A világméretű sörpolgárháborúban én a kézműves/kisüzemi/craft oldalon állok. (Számos okból, nem megyek bele, egyet mondok: íz.) Nem túlzás sörpolgárháborúról beszélni: a két tábor olyan hévvel gyűlöli, támadja egymást.

A kézművesesek szerint az ipari sört csak taplónyelvű idióták isszák, akik meccsnézés közben egy deci tevehúgyot sem tudnának megkülönböztetni a füstölt sós, tengeri moszatos sour ale-től. Ellenben az ipari sörök eltökélt rutinfogyasztói nyomorult pozőrökként tekintenek a kézművesesekre, akik csak buziskodnak a kocsmában a hol savanyú, hol túl keserű, de emberi fogyasztásra alkalmatlan, rendes világos sörre még csak nem is hasonlító löttyeikkel.

A polgárháború sokáig reménytelennek tűnt kisüzemi/kézműves szempontból, de az utóbbi néhány évben annyira belendültek a kis főzdék, olyan tempóban hódítják el (vissza) a közönséget a gigasörgyáraktól, hogy ez utóbbiak elkezdtek aggódni, és már meg-megpróbálnak átvenni néhány dolgot a kicsiktől, benyomulni a piacukra.

Itt persze látni kéne, hogy mi az alapvető különbség a kisüzemi és nagyüzemi sörfőzés között. Szerencséjük van, frappánsan el tudom magyarázni:

a kisüzemek ahhoz értenek, hogyan kell jó sört készíteni, a nagyüzemek meg ahhoz értenek, hogyan kell sok pénzt csinálni.

A sörfőzés a huszadik század végére rettenetesen eliparosodott, óriássörgyárak egyesültek óriássörgyárakkal, nagyobb és nagyobb sörtrösztök jöttek létre, termékeiket a lehető legtömegebb tömegigényre hangszerelve, az előállítást egyre olcsóbbá és olcsóbbá téve, gigantikus marketingbüdzsékkel dolgozták meg a piacokat. Az ital minősége sokadlagos szempont lett. Sőt, igazából megszűnt szempontnak lenni. Nem úgy a a költséghatékonyság.

Ez ellen kezdett szerveződni a kisüzemi forradalom, először Amerikában, aztán Nagy-Britanniában, és végül a kontinensen: lelkes sörőrültek újra felfedezték azokat a sörfajtákat, sörstílusokat, amelyeket a nagy gyártók már régen kidobtak, legelőször is újra régi módszerrel, felső erjesztésű (ale) söröket főztek. (A nagy sörgyárak szinte kizárólag alsó erjesztésű – lager – söröket készítenek, ez a technológia csak a XIX. végén terjedt el, és tulajdonképpen a nagyüzemi sörgyártásnak ez lett az alapja. Az a sör, amit mi alapból sörként ismerünk: a világos lager.)

Az újra éledező kisüzemi főzdék első slágerstílusa az IPA, azaz az india pale ale volt. Talán pont azért, mert ez még közelebb áll a lagerek világához: világos és keserű. (A nevét onnan kapta, hogy a XIX. században a Kelet-Indiai Társaság ilyen erősre főzött és alaposan megkomlózott, tehát trópusi, szubtrópusi klímán is jól eltartható söröket szállított a gyarmatra.)

A kisüzemi főzdék sörforradalma a XXI. század első évtizedére Magyarországra is elért. És ha valahol nagy szükség volt rá, hát az ez az ország volt, mert itt valamiért úgy alakult a geopolitikai realitás (török, tatár, turáni átok), hogy a multimárkák nagyüzemei még a globális átlagnál is pocsékabb söröket főznek.

Rejtélyes, miért vagyunk mi beoltva piaminőség ellen.

A kádárizmus maga volt a hawaii (na jó: alsó-bélatelepi) vakáció Gustav Husak vagy pláne Erich Honecker kriptoidióta bolsevik diktatúrájához képest, mégis, aki a hazai gulyáskomenizmus hányásszagű, egérízű kőbányaijai után beleihatott Prágában egy Plsenskybe vagy (Kelet-)Berlinben egy Radebergerbe, az gyorsan megkérdőjelezhette magában a magyar modell sikerességét. Jó, mondhatjuk persze, hogy a németek és csehek sörhagyományai a mienkhez képest… dehát éppenséggel nekünk is voltak jelentős sörhagyományaink, és ugyan arra is hivatkozhatnánk, hogy egy bortermelő országban, mint a mienk, sosem volt olyan fontos sör, csakhogy a boraink is az ihatatlanság szintjére vagy inkább kicsit alája jutottak abban az időben.

A rendszerváltás csak átmeneti javulás hozott: jöttek a nagy márkák, az importsörök, nagyon gyorsan nagyot ugrott a színvonal, aztán a világ legnagyobb gyárai elkezdték fölvásárolni a hazai gyárakat, illetve alapítottak is újabbakat, és gyorsan rájöttek, hogy a magyar piacon nem kell megszakadni a minőség hajszolásában, igazodtak a hazai igényekhez: olcsó legyen, más nem számít. Ebből lett, ami van: kukoricagríz, aszkorbinsav, meg ki tudja még, milyen adalékanyagok, töményre befőzött sörlé, visszahígítás, víz, víz, víz, ráadásul elég rossz víz, no meg jó bunkó reklámok. Abból legalább sok.

