Miközben széles irodalma van annak, hogy milyen viszontagságokat kellett kiállniuk az első világháborúban orosz hadifogságba eső magyar katonáknak, kevéssé ismert, hogy Magyarország területén több százezer orosz hadifogoly volt fogolytáborokban, illetve kiadva – főleg mezőgazdasági – munkára. Amikor 1918 októberének végén, novemberének elején véget ért a háború – ami egyben a Monarchia felbomlását is jelentette –, nem csupán a hadifogságban lévő magyar katonák sorsa jelentett problémát az új kormányzat számára, hanem annak a 424 ezer embernek is a sorsa, aki hadifogolyként Magyarországon voltak. Ennek a hadifogolytömegnek a döntő hányada, több mint 309 ezer fő esett a cári hadsereg katonájaként osztrák-magyar hadifogságba.

Az orosz hadifoglyok hazaszállításáról már a breszt-litovszki békeszerződés rendelkezett, viszont a győztes hatalmak abban voltak érdekeltek, hogy késleltessék az orosz foglyok hazaszállítását. A háborús összeomlás után viszont már aligha volt tovább odázható a hadifogolykérdés megoldása. Az őszirózsás forradalomból született új magyar polgári-demokratikus kormányzat egyfajta gesztusként kívánta prezentálni az orosz hadifoglyok hazaengedését.

„A magyar népkormány, midőn átvette az ország vezetését, első kötelességének tartotta, hogy az ország területén lévő összes hadifoglyokat és internáltakat – tekintet nélkül nemzetiségükre – a saját polgáraival egyenlően szabadoknak tekintse, mindent megtett, hogy azok rég nem látott hazájukba, felruházva visszatérhessenek.” [1]

Miközben a fentebbi szavak beleillettek a Károlyi-kormányzat pacifista narratívájába, inkább a kormány tehetetlenségének megideologizálását érhetjük tetten ebben, mint valódi szándékot.

A hadifogolykérdés rendezését illetően elsődlegesen behatárolták a magyar kormányzat mozgásterét a vesztes háborút lezáró egyezmények. Az 1918. november 3-án megkötött padovai fegyverszünet 7., illetve a november 13-i belgrádi egyezmény 10. pontja is kimondta a Magyarországon lévő szövetséges hadifoglyok – egyoldalú – szabadon engedését.

Emellett az osztrák-magyar hadifogolyrendszer felbomlása már 1918 tavaszán-nyarán megkezdődött. A közellátás drasztikus romlása, a hadifoglyok hazaszállításának késleltetése elégedetlenséggel töltötte el az országban lévő hadifoglyokat és tömegessé váltak a szökések. Az őszirózsás forradalom és a Monarchia felbomlásának napjaiban a hadifogolytáborok őrei – gyakran a tábor kifosztását követően – szétszéledtek, magukra hagyva a foglyokat. A szabadságukat elnyerő, de ellátásukat elvesztő oroszok maguk is több helyen fosztogatókká váltak, így például Kalocsán a csőcselékkel együtt – főleg vagyonos zsidó – üzleteket fosztottak ki az oroszok. Miközben a Károlyi-kormánynak egy összeomló közigazgatással, közellátással, az antant csapatok előrenyomulásával, és a hazatérő katonák garázdálkodásával kellett számolnia, aligha tudta rendezni az ország területén lévő hadifoglyok helyzetét. Amint arról önkritikusan beszámol egy jelentés:

„A bekövetkezett forradalom lehetetlenné tette a rendszeres és szabályosan végrehajtandó intézkedéseket. A hadifoglyok elhagyva táboraikat és munkahelyüket, egyenként és csoportosan hazájuk felé indultak.”[2]

A tehetetlenségen túl az orosz hadifoglyok elvesztették gazdasági jelentőségüket. A breszt-litovszki békét követően a magyar gazdák és ipar érdeke volt az orosz hadifoglyok hazaszállításának megakadályozása, ugyanis az így kieső munkaerőt aligha tudták pótolni. 1918 őszére megváltozott a helyzet több szempontból is. Elsődlegesen abban, hogy nem létezett olyan karhatalom, ami megakadályozhatta volna a foglyok szökését. Ezentúl az oroszok sok település elöljárósága számára csupán élelmezési problémát jelentettek, a kiesett munkaerő pótlását pedig az Oroszországból hazatérő magyar hadifoglyoktól várták.

A kutatás jelenlegi állása alapján kevés információval rendelkezünk arra vonatkozólag, hogy miképp szállították ki az oroszokat az országból. A hadügyminisztérium anyagai, újságokban közzétett cikkek és hirdetések, valamint visszaemlékezések alapján tudható, hogy a Nemzeti Tanács – különösen a Radikális Párt képviselői –, és a szovjet-orosz hadifogoly misszió egyeztetett az oroszok hazatéréséről. Ideiglenes központot állítottak fel a hadifoglyok gyülekeztetésére, bizalmikat választottak az oroszok érdekeik képviseletére. November 7-én a magyar és orosz hadifoglyok szállítása miatt a vasúti forgalmat is korlátozták. Emellett viszont – különösen a határhoz közeli területeken – a vasutak melletti utakon batyuval menetelő orosz hadifoglyok is a mindennapok részei voltak 1918 utolsó hónapjaiban.

