Vannak regények, amelyekről illendő azt gondolni, hogy igazán fontosak, amelyeket bizonyos évtizedekben a trendérzékeny közönség kötelező elismeréssel övez, amire úgy szokás tekinteni, mint a korszak mesterművére. Ilyen mostanság Roberto Bolano 2666 című regénye.

Mielőtt folytatnám, leszögezem: a 2666 megérdemli a rajongást. 

A közel ezeroldalas művet 2004-ben, egy évvel a szerző halála után adták ki eredeti nyelvén, spanyolul, 2008-ban angolul és 2016 végén magyarul. Mindegyik nyelven elismerő kritikák és rajongó kommentek fogadták.

A szerző életrajza pont olyan, ahogy azt a 20. század második felének balos-értelmiségi romantikája megköveteli, egyesek szerint már gyanúsan olyan. 1953-ban született Chilében, az édesapja teherautósofőr és bokszoló, aztán tanár is volt. 15 éves korában Mexikóba költözött a család, aztán Bolano visszament Chilébe, hogy segítsen felépíteni a szocializmust Allende elnök megválasztásának alkalmából. A Pinochet-féle puccs után lecsukták, de 8 nap után olyan rendőrökhöz került az ügye, akik általánosban osztálytársai voltak, ezért elengedték.

Utána Salvadorban trockista gerillákhoz csapódott, majd Mexikóban avantgarde, forradalmi és elképesztő további jelzőket magukra aggató költészeti csoportokban zsizsegett. Részben ennek a korszakának a paródiája és érzékeny emlékműve a Vad nyomozók című regénye, amit már korábban kiadtak magyarul, és amelyben egy „zsigeri költők” nevű mozgalom tagjai éreznek át nagy dolgokat, és keverednek fantasztikus kalandokba.

Bolano 1977-ben Európába költözött, és élete végéig itt is maradt. Volt éjjeliőr egy kempingben, mosogató Barcelonában, utcaseprő és mindenféle más is, néha Franciaországban, de főleg Spanyolországban. Keményen drogozott és ivott, és verseket írt. Aztán a 80-as években már regényeket is. A 90-es években letelepedett a Costa Brava egyik kisebb településén, megnősült, gyerekei születtek, és rájött, hogy a regényekkel sokkal jobban lehet keresni mint a versekkel, úgyhogy átállt a prózára, hogy eltarthassa a családját.

Sorra jöttek a keze alól a regények és novellák, az ezredfordulóra már kultszerző volt a spanyol nyelvű világban, és a 21. századra felfedezték más nyelveken is. Ám addigra már halálos beteg volt. Májátültetésre várt, miközben megírta a 2666-ot. Egész elöl volt már a várólistán, amikor 2003-ban meghalt. Egy kicsit még pont élvezhette a nemzetközi elismerést, amit addigi műveiért kapott.

Ebben az élettörténetben vannak azonban bizonytalanságok. A chilei letartóztatás és csodás szabadulás, a salvadori trockista gerillák és az európai heroinozás egyes régi ismerősei szerint kamu, vagy legalábbis erősen kiszínezett történetek, és ezekkel az igazi Bolano úgy teremtette meg az író Bolanot, ahogy regényei irodalmár hőseit, akik közül többen egyébként is hasonlítottak rá ebben vagy abban, és ezzel tökéletesen összekeverte a fikciót a valósággal, kiterjesztve életművét önmagára is, az alkotót és az alkotást egymáshoz darálva, ahogy a lasagne készültekor a marha és a sertés húsának ledarált kukacai összetapadnak, hogy a sütőben már egyetlen masszává süljenek össze, paradicsomos kulimásszá, amit az olvasók nagy étvággyal nyelnek aztán, mohón nyalva körbe a szájuk szélét, izgatott elragadtatásban, micsoda szerző ez a Bolano, ha nem lenne gyanús, hogy fertőző a májbaja, baszni is akarnának vele. (Ez a suta mondat nem csak arra volt hivatott, hogy jelezze, hogy Robarto Bolano talán kamuzott a saját életrajzáról, hanem a majmolás módszerével igyekezett megidézni a szerző stílusát is, de ne feledjük, hogy ő ennél sokkal jobb.) És az is lehet, hogy tényleg úgy élt, ahogy arról nagy ritkán mesélt.

Befejezte, csak nem nézte át

Egyáltalán nem világos, hogy mennyire fejezte be a 2666-t, ami életműve grandiózus koronája a kritikusok szerint. A feleségének azt mondta, hogy még olyan ezer oldalt jó lett volna átnéznie alaposan a kéziratból (magyarul nyomtatva 826 oldal a könyv, jó nagy lapokon).

Azt is mondta a feleségének, hogy válasszák szét a könyv 5 fejezetét, és egyenként adják ki halála után, mert úgy sokkal többet kereshetnek vele. Bár lehet a részek között kapcsolódásokat felfedezni, és valamennyire összeér az eleje és a vége, az egyes fejezetek tényleg megállnának a saját lábukon is. Hogy ez akkor is így maradt volna, ha Bolano nem ír versenyt a halállal, és nem az özvegye jogdíjára gondol közben, azt senki sem tudja. Bolano egy sort se mutatott meg senkinek a könyvből, amíg élt. Azt sem árulta el, hogy miért ez lett a címe, tele van találgatással az internet.

