Ami az antant előtt történt: az 1887-es földközi-tengeri egyezmények
2017 június 04., 16:39
„Szűnjék meg az elhanyagoltság és rend nélküliség” – Az olasz-török háború
A mai Líbia a XX. század elején három vilajetre oszlott: Tripolitániára, Kirenaikára és Fezzánra. Ezek a XVI. század közepén kerültek török fennhatóság alá (a máltai lovagoktól vették el, akiknek V. Károly adományozta 1530-ban), amely az évtizedek folyamán fokozatosan lazult és a XVIII. század elején de facto el is szakadt a szultántól. Az 1830-as években a francia terjeszkedés miatt az akkori uralkodó török csapatokat hívott segítségül országa megvédéséhez, de nagy meglepetésére a törökök a rendcsinálás után nem vonultak ki, hanem visszaállítottak a szultán uralmát. Az ország belső területeire ez azonban nem terjedt ki, itt az 1840-es években a Mohamed asz-Szanúszi által alapított és az ő nevét viselő szunnita rend irányított mindent. Ettől függetlenül a törökök többé-kevésbé nyugodtan uralhatták volna az országot, de új versenyző jelent meg a színen.
Olaszország a korszakban súlyos gazdasági és társadalmi problémákkal nézett szembe. Ezekre még az 1880-as évek egyik miniszterelnöke, Francesco Crispi találta meg a megoldást vagy legalábbis az elterelést ezekről: gyarmatokra van szükség. Először Etiópiát vették célba; mérsékelt sikerrel. A XX. század elején a török uralom alatt álló afrikai területeket nézték ki maguknak. Az olasz közvélemény ráébredt, hogy szükségük van egy „negyedik tengerpartra” (az Adria, a nyugati tengerpart és Szicília mellé) és ez Észak-Afrikában van. Akárcsak Mussolini a harmincas években, a diplomaták azzal kezdték, hogy lepapírozták a dolgot a térségben érdekelt nagyhatalmakkal. A támogatás elnyerése érdekében még külpolitikai irányváltásra is hajlandóak voltak.
Az ország bennmaradt a hármas szövetségben (Németország, Osztrák-Magyar Monarchia, Olaszország), de ugyanekkor Franciaország és Anglia felé is tapogatózott. 1900. december 16-án egyezményt írtak alá Franciaországgal az észak-afrikai érdekszférákról. A francia-angol szövetségkötés után London is hagyta, hogy Olaszország (ha nem sérti az angol érdekeket) azt csináljon, amit akar. 1909 októberében az orosz cár és külügyminisztere római látogatását követően II. Miklós is szabad kezet adott az olaszoknak (cserébe diplomáciai támogatást kapott a tengerszorosok ügyében). Ami a hármas szövetséget illeti, a Monarchia úgy vélte, az észak-afrikai terjeszkedés nem mond ellent az alapokmánynak. A németek (és tulajdonképpen mindenki más) figyelmét pedig a marokkói válság kötötte le (Németország kárpótlást követelt, amiért Marokkó a francia érdekszférába került).
1911. szeptember 28-án Olaszország ultimátumot intézett a törökökhöz.
„… szűnjék meg az elhanyagoltság és rend nélküliség azon állapota, melyben Törökország Tripolitániát és Kirenaikát tartotta, és hogy ezek a területek végre ugyanazon haladást élvezhessék, mint amilyen Észak-Afrika más részein elindult […] a birodalmi [vagyis a török] kormány nem csak hogy [az ezzel kapcsolatos olasz ötleteket] nem vette tudomásul […] mindennemű olasz vállalkozás […] a legjogosulatlanabb és legmakacsabb szisztematikus ellenzésre talált."
Ezek után az olaszokra marad a két tartomány civilizálása (Fezzán gazdaságilag értéktelen terület volt a Szahara szélén, nem tartottak rá igényt, csak a ’20-as évek végén foglalták el), ha a törökök így vagy úgy átengedik a területet.
"A királyi kormány […] nem hisz tovább abban, hogy […] tárgyalásokba bocsátkozzon, melyek múltbeli tapasztalata megmutatta azok hasztalanságát […] Ezen kívül […] a helyzetet [a térségből érkező jelentések] az olasz alattvalók ellen megnyilvánuló agitáció miatt szélsőségesen súlyosnak mutatják, melyet több mint nyilvánvaló módon a tisztségviselők és a hatóság egyéb szervei provokálnak. […] Az olasz kormány, […] hogy gondoskodjon saját érdekeinek és méltóságának megvédéséről, elhatározta Tripolitánia és Kirenaika katonai megszállásának előkészítését."
Ezt a kormányzó ifjútörökök persze nem fogad(hat)ták el. Hangsúlyozták, hogy ők készek az együttműködésre, az olaszok által említett negatív hozzáállásért pedig a szultánra hárították a felelősséget (1908 előtt nélkülük kormányzott). A külföldieket fenyegető veszélyről szóló hírek megalapozatlanok, a két vilajet átadásáról pedig szó sem lehet. Másnap az olaszok partra szálltak Afrikában. A törökök a nemzetközi közvéleményhez folyamodtak
„ ... mely bizonyára nem marad közömbös azzal a bűnténnyel szemben, melyet Törökország ellen elkövettek. […] Az Alkotmány [1908-as visszaállításának] első napjaitól kezdve az európai nemzetek tapsoltak kezdeményezéseinkhez és tetteinkhez, de […] bennünket [azóta] megraboltak, a hivatalos Európától [pedig] a vigasztalás üres szavain kívül semmit sem kaptunk […] Az Alkotmány kikiáltásának másnapján véglegesen elszakítottak tőlünk két tartományt [Boszniát és Hercegovinát], egy egészen addig vazallus állam [Bulgária] függetlenedett tőlünk […] felvetődött a krétai kérdés [hogy a sziget Görögország része], kegyetlen megsértéseként az oszmán méltóságnak.”
