Ki lehet zsákmányolni egy szenvedő ember életét, hogy elmondj egy jó történetet?

Brian Reednek, a kicsit puhának vagy félénknek, de nagyon empatikusnak tűnő rádiós újságírónak valaki olvasói levelet ír Alabama egyik Isten háta mögötti kisvárosából. A különös benyomást keltő férfi, John B. McLemore egy gyilkosságról, és annak a helyi, Ku-Klux-Klános mágnáscsalád általi eltussolásáról, és rengeteg, a tárgyhoz egyáltalán nem kapcsolódó dologról beszél. A finom városlakó Reed pedig elindul a mély Délre, hogy kinyomozza, mi történt.

Egy barátom mondogatta már néhány hónapja, hogy van egy rádiós dokumentumregény – úgynevezett podcast –, amit muszáj meghallgatnom. Ha tetszett a Serial, akkor semmiképpen ne hagyjam ki a Shittownt, azaz az S-Townt, mondta. A Serial 2014 legjobb igaz történetet feldolgozó hangjátéka volt, a történet egy másfél évtizeddel korábbi gyilkosság körüli utólagos nyomozásról szól, tele rejtéllyel és izgalommal, nem csoda, hogy közel százmillióan hallgatták végig.

Elindítottam az első részt, elmentem futni (általában ilyenkor van csak időm ilyesmiket hallgatni), aztán egy órával később hazaértem, de nem tudtam kikapcsolni: hét órán át, egészen a sorozat végéig hallgattam a történetet. Egyszer-kétszer megpróbáltam kikapcsolni, de öt perc után indítottam megint. El is ment vele a délelőtt maradéka és a délután nagy része.

És közben egyre furábban éreztem magam.

A rádiós újságírót Alabamába hívó McLemore-nak már az első mondatából érződik, milyen elképesztően érdekes karakter. Erős déli akcentusával egy óriási erdős, maga által épített fövenylabirintusos birtokról osztja folyamatosan a közelgő éghajlatváltozás okozta katasztrófákkal és gazdasági összeomlással nem foglalkozó emberiséget, de a legfőképpen saját kisvárosát, amit Shittownnak nevez (ez egyébként az alabamai Woodstock, valahol Tuscaloosa és Birmingham között). Itt laknak szerinte a legsötétebb, legostobább emberek a világon. Nem sokkal később az is kiderül róla, hogy az USA egyik legjobb antik órarestaurátora, napóra-készítője és horológusa. Soha véget nem érő, mániákus gondolatrohamait hallgatva nem kell ahhoz sok idő, hogy úgy érezzük, ismerősünk lett ez a fura, magányos ember.

Reed történetmesélése teljesen hipnotikus. Ebben segít, hogy tudatosan használ olyan trükköket, amik segítségével egyre jobban beszippantja az olvasót. Több helyen – például itt – elmondja, mik ezek a taktikák: akció, reflexió, tét. Azaz meséld el részletesen, mit csinálsz, azt is fejtsd ki minél több oldalról, hogy mit gondolsz közben, és adj az egésznek egy nagyobb keretet, jelentőséget, konfliktust. Ha ezek jó elegye megvan, gyakorlatilag lehetetlen abbahagyni az odafigyelést.

A mesélésnek ezt az addiktív fajtáját évtizedek alatt csiszolták tökéletesre abban a műhelyben – a This American Life nevű műsor körül –, ahol Reed is tanulta a szakmát. Az S-Town stábjában többen megfordulnak ebből a műsorból és a korábban a Serialon dolgozó emberek közül is, szóval gyakorlatilag garantálva volt a siker, és tényleg, mindössze négy nap kellett ahhoz áprilisban, hogy a hallgatók száma átlépje a tízmilliót.

Eddig volt a szpojlermentes a cikk!

Ha tovább akarod olvasni, akkor előbb hallgasd meg az egészet, mondjuk itt, vagy a telefonról valamilyen podcast-appal, de itt is el lehet kezdeni:

Szóval az S-Town nem egy gyilkosságról szól, mert Reed nyomozása során rövidesen kiderül: nem is volt gyilkosság, az egész csak egy félrehallott pletyka volt. Valószínűleg nem is lett volna semmi a podcastból, ha nem történik még valami.