Végül a család és a kiadója úgy döntött, hogy egyben adják ki az egészet, ahogy azt Bolano eredetileg tervezte. Állítólag egy kicsit javítgattak bele, legalább a hibásnak tűnő mondatokat helyre rakták. 

Mindenki el van ájulva tőle

A 2666 óriási siker lett. A Time 2008-ban az év regényének választotta, és megkapta az amerikai irodalmi kritikusok azévi nagydíját, 2005-ben a legjobb spanyol nyelvű könyv díját kapta meg, és nevezték tekintélyes irodalmi lapokban már a 21. század első korszakos művének, a jelentőségét a Száz év magányhoz hasonlították, miszerint latin-amerikai szerző utoljára akkor írt ekkorát.

Az első rész hősei rajongó irodalomprofesszorok, akik a szexbe és a műelemzésbe egészen bizarr módon bonyolódnak bele. A második egy kétségbeesett filozófus hadakozása a szellemekkel, akik között a néhai apja, a volt felesége és a nagyon is élő lánya is felsorakozik, ez a leginkább lírai fejezet. A harmadik arról szól, hogy egy New York-i újságírót, akinek soha semmi köze nem volt a sporthoz, elküldenek Mexikóba riportot írni egy bokszmeccsről. Ebben a fejezetben van egy pont, amikor akkorát néz az olvasó, mint borjú az új kapura, Bolano itt szó szerint játszik az olvasókkal. A negyedik rész arról szól, hogy hosszú éveken át szinte minden héten megerőszakolnak és megölnek egy nőt vagy kislányt egy sivatagi városban, és valaki összevizeli a templomokat is. Az ötödik egy német író életéről szól, végigkísérjük a 20. századon, különös hangsúllyal a második világháborúra, és az utána következő néhány évre.

És valójában az erőszak természetéről szólnak a fejezetek, és az erőszak a könyvben hol hétköznapi szükséglet, hol pedig elviselhetetlen szélsőség. Meg a sóvárgásról is szólnak.

Belevisz a mélyére, aztán kinevet, mert komolyan vetted

Bolano úgy ír néha, mint egy költő. Elképesztő tájleírásokat és álmokat taglal csodálatos képekkel, amiken gondolkodni kell. Máskor meg könnyű kalandregénynek tűnik sodró lendületű elbeszélése, és gondolkodás helyett izgul az olvasó. Van, amikor végelláthatatlannak tűnő felsorolásokba kezd. Előfordul, hogy pornóvá vagy horrorrá fajul egy bekezdés.

A történetei és a szereplői sokszor messzire visznek a történet gerincétől, zsákutcák, egymásba nyíló rejtekajtók, amelyek a fősodor szempontjából nem vezetnek sehova. Például megy a főszereplő, lát valaki idegent, akinek a valakijéről kiderül egy tök érdekes történet, aminek egy újabb mellékszereplőjéről egy még érdekesebb, már nem is világos, hogy ki az igazi történet igazi hőse, aztán hirtelen elvágja ezeket a szálakat, és visszavisz az eredeti hőshöz. Ezzel a módszerrel a fél világot belezsúfolja az általában egyetlen hősre koncentráló elbeszélésekbe, és bátrabban ugrálhat korszakok és országok között, mint ami egyetlen hős esetében reális volna (kivétel az első rész, aminek négy egyenrangú hőse van).

A legkomolyabb, filozófikus és lírai hangvételű taglalásait oldja fel hirtelen olyanokkal, hogy és akkor az egyik szereplő elalvás előtt még kiverte magának. Játszik végig az olvasóval, költészettel és mélységgel kecsegtet, hogy aztán levetkőztessen valakit, vagy éppen szexet ígér, hogy aztán inkább filozofálgasson. Ez szemfényvesztés is, hiszen szórakoztatva tanít, vagy tanítva szórakoztat. De önirónia is, mert mindig szól, hogy egy bizonyos túlfeszítettség után a világon semmit sem szabad teljesen komolyan venni, mert megőrülünk. Mint egy csomó szereplője a könyvnek.

Bolano úgy mesél az agresszióról, a szexuális vágyról, a félelemről, a rasszizmusról, az egyetemi világról, az újságírásról, a tévéről, a családokról, meg még több tucat alapvetően fontos dologról, hogy egyik értelmezés sem tolakszik előre, de néhány oldalanként az olvasó hökken egyet, „azta!, ez micsoda állítás, meg kéne jegyezni”, és persze nem jegyzi meg, csak marad az erős emlék, hogy ez a könyv mindig ráérez.

Bolano végső soron azt üzeni, hogy undorítóan tudunk viselkedni, potenciális gyilkosok vagyunk mind, de azért szeretni is nagyon tudunk. Bármelyik is mozgat éppen minket, a pusztítás vagy a rajongás, inkább rossz lesz a vége. De ez sem baj, mert mindig lesz olyan, akinek még rosszabb, és lehet ezen nevetni is, simán.

A 2666 egyenetlenebb, mint a másik nagyregénye, a Vad nyomozók. Viszont tényleg minden benne van, amit az emberekről tudni lehet, irdatlan sok árnyalatban felmutatva bűnt és erényt. És közben végig kiröhögi az írókat, az irodalmárokat és még az olvasókat is, csak miközben gúnyolódik, érezni, hogy nagyon szereti is őket. Így lesz a saját világa is példája az egész világnak.  

A könyvet Kutasy Mercédesz fordította magyarra, és a Jelenkor kiadónál jelent meg 2016-ban.