Az orosz hadifoglyok hazautazását a káoszon túl szerencsétlenségek jellemezték. Zalaszentjakabnál és Rákosnál hadifoglyokat szállító szerelvény ütközése követelt halálos áldozatokat, mindennapossá vált, hogy a vasúti kocsik tetején utazó oroszok közül többek is a vonatról leestek. Akik elhagyták Magyarország területét, azoknak aligha értek véget szenvedéseik. Az Ukrajnába érkező orosz hadifoglyok az orosz polgárháborúban találták magukat, a temesvári tranzittáborba szállított orosz hadifoglyok közül többek pedig a rossz élelmezés és a kényszermunkától, valamint a kényszersorozástól való félelmükben szöktek vissza Magyarországra. Több alkalommal Ausztriából ukrán és orosz területekre szállítandó fogolyszállítmányokat nem engedték át a cseh, lengyel, román hatóságok szénhiányra hivatkozva, vagy amiatt, mert a hadifoglyok hazaérkezésétől az orosz haderő megerősödését várták.

Természetesen felvethető a kérdés, hogy értékelték-e a szovjet-orosz vezetés vagy az antant hatalmak a hadifoglyok egyoldalú hazaengedését? A Horthy-korszakban több alkalommal is megfogalmazták azt a vádat a Károlyi-kormányzattal szemben, hogy nem tett eleget a magyar hadifoglyok hazatérése érdekében. A Károlyi-kormányzatot legfőképpen a külföldi hatalmak szándékai határolták be. Az antant hatalmaknak nem volt szándéka a magyar hadifoglyok azonnali hazaküldésére, a szovjet-orosz kormányzat számára is egyfajta „aduként” szolgálhattak az orosz területen rekedt magyarok a jövőbeni tárgyalásokkor, amint azt tették a Tanácsköztársaság elítélt prominensei esetében. A szovjet-orosz kormánynak kulcsfontosságú volt a hadifogolykérdés fenntartása, hiszen a hadifogoly missziók révén tartottak fenn külügyi kapcsolatot más államokkal, illetve az ottani forradalmi mozgalmak támogatói is voltak (emiatt Közép-Európa szerte kiutasították vagy letartóztatták idővel ezeknek a misszióknak a résztvevőit). Különösen ellenérdekeltek voltak a Magyarország területén előrenyomuló államok hatalmai, hiszen egyrészt a hazatérő katonaviselt réteg alkalmas lehet egy hadsereg megszervezésére, másrészt a hazatérő hadifoglyok közül mindenképpen meg kívánták nyerni azokat, akik a magukhoz csatolandó területeken éltek. A magyar hadifoglyok ügyében tartott hadügyminiszteri értekezlet sem támogatta a magyar hadifoglyok azonnal hazahozatalát, hiszen a hadifoglyok téli utaztatása fűtetlen marhavagonokban beláthatatlan áldozatokkal járt volna a magyar hadifoglyok körében. Az orosz hadifogoly-misszió 1919. januári letartóztatására való reakcióként a moszkvai magyar missziót is letartóztatták, ezzel megszakadt a magyarok hazaszállításának előkészítése.

1918 decemberének végére a magyarországi orosz hadifoglyok döntő hányada elhagyta az ország területét, ezzel viszont aligha ért végét a magyarországi orosz hadifogolykérdés. A szomszédos országokból vagy az átvonuló vonatokról elszökő oroszok, a Magyarországon letelepedett, vagy csupán Budapesten feketekereskedelemből magát fenntartó orosz foglyok további problémát jelentettek a kormányzat számára. Az országban maradó foglyok a Tanácsköztársaság kikiáltásával váltak ismételten politikai tényezővé, mivel a tanácshatalom internacionalizmusának és Szovjet-Oroszországgal való szövetségének szimbólumaként egykori hadifoglyokat soroztak be nemzetközi zászlóaljakba. Végül a magyar hadifogolytisztek hazaengedése kapcsán folyó magyar-szovjet-orosz tárgyalások eredményeképpen 1922. május 12-én indult el az utolsó orosz hadifogoly-szállítmány Magyarországról.

A cikk alapját adó tanulmány:

Fóris Ákos: Orosz hadifoglyok Magyarországon 1918 végén. In: Katkó Márton Áron, Krausz Tamás, Mészáros Zsófia (szerk.): Világháború, világforradalom, világbéke? ELTE Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest, 2017. 57–72.

Ajánlott irodalom:

Józsa Antal: Orosz hadifoglyok Magyarországon 1917-1919. In: Magyar internacionalisták Szibériában és a Távol-Keleten 1917-1922. Szerk. biz.: Pach Zsigmond Pál, A. P. Okladnyikov. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1978, 247-267.

Verena Moritz, Hannes Leidinger: Zwischen Nutzen und Bedrohung: Die russischen Kriegsgefangenen in Österreich, 1914-1921. Bernard & Graefe, Bonn, 2005.

Az orosz internacionalisták a Magyar Tanácsköztársaságért. Összeáll.: Ljudmilla Csizsova, Józsa Antal. Kossuth Kiadó, Budapest, 1973.

973.

[1] Hadtörténelmi Levéltár Polg. forr. iratai. HM 30917/Hdf.B.oszt.-1918 Miniszteri előterjesztés az Oroszországban és más ellenséges államokban lévő orosz hadifogoly véreink segélyezése és hazaszállítása tárgyában. 1918. november 25. (B/14 dob. 4344. sz. mikrofilmlap)

[2] Hadtörténelmi Levéltár Polg. forr. iratai. HM 731599/Hadf.A. oszt.–1918. Az entente hadifoglyainak hazaszállítására vonatkozólag tett intézkedésekről tett értesítés. 1919. december 1. (B/14 dob. 4342. sz. mikrofilmlap)