1961. január 22-én, hajnalban, nem sokkal azt követően, hogy a Karib-tengeri Curação kikötőjét elhagyta, a portugál zászló alatt hajózó, ekkor még Santa Maria névre keresztelt hajót eltérítette egy huszonnégy, vegyesen spanyol, illetve portugál származású tagokból álló, magát Ibér Forradalmi Felszabadítási Bizottságnak (DRIL, spanyolul Directorio Revolucionario Ibérico de Liberación, portugálul pedig Directório Revolucionário Ibérico de Libertação) elnevezésű csoport.

Az akciót három, igencsak különböző háttérrel rendelkező ember vezette, akiket azonban az eltérítés során egyazon közös cél hajtott: szerettek volna véget vetni az országukban uralkodó, a portugál Salazar, illetve a spanyol (vagy pontosabban gallego) Franco vezette diktatúrának.

Henrique Galvão, a hajóeltérítés legismertebb arca korábban portugál katonatiszt és politikus volt. Salazar rezsimjének születése táján, az 1930-as évek során még a portugál diktátor lelkes hívének számított.

A salazarizmus iránti elkötelezettségét az is jól mutatja, hogy olyan fontos tisztségeket tölthetett be, mint az első portugál rádióadónak, az Emissora Nacionalnak az igazgatói széke.

Amikor 1940-ben, Franciaország elestét követően Salazar a korábbinál még jobban ellenőrizni kívánta a sajtót és a közvéleményt, a propagandakampány egyik arca Galvão lett, aki 1940 júliusában így nyilatkozott:

"Országunk privilegizált helyzetet élvez ma Európában – talán mi vagyunk az egyetlen olyan hely, amely békében élhet […] Ez pedig egy olyan ember nagyszerű munkájának köszönhető, aki a ránehezedő gondok közepette biztosan nem élvezi azt a békét, amelyet számunkra biztosít."
Meneses: Salazar… 275.

Nem sokkal később azonban szakított a diktatúrával. Ez személyes sértettségein túl annak volt köszönhető, hogy a rádió élén betöltött pozíciója mellett különböző gyarmati tisztségeket is kapott Afrikában, ottani munkája során pedig ráébredt: a kormány annyira nem figyel oda a bennszülött munkások életkörülményeire, hogy ezzel ő az afrikai portugál területek elnéptelenedésének legfőbb okozója. Erről szóló jelentései azonban mind süket fülekre találtak, ezért miután 1946-ban sikerült bejutnia a nemzetgyűlés soraiba, a következő években a szélesebb nyilvánosság elé tárta őket.

"[Angola és Mozambik éves demográfiai vesztesége] meghaladja a százezer főt, és növekvőben van. […] A népességfogyás okai a lakosok fizikai alkalmatlansága és leépülése, az orvosi ellátás hiánya, az elégtelen táplálkozás, a zuhanó születésszám, a gyermekhalandóság, illetve a munkában elszenvedett fogyatékosságok és elhalálozások. Az angolai, illetve mozambiki lakosság fizikai leépülése nyilvánvaló minden megfigyelő számára. Az ezt okozó bajok pedig azoknak a csapásoknak a következményei, amelyeket az elmúlt évek politikai és adminisztratív lépései vontak maguk után."
Galvão: Santa Maria… 47–48.

A jelentés nyilvánosság elé tárását természetesen nem fogadta kitörő örömmel a diktatúra, így Galvão hamarosan az ellenzéki oldalra került. Végül 1952-ben le is tartóztatták. 1959-ben a börtönből kórházi ápolásra vitték, ahonnan sikerült megszöknie. Mivel az argentin nagykövetségtől politikai menedékjogot kapott, sikerült eljutnia Latin-Amerikába, ahol hamarosan csatlakozott a venezuelai portugál kivándorlók ellenállócsoportjához.

Az akció másik két vezetőjének sorsa sem mondható kevésbé érdekesnek. Pepe Velo, avagy teljesebb nevén Xosé Velo Mosquera gallego függetlenségpárti politikus volt, akinek 1948-ban Portugáliába, majd innen Venezuelába kellett menekülnie. A latin-amerikai országban aztán a különböző ibér-félszigeti ellenzéki csoportokat szervezgetve akadt össze Henrique Galvão-val.

A csoport harmadik vezetője, Velo honfitársa, José Fernando Fernandez Vázquez, más néven Sotomayor kapitány megint csak gyökeresen más politikai háttérrel indult. Eredetileg katona volt, de politikai szimpátiái miatt elhagyta a spanyol hadsereget. 1933-ban belépett a Spanyol Kommunista Pártba, majd a spanyol polgárháború alatt a köztársaságiak flottájában harcolt. 1937-ben Portugáliába menekült, a második világháború alatt pedig csatlakozott egy nácik ellen küzdő francia ellenállócsoporthoz, de elkapták, és Auschwitzba került. A háború végét követően Venezuelába vonult száműzetésbe, miután kommunista párttársaiban is csalódnia kellett, amiért azok feladták a fegyveres harcot.