A kisüzemi sörök sikere az utóbbi egy-két évben mégis megzizzentette kissé a nagy magyar sörgyárak termékfejlesztési menedzsereit és marketingeseit. Valamiért úgy érezték, lépni kell. A Dreher kijött a hidegkomlóssal, aztán a Soproni hozott ki előbb egy nem túlhájpolt, csak néhány kocsmába belopott APA-t (american pale ale) majd ez az IPA-t.

A Soproni több szempontból kényes ügy. Egyrészt a Heineken brandje, márpedig a Heineken, mint a világ második legnagyobb sörmultija, a sörforradalom egyik legfőbb ellensége, zászlós söre pedig az ízetlen, jellegtelen lágerek szimbólumszerű megjelenése. Plusz még ugye a magyar kormánynál is kihúzta a Soros-gyufát, amikor beperelte az egyébként szintén pocsék, de rendkívül magyar Csíki sört. (Ez megint egy külön cikket érne, ahogy a Fidesz vagy a kormány, valami különös érzékkel mindig képes megtalálni magának a különösen értéktelen, tehetségtelen szereplőket a gadaság legkülönbözőbb területeiről. A Csíki a magyar kézművesmezőny hülyegyereke: beszél össze-vissza, provokál, folyton szerepel, a söre viszont alig hagyja el a nagyüzemi főzdék igen alacsony színvonalát.)

És aztán még ott van a Soproni kissé kínos, a kisüzemi világtól elég idegen imázsa, a direkt a nemzeti gasztroprosztóságra utazó reklámok meg a többi. („Száz százalék magyar árpából”, Istenem, kiket néztek hülyének?)

Ennél nagyobb hendikeppel nehéz lenne indulni egy kisüzempárti fogyasztónál.

És mégis, csoda történt: a Soproni elkészítette az első tisztességes nagyüzemi ale-t.

Olcsó (199 forint – nevetséges, harmad-, negyedár az átlagos IPA-szinthez képes), iható. Itt nem csak olyan plasztikai műtétről van szó, mint a Dreher hidegkomlósnál (ami a többi Dreher alapsörlevének nem túl ízléses felcicomázása egy kicsit korszerűbb ízekkel). Itt rendes ale-t főznek, tehát más technológia, más élesztő, más komlózás. Nincs benne kukorica, sem más nagyüzemi okosítás. És az első eset, amiről tudok, hogy nagy hazai sörgyár be mert vállalni egy teljesen átlátszatlan (opálos) világos sört.

Azon lehet még vitatkozni, hogy ez igazi IPA-e. A klasszikus IPA erős sör tudniillik, nem nagyon szokott 6%-os alkoholtartalom alá menni, ez meg csak 4,8%, ami inkább APA-szerű érték. A komlózás (két híres amerikai aromakomlót a Citrát és a Cascade-t használták, ezek a kisüzemi világban is a legnépszerűbb alapanyagok) viszont inkább IPA, sőt, ha akarunk itt tovább stílusokoskodni (ez most blackened death metal vagy speed-thrash-crossover?), akkor inkább New England IPA vagy olyasmi.

Nincs az a brutális grapefruit- és korianderillata, mint az aromakomlókkal rendesen megküldött feketeöves ipáknak, inkább visszafogott, enyhén ananászos. Szerencsére nagyon messzire elkerüli a magyar nagyüzemi lágerek jellegzetesen hányás/egér/dohospinceszagú szaguniverzumát, de azért bújkál benne egy adag műanyag. Szájban is könnyedebb a vártnál (már amennyiben az IPA-khoz igazodik az elvárás; a magyar lagerekhez képest persze testes, széles, erős), nem robbannak szét az ízek. Visszafogottan botorkál az ananász, az obligát grapefruit, és egy kis savanyúság, meg persze az a fránya műanyag, ami nélkül meg tudnék lenni, de azért nem teszi tönkre a bulit.

A Soproninak tulajdonképpen sikerült megfőznie a tökéletes nagyüzemi nyárifesztiválsört: könnyű, kicsit savanykás, kicsit keserű, ízeske, de nem ver agyon.

Meg lehet inni belőle tízet. Húszat. A büdös-kukoricás-ízetlen lagereket meg igyák a szingalézek! Úgyhogy, ha lesz olyan nagy nyári fesztivál, ahol a Heineken vagy a Soproni a szponzor (régi, hülye, de üzletileg érthető szokás, hogy csak a szponzor söreit lehet kapni), akkor már van menekülősör.

Ja, és az eddig reménytelennek tűnő marketingesek pedig megtalálták minden idők legpontosabb magyar terméknevét: „Óvatos duhaj”.

* A szóösszetételt Kővári Csakajósör Gergelytől loptam.

Ha és amennyiben Ön európai és világszínvonalú tartalomfogyasztó kíván lenni, kövesse befele a szerző méltán spiccen lévő Facebook-oldalát!