Fotó: Imperial War Museums
A nagyhatalmak figyelmét azonban lekötötte Marokkó, az olaszok pedig amúgy is szavatolták, hogy a háború csak Észak-Afrikára korlátozódik, a Balkán marad úgy, ahogy van. Ezzel mindenki elégedett volt, leszámítva magukat a törököket.
„Olaszország megtámadott egy hozzánk hűséges tartományt, bombázza kikötőinket, elfogja hajóinkat. […] Hagyjuk, hadd döntsön az európai közvélemény Olaszország e tetteiről […] Azzal vádol bennünket [az olasz ultimátum], hogy hiányolja Tripolitániában humanitárius és civilizátori missziónkat. […] Éppen Olaszország, mely most követett el egy barbár cselekedetet, tett erőszakot a civilizáción, vádol bennünket az emberiesség és a civilizáció hiányával? […] sérelmezte […] Tripolitánia szellemi elmaradottságát [is]. De ki nem tudja, hogy a civilizációban minden relatív? Szicília intellektuálisan ugyancsak elmaradott. Jogossá tehetne ez például egy inváziót Anglia részéről? […] Olaszország agressziójára, mely bírja a hivatalos Európa hallgatólagos támogatását, nincs bocsánat […] a szabadság azon rendszerére akar csapást mérni, melyet mi valósítottunk meg […] nem teszi le [Törökország] a fegyvert, csak ha a dolgok megelőző állapota helyreáll. Valóban, egy nemzet elhullhat a harcban, de soha nem szabad belenyugodnia, hogy nyomorúságosan öngyilkosságot kövessen el.”
A harcok még javában folytak, amikor az olasz király 1911. november 5-én dekrétumot adott ki a két tartomány annektálásáról. A törökök nyomban tiltakoztak, de az olasz parlament 1912. február 25-én elfogadta az annektálásról szóló törvényt. A két tartomány persze csak papíron volt az övék. Az igazi gondot nem a reguláris török csapatok ellenállása jelentette, hanem a szanúsziak gerillaharca. Olaszország 1912 áprilisában új frontot nyitott a Dodekanészosz-szigetek elfoglalásával (ezeket nem is adta vissza a háború után). A vezérkari főnök június végén már egy kis-ázsiai partraszálláson gondolkozott, hogy Törökországot minél hamarabb térdre kényszerítse.
Persze ezt úgy kellett elérnie, hogy az ellenség azért ne gyengüljön meg túlságosan. Ha a nagyhatalmak ennek a veszélyét érzékelik, még az is lehet, hogy megálljt parancsolnak az olaszoknak. A hazai közvéleménynek viszont kellett a döntő győzelem (vagy legalábbis valami, amit így lehet tálalni). A probléma igazából diplomáciai jellegű volt, júliusban meg is kezdődtek a béketárgyalások. Ezek lassan haladtak, mert a törökök nem voltak hajlandóak átengedni mindkét vilajetet (amikor legmesszebbre mentek, akkor is csak Tripolitániát ajánlották fel és azt is úgy, hogy cserébe kapnak egy darabot Eritreából). Végül egy külső tényező késztette őket engedékenységre: a balkáni államok szövetségre léptek a török ellen és vérszemet kaptak az olasz sikerektől és attól, hogy a török hadsereg máshol van lekötve. Az első Balkán-háború 1912. október 8-án vette kezdetét, az olasz békeszerződést egy héttel később írták alá.
Béke ide vagy oda, a szanúsziak nem tették le a fegyvert (az olaszok elleni harcot a II. világháború után azzal jutalmazták az angolok, hogy a rend vezetőjét tették meg Líbia királyává). A „rend nélküliség” megszüntetése mindössze húsz évet vett igénybe. Badoglio marsall, a főkormányzó végül csak úgy tudta leverni az ellenállást, hogy felhúzott egy háromszáz kilométer hosszú, két méter magas, három méter széles szögesdrót kerítést az egyiptomi határon (nehogy az Egyiptomban élő líbiai menekültek pénzzel, önkéntesekkel és fegyverszállítmányokkal támogassák a szanúsziakat) és a líbiai oldalon minden potenciális gerillát koncentrációs táborokba zárt.
Felhasznált irodalom
BESENYŐ János - MARSAI Viktor: Líbia. MH Összhaderőnemi Parancsnokság Tudományos Tanács, 2012.
DIÓSZEGI István: A Ferenc József-i kor nagyhatalmi politikája. Kossuth Könyvkiadó (Népszerű történelem sorozat), Budapest, 1987.
KIS Aladár: Olaszország története 1748-1968. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.
ORMOS Mária – MAJOROS István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Felemelkedés és hanyatlás, 1814-1945. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
A nyitóképen: Az olaszok bevonulnak Tripoliba. Library of Congress, George Grantham Bain Collection, LC-DIG-ggbain-09853
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.