A fenti három figura 1959-ben részt vett a már említett DRIL elnevezésű szerveztet létrehozásában. Céljuk az volt, hogy felvegyék a fegyveres harcot a francóista, illetve salazarista diktatúrák ellen. A következő években Spanyolország területén több robbantást is végrehajtottak.

A több-kevesebb sikerrel járó robbantásokat követően viszont úgy döntöttek a direktórium tagjai, hogy valami nagyobb dobással fognak próbálkozni. Így jött a hajóeltérítés ötlete.

A Santa Maria-ra valószínűleg három okból kifolyólag esett a választásuk. Olyan hajót kerestek, amelyik valamelyik ibér-félszigeti ország zászlója alatt hajózik és fel lehet rá szállni Latin-Amerikában. A portugál zászló alatt hajózó óceánjárók elsőbbséget élveztek, mivel Spanyolországgal ellentétben Portugáliában nem volt halálbüntetés, ami egy sikertelen kimenetelű akció esetében egyáltalán nem volt mindegy. Végül a választás azért is esett a Santa Maria-ra, mivel akkoriban ez volt az említett relációban közlekedő egyik legmodernebb, leggyorsabb hajó, ami akár egy hónapig is képes volt a habokat szelni anélkül, hogy ki kellett volna kötnie.

Ez pedig elsősorban azért volt fontos, mivel az eltérítők eredeti ötlete úgy szólt, hogy a hajó elfoglalását követően először a mai Egyenlítői-Guineához tartozó Fernando Pó (Bioko) szigetén fognak kikötni, hogy forradalmat szítsanak a helyiek között.

Innen aztán a tervek szerint Egyenlítői-Guinea majd az angolai Luanda felé mentek volna tovább, mindenhol kirobbantva a fegyveres harcot. Abban reménykedtek, hogy a gyarmatokon fellobbanó konfliktusokra támaszkodva aztán a saját hazájukat is fel tudják szabadítani a diktátorok uralma alól.

A terv végrehajtása érdekében a hajóra több részletben szálltak fel, többeket potyautasként csempészve a fedélzetre, mivel a DRIL igencsak szűkében volt a pénznek, így nemhogy elég fegyverre, de még megfelelő számú jegyre sem volt elegendő pénze.

Miután Curação szigetén Henrique Galvão is felszállt a hajóra, megindulhatott az akció: minden simán ment egészen addig, amíg a hajó parancsnoki hídjának elfoglalására nem került sor, ahol viszont váratlan, pánikszerű lövöldözés támadt. Így az előzetes tervekkel ellentétben nem sikerült áldozatok nélkül elfoglalni a hajót: a legénységből egy ember meghalt, kettő pedig megsérült.

A hajó rádióját lekapcsolták, és cikk-cakk vonalban kezdtek lavírozni, hogy ne tudják lokalizálni őket. Ez a taktika három egész napon át sikeresnek is bizonyult, ekkor azonban a brit kézen lévő Saint Lucia szigete mellett úgy döntöttek, az egyik súlyos sérültet és egy beteg utast néhány matróz társaságában elengedik. Nem akarták ugyanis az életüket veszélybe sodorni, már csak azért sem, mert kínosan ügyeltek arra, hogy a világ a hajóeltérítést ne terrorista akcióként, hanem politikai tettként értékelje.

Innentől kedve persze le is lepleződött az egész akció, melynek a lényege épp a meglepetés lett volna. Miután a portugál kormány segítséget kért a „kalózok” ellen, az angolok meg is kezdték az üldözést, amelybe aztán a hollandok és az amerikaiak is bekapcsolódtak.

A labda ekkor tehát a hajóeltérítők térfelén pattogott, akik terveiken módosítva bátor húzással éltek. Feloldották a rádiócsöndet, és Henrique Galvão közleményben tudatta az egész világgal:

"Mi mindössze demokratikus és antitotalitárius természetű célkitűzéseinket kívánjuk elérni, melyek szembe mennek az önkényes kormányzás bármely formájával. Nem csupán azt szeretnénk, ha a világ minden, valóban szabad nemzetének kormánya támogatna minket, hanem ennek a területnek az elismerését is […] Az utasokat pedig az első olyan semleges kikötőben ki fogjuk rakni, amelyik a hajó és a mi biztonságunkat is szavatolja."
Meneses: Salazar… 573

Nagy szerencséjükre – vagy pont profi időzítésüknek köszönhetően – éppen pár nappal korábban iktatták be elnöki tisztségébe az európai gyarmati birodalmak maradékainak felszámolását politikai programjában is hangsúlyozó John F. Kennedyt, aki megértette a hajóeltérítők tetteinek politikai motivációit. A nyilatkozat megtételét követően ő is, illetve az angolok is inkább az időhúzásra kezdtek játszani. A hajót is csak január 25-én sikerült lokalizálnia egy amerikai felderítőgépnek.

link Forrás

Az amerikai elnök azonban az utasok – akik között néhány amerikai is akadt – testi épségére hivatkozva továbbra sem lépett semmit, és azt mondta Salazarnak, csak kísérni hajlandó az időközben Santa Liberdade (vagyis Szent Szabadság) névre átkeresztelt hajót, beavatkozni viszont nem fog.

A régi szövetséges Nagy-Britanniában pedig január 25-én – miután a munkáspárt frakciójának vezetője kikelt az ellen, hogy országa egy diktatúra pártjára álljon – MacMillan kormánya visszavonta a Santa Liberdade nyomába küldött hajóját.

A portugáloknak és a spanyoloknak viszont lassacskán összeállt, hogy mire is készülhetnek a hajóeltérítők, így – főképp a portugálok – csapatösszpontosításba kezdtek Cabo Verde és Bissau-Guinea környékén. Ám szerették volna, ha inkább az amerikaiak intézik el helyettük az ügyet.

Az amerikaiak ellenben arról kezdték el győzködni a hajóeltérítőket, hogy nem sok értelme van már a folytatásnak, inkább engedjék el a túszokat Brazíliában. Bár egy meglepetésszerű afrikai támadásban hinni már tényleg csak önámítás lehetett, a hajó továbbra sem adta meg magát, ugyanakkor a brazil partok közeléből sem mozdult. Ennek is megvolt azonban a maga oka, és – akárcsak Kennedy beiktatása esetében – ez is a DRIL tagjainak remek ritmusérzékét bizonyítja. Január 31-én volt ugyanis esedékes egy másik elnök, a brazil Jânio de Silva Quadros beiktatása.

Míg elődje, Juscelino Kubitschek de Oliveira-t személyes rokonszenv fűzte Salazar rendszeréhez, a beiktatásra váró új elnök többször is nyilvánvalóvá tette, hogy nem szimpatizál a portugál diktátorral. Néhány hónappal a megválasztása előtt pedig Caracasban Galvão-t támogatásáról biztosította.

A hajóeltérítők pont a beiktatás napján aztán hajlandónak mutatkoztak arra, hogy tárgyalóként a Santa Liberdade fedélzetén fogadják Allan Smith amerikai admirálist.

link Forrás

Újabb bizonyságát adva, hogy igazából nem egy klasszikus kalóztámadásról van szó, Galvão és társai megígérték neki, hogy mindenkit szabadon fognak engedni, ha sikerül a saját épségükre, illetve a hajóéra garanciákat kapniuk.

Végül február 2-án a brazil és az amerikai kormány is szavatolta, hogy senkinek és semminek nem esik bántódása, így a hajó nyugodtan befuthatott a brazíliai Recife kikötőjébe. A szinte diadalmenetben érkező óceánjárót eltérítő direktórium vezetése pedig az utasokat és a legénységet átadta a helyi hatóságoknak.

Mivel most már a hajót kezelni tudó személyzet sem volt a fedélzeten, a továbbutazás tényleg elég problémás lett volna. A kis portugál-gallego különítmény még egy ideig gondolkodott azon, hogyan tovább, de végül aztán elfogadták az új brazil elnök által ajánlott politikai menedékjogot, a hajót pedig átadták a brazil hatóságoknak. A brazil kormány pedig nem sokkal később visszaküldte Portugáliába.

link Forrás

Látható, a portugál sajtó próbálta menteni a menthetőt, és kihasználni az esetet egy kis, a rendszer megerősítését szolgáló propagandára.

A spanyolok ezzel szemben teljesen más kommunikációs stratégiát választottak, melynek a legfontosabb eleme az volt, hogy az egész incidenst igyekeztek portugál ügynek beállítani, mintha ugyan a „terrorcselekmény” kiötlői és elkövetői között egy fia spanyol sem lett volna. Amellett, hogy szabadságharcosok helyett – nyilván – kalózoknak és banditáknak próbálták a DRIL-t beállítani, egy másik szál is megjelent az események tálalása során:

"A Santa Maria ügye politikai jelentősége miatt nemzetközi vonatkozásban rendkívül súlyos, miután az elmúlt napokban ennek során még a sajtóban is ismertté vált, hogy a Kubában is aktív bázisokkal rendelkező nemzetközi kommunizmus új támadásra készül az Ibér-félsziget ellen."
Francisco Lucientes: Piratería política y piratería financiera. Arriba, 1961. január 25. Idézi: Recio García: El sequestro…

Viszont annak ellenére, hogy a portugálok próbáltak jó képet vágni a dologhoz, a hajó eltérítése elég mélyen érintette őket. El kellett viselniük, hogy az egész nemzetközi sajtó velük foglalkozik:

"...A Portugália miniszterelnöki székét az elmúlt harmincnégy év során betöltő Salazar most biztosan igen dühös. Országa bekerült a hírekbe, és valószínűleg ez az, amit a legkevésbé szeretett volna. […] Néhány királyi látogatáson, a Goával kapcsolatos időnkénti sajnálatos vitán és egy-két brit kereskedelmi vásáron kívül Nagy-Britannia legrégebbi szövetségesének területén eddig semmi sem történt […]. Most meg hirtelen az ő országáról kezdenek beszélni az ITV híradójában."
A ship steams out of the fog. Observer, 1961. január 29. 9.

Rá kellett jönniük, hogy NATO-tagság ide vagy oda, a szövetségeseik csak röhögnek rajtuk, sőt, igazából egy kicsit nekik is kínos, hogy Portugália a haverjuk. Az pedig, hogy nem segítettek, még hagyján, de hamarosan Kennedy elnök már aktívan csesztetni is kezdte őket:

"Az Egyesült Államok úgy érzi, Portugália társaként a NATO-tagságban elhanyagolná a kötelességeit, ha nem hívná fel szövetségese figyelmet abbéli meggyőződésére: a fokozatos cselekvés most már parancsoló szükségszerűség annak érdekében, hogy a Portugália afrikai területein élő összes lakos politikailag, gazdaságilag és társadalmilag is tovább tudjon haladni a belátható időn belül megvalósítható teljes önigazgatás célja felé."
Department of State outgoing telegram 471. 1961. március 2. Idézi: Brinkley–Griffiths: John F. Kennedy… 155.

Vagyis lényegében felszólította a portugálokat, hogy kezdjék el előkészíteni a gyarmataikról való önkéntes kivonulást. A dolog annál is inkább kellemetlen volt, mivel eközben, február 4-én Angolában a Santa Maria esetleges megérkezésének reményében odacsődített számtalan külföldi újságíró tanúja lehetett annak, amit hagyományosan az 1961-től 1974-ig tartó és a salazari diktatúrát végképp megroppantó gyarmati háborúk kiindulópontjának szoktak tekinteni. Az Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom tagjai ugyanis támadást indítottak a luandai börtönök ellen. Ezt ugyan nem egyeztették előre a DRIL-vel, de az angolaiakat bevallottan felbátorította a hajóeltérítők példája.

Nem sokkal később, máricusban pedig az amerikaiak első ízben fognak szövetségesük ellen szavazni az ENSZ Biztonsági Tanácsában Angola ügyével kapcsolatban.

Források

Armando Recio García: El secuestro del Santa María en la prensa del régimen franquista. Revista Historia y Comunicación Social, 2005/10. 157–177.
A ship steams out of the fog. Observer, 1961. január 29. 9.
Blanco y Negro, 1961. február 11. 10–16.
Dirección Genereal de la Polícia. Boletin informativo. Cᵃ. gral. Invest. social. Año 1961. Archivo Histórico 53102.
Douglas Brinkley – Richard T. Griffiths: John F. Kennedy and Europe. Louisiana State University Press, Baton Rouge, 1999.
Filipe de Ribeiro Meneses: Salazar. Uma Biografia Política. Publicações Dom Quixote, Alfragide, 2009.
Forced Labor in Portuguese Africa: Galavo’s Suppressed Report. Africa Today, 1961/2. 5–7.
Francisco Teixeira da Mota: Henrique Galvão – Um Herói Português.
Henrique Galvão: Santa Maria: My Crusade for Portugal. World Publishing Company, London–Liverpool–Prescot. 1961.
Henrique Mariño: El maestro republicano que secuestró un transatlántico para hundir el franquismo. Público, 2016. október 10.
Henrique Mariño: El secuestro del transatlántico Santa Liberdade, un propagandístico golpe de Estado contra Franco y Salazar. Público, 2016. október. 10.
Henrique Mariño: Opeación Dulcinea: instrucciones para secuestrar un transatlántico e instaurar la Tercera República. Público, 2016. október 8.
José Barreto: Henrique Galvão (1895–1970). Dicionário de História de Portugal – Suplemento. VIII. kötet. Figueirinhas, Porto, 1999. 81–88.
Kenneth Maxwell: The Making of Portuguese Democracy. Cambridge University Press, Cambridge, 2003.
Life. 1961. február 3.
Rebuen Goossens: Companhia Colonial De Navegacao, Lisbon. TS Santa Maria - TS Vera Cruz.

A nyitóképen a Santa Maria egy amerikai járőrgép kíséretében.