A sorozat harmadánál derül ki, hogy McLemore megivott egy pohár kálium-cianidot, így lett öngyilkos. Itt változik a sorozat egy kisvárosi krimiből egy sokkal mélyebb dologgá: egy mély depresszióval és szexuális elfojtásokkal küzdő ember életének kíméletlen feldolgozásává.

Végigkövetjük, milyen ádázul estek neki halála után a birtokának – és persze az ott sejtett elrejtett aranytömböknek – a soha nem látott rokonok és a korábbi barátok, hogy aztán a sorozat azzal záruljon, hogy a birtokot pont azok a republikánus helyi oligarchák szerezzék meg, akiket a legjobban utált McLemore.

(McLemore napórája, amit volt professzorának ajándékozott:)

Nekimegy a történet McLemore élete összes lehetséges oldalának: hogyan magyarázhatta élete végi kedélyzuhanását a tűzaranyozás okozta higanymérgezés, hogyan lett ennyire mesteri órarestaurátor, hogyan próbált – nagyrészt sikertelenül – közeledni férfiakhoz, hogyan viszonyult a rasszizmushoz, és hogyan keresett szexuális kielégülést bátortalan, alig felvállalt szado-mazo gyakorlatokban.

Azt nem lehet mondani, hogy Reed itt túlságosan visszatartotta volna magát. Rengeteg helyzetben mintha tudatosan játszana McLemore életének részleteivel, hogy a lehető legnagyobb érzelmi hatást gyakorolja a hallgatóra a stratégiai pillanatban. Itt tettem fel magamban párszor a kérdést: biztos, hogy ez rendben van így? Nem jogilag vagy újságírói etikailag, hanem ennél mélyebben, erkölcsileg. Kiteregetni valakinek a legmélyebb titkait, aki nem egyezett bele ebbe, és már nem is tud beszélni – viszont korábban egész életében kifelé mutogatott, csak hogy ne vele foglalkozzanak.

Nem nagyon reflektál Reed arra sem, ami az egész sorozat hátterében végighúzódik: hogy a civilizált városlakó lemegy a vörösnyakú, visszamaradott déliek földjére, ahol aztán egy olyan embertől hallgatja, milyen visszamaradottak a helyiek, aki szívében maga is a városiakhoz húz. Reed ebben számíthatott arra, hogy hallgatóinak többsége az ő életmódjához és világlátásához közelről követi majd a történetet. De bármennyire is empatikus a történetmesélése, a szar kisváros lakói alapvetően idegenként jelennek meg, akiktől Reed néha idegenkedik, néha fél.

Ráadásul konkrét hatása is volt a rádiójátéknak az egyik szereplő életére. Tyler Goodson, egy fiatal tetováló srác, aki McLemore kedvence lett, nem tagadja le Reed mikrofonja előtt, hogyan járkált be a birtokra elvinni mindenféle dolgokat onnan. A helyi sheriff új vádpontokat emelt be az ellene szóló, hosszas vádiratba a podcast alapján, a nem túl agyafúrt Goodson pedig több tévéinterjúban elmondta, sajnálja, hogy egyáltalán kinyitotta a száját Reed jelenlétében. (Az, hogy megtalálta-e az aranyat, nem derül ki egyértelműen, bár mintha lennének ráutaló jelek, hogy igen.)

McLemore saját fövenylabirintusánál. Fotó: S-Town

Közben viszont Reed, ha ezen az áron is, de egy valós történetben jut el oda, hogy általános érvényű dolgokról beszéljen. Olyanokról, hogy mit jelent mély lelki problémákkal, magányosan élni, amikből úgy tűnik, mintha magunknak tennének lehetetlenné az életet, és miközben keressük a feloldozást, csodálatos dolgokat hozunk létre. Hiába van nagy stigma a mentális zavarok körül, valójában a legtöbb ember életének több szakaszában is megküzd ezeknek a problémáknak valamilyen formájával.

Elsősorban nem a szórakoztatás, hanem a mélyebb reflexió miatt zsákmányolja ki Reed McLemore életét ilyen gátlástalanul. A könnyen hallgatható, folyamatosan érdekes történet inkább csak eszköz, mint önmagában vett cél. Ezért kár lemaradni erről az érzékeny, a valóság és az irodalom között lebegő történetről.

;