Már megint lenyűgöző mesterművet alkotott a legnagyobb magyar tacskórapper

Rapszámról van szó, úgyhogy kibaszottul kemény és geci őszinte leszek: technikailag nem igaz, hogy sírtam volna, de furcsán nedves volt párszor a szemem, miközben igen sokat nevettem Bobafett új tacskós számát hallgatva.

A Mester, akinek azelőtt csak a nevét ismertem, akkor nyűgözött le és tett a rajongójává, amikor tavaly áprilisban meghallgattam a Nem Van Takarékon A Kotorék Szeretet (Jancsika Trilologia 1. Rész) című számát.

Mivel ez a mostani annak a folytatása, sőt Bobafett a szám elején azt is elárulja, hogy már nem is trilógiában, hanem igazi tacskós sorozatban gondolkodik, iderakom az első rész igen tömör összefoglalóját:

Ennél jobban nem lehet számot kezdeni: a főhős otthon bassza a rezet, a személyi számítógépén Columbót néz, aztán kimegy a kertbe cigizni, ahol meglát egy teniszlabdát, amiről eszébe jut a régi haverja, Lencsi, a labdabuzi, punkkedvelő tacskó, akit gyakran rábíztak, és akivel „kibaszott vidám időszakuk volt”, míg Lencsi gazdái el nem költöztek. Bobafettnek egyszerre csak baromira hiányozni kezd a tacskóbarátja, visszaül a géphez és – nem szpojlerezem többet. Innen olyan összevissza sztorizgatás következik, tele csodás tacskós bulizásokkal, amit félórán át garantáltan elhallgattam volna, így szinte sokkolt, hogy 9 perc után máris véget ért.

A fonalat ott vesszük fel, hogy annyi magyarhoz hasonlóan Bodafett és Jancsika – akiről a határellenőrzéskor derül ki, hogy Cibakházi János a becsületes neve – elindulnak szerencsét próbálni Angliába. 

Én úgy hallgattam meg először a számot, hogy otthon voltunk a nappaliban Imolával és Borisszal (15), illetve Txikivel (0,3), aki törpetacskó és úgy kell ejteni a nevét, hogy Csiki, ami baszkul azt jelenti, hogy Kicsi. 

És azt szerettem volna, ha a szám két-három órán át tartson, olyan klassz volt kutyát csesztetni, a legjobb poénokon hangosan nevetni a gyerekkel és Imolával, és közben hallgatni, ahogy árad a szeretet,  Jancsika és Bobafett pedig megismerkednek az angol mókusokkal, a három szobában hat magyart összezsúfoló lakásokkal, a bevándorlónegyedek vicces boltjaival és az egész vendégmunkásélettel.

Bobafett akkora született mesélő, hogy egy pillanat alatt elvarázsol, mint Rémusz bácsi, hogy az ember a saját nappalija helyett hipp-hopp egy londoni kéróba teleportálódjon, ahol olyanok laknak, mint

„Kokó meg Aranka, fiatal házaspár von Kistarcsa / Irénke Napkorról, egyedülálló / Tomi, a kamionos Békéscsabáról/ egy titokzatos miskolci takarítónő / meg egy bukaresti piperkőc parkolóőr / aki minden reggel legalább egy órát állt a tükör előtt / fejét zselézte, kötötte a nyakkendőt / imádta magát, hogy ő a bírságszedő / Jancsi eddig senkit nem ugatott meg, csak őt”

Az aranyos kutyás kalandok hallgatása közben Bobafett, mitegy mellesleg, sokkal plasztikusabb, viccesebb és emberibb képet ad a magyar vendégmunkások londoni életéről, mint bármi, amit eddig láttam vagy olvastam a témában:

„Ötig tart a munkaidő, 3:20-ra itt vagyok / a hátsó kijáraton teli hátizsákkal távozok / mosogató vagyok, lepotyognak a bónuszok / Nekem ez a tradícióm, Nekik meg hogy ők angolok / Lazac, pulyka, marhaszelet, csirkecomb / Külön szatyorban a fűszertelen falatok / Azt rizzsel keverem be majd a gyereknek otthon / A sztékeket útközben a homelesseknek leosztom”

Aztán jön a műtét – de ne szpojlerezem el az egészet. A kotorékszeretet és a magyar tacskórap pápája újra érzelmes mesterművet alkotott, mellékesen megírva a legjobb emigránsszámot. 

És ez csak egy sorozat eleje, csodás dolog tacskótulajdonos Bobafett-rajongónak lenni! 

Arról nem is beszélve, hogy Txiki után augusztusban érkezik hozzánk a tervezett tacskónyáj másik tagja, akinek még neve sincsen, viszont egyelőre még így néz ki: