Szakonyi Márton

A jelzők sora, mellyel az egészet felépítő szakaszokat, eseményeket jelölik, majdnem olyan hosszúak, mint maga a XIX. század. Véres-, kegyetlen-, újító forradalmak, politikailag-, katonailag-, kulturálisan-, jogi szempontból jelentős Napóleoni idők, és ez még csak az „eleje”. I. Pál, orosz cár, India ellen indított 1801-es inváziójára a keveset vizsgált,[1] ismeretlen, némi túlzással, elfeledett címke illik. Zavaros idők voltak, nem mindenki kapott kitüntetett figyelmet az óriások árnyékában. A következő cikkben a támadás előzményeit, okait, lefolyását szeretném bemutatni, a belső, és külső erőket, melyek a cárt befolyásolták.

Pál 1797-ben, Katalin agyvérzését követően lépett trónra, amihez haláláig ragaszkodott: a reformjai miatt zúgolódó nemesek – hiányosságokat talált a kincstárban, a lovagiasság elfeledett hagyományait akarta a holdudvarára kényszeríteni, engedményeket tett a jobbágyoknak – egy része összeesküvést szőtt ellene, s 1801. március 23-án, az éjszakai órákban, hosszas italozást követően, újonnan épített palotájában rátörték hálószobája ajtaját az uralkodóra. Egy nyilatkozatot lobogtattak előtte, miután előrángatták a spanyolfal mögül, követelték, írja alá, mondjon le. Pál ellenállt, a dulakodás folytatódott, elfajult, karddal, ököllel, és más tárgyakkal ütötték, majd egy zsineggel megfojtották. Nyikolaj Zubov, az összeesküvők vezére rövid úton értesítette a palotában tartózkodó cárevicset, Sándort, hogy az uralkodói feladatok immár az ő vállát nyomják, készüljön.

Az új cárnak és körének ezután a legitimáció megerősítéséhez mindenképpen elfogadható, hihető magyarázatra volt szüksége. Pál elmozdítását az egyik legegyszerűbb, de gyakran használt módszerrel indokolták: az épelméjűségét vonták kétségbe, meglehetősen sikeresen, mert hosszútávon rajtamaradt az őrült bélyeg.[2] Mindazonáltal nem kellett nagyon megerőltetniük magukat, uralkodását végigkísérték az ellentmondásos, megkérdőjelezhető, hirtelen felindulásból hozott döntések, amikből részben egy bizonytalan, kapkodó, idealista személyiség képe rajzolódik ki. Ékes példája ennek az India „megtámadását” övező időszak. Ha fényt akarunk deríteni az okokra, amik oda vezettek, hogy Pál az orosz seregeket a korábbi szövetséges Anglia ellen vezényelje, először a belső, belföldi motivációkat érdemes sorra venni.

I. Péter uralkodása valóban naggyá tette Oroszországot: az elmaradott, bezárkózó, többnyire csupán mezőgazdaságból vegetáló, tenger nélküli cárságot vezető, felvilágosult, nyugati mintára kormányzott, erős gazdasággal bíró nagyhatalommá alakította. A Nagy Északi Háborúban jelentős területeket is szerzett Svédországtól. Földi pályafutását a „Haza Atyja és egész Oroszország császára” címmel felruházva (1721. november 2-án, a háborút lezáró nystadi béke után két hónappal vette fel ezeket) fejezte be, egy stabil, erős és új birodalmat hagyott maga után. A pletykák, szóbeszédek, mendemondák, folyosói beszélgetések alapján pedig még egy nagyhatású végrendeletet is, amiben arra biztatta az utódait, hogy az egész világot, de legalábbis Európát hajtsák az uralmuk alá, szerezzék meg maguknak például Indiát és Konstantinápolyt is, a világuralom „kulcsa” [3] ugyanis ezekben is gyökerezik.

Vajon Pál ismerte ezeket a titkos utasításokat, és azért támadta meg a brit korona ékkövét, ahogy a legértékesebb gyarmatot, Indiát nevezték? Olvasni biztos nem olvasta, mert csak 1812-ben adta ki őket Charles Louis Lesur, Napóleon külügyminisztere, eddigre pedig az uralkodó már halott volt. Másként hozzájuthatott? Nem. Az írás, és maga a végrendelet legendája is, Napóleon megbízásából készült, propaganda célból, az oroszok lejáratására, hadjáratai igazolására.[4] Egy ilyen, Európát fenyegető iromány félelemkeltésre tökéletesen megfelelt. Nagy valószínűség szerint az oroszok által meghurcolt lengyel tábornok, Michal Sokolnicki beadványának[5] felhasználásával készítette Lesur.[6] Lengyelországot a nagyhatalmak ugyanis többször felosztották egymás között, az 1792-es lengyel-orosz háborúban már másodjára. Ebben vett részt a tábornok, aki nem válogatott az eszközeiben. A vereség és a hosszú évekig tartó bebörtönzése után érthető módon ellenséges érzelmeket táplált az oroszokkal szemben.

Pált nem nyomaszthatta egy olyan ajánlás, ami nem is létezik. Örökségről mégis beszélhetünk: Péter uralkodása óta ugyan már hét évtized el is telt, de anyja, II. Katalin szintén kiérdemelte a Nagy jelzőt, amihez nehéz felnőni. Annál is inkább, mert a szülő és a gyermek között nem volt felhőtlen a viszony. Erzsébet cárnő Pál apját, Pétert, a holstein-gottropi herceget jelölte meg utódjául. Ő csak rövid ideig viselhette a koronát: bár a Hétéves háborúban már győzelemre álltak a szövetséges felek, így az oroszok is, a „német” születésű, poroszpárti Péter mindent feladva, 1762-ben békét kötött I. Frigyessel, a porosz uralkodóval. Ezt követően az ősi, holstein-gottropi birtokai visszaállításáért Dánia kárára kezdett hadműveletek tervezésébe, ám a háború kitörése előtt, a birodalom érdekében Katalin elmozdította a trónról. 1762. június 28-án Péter lemondott, majd néhány napra rejtélyes körülmények között elhalálozott. Többen a feleségét sejtették a háttérben, bár ez nem bizonyított, felelőssége nem elhanyagolható az ügyben.

A fiú pedig túlságosan is hasonlított az apára, akiből egy is sok volt az asszony életében[7], ahol csak tudta, távol tartotta magától: amint alkalma nyílott rá kiházasította, és a partvonalra, gatchinai birtokukra „száműzte”, ahol a magánhadseregét ugyan nyugodtan gyakorlatoztathatta, de az államügyekbe vajmi beleszólása lehetett. A feszültséget csak fokozta, hogy az öröklést tekintve egyre nyilvánvalóbbá vált Katalin szándéka, aki Pál fiát, Sándort szerette volna a trónon látni. Mély árkok húzódtak kettejük között, ez is közrejátszhatott abban, hogy Pál később teljesen más irányba kormányozta az „ország hajóját”. A terjeszkedés helyett inkább az európai egyensúly fenntartására törekedett.[8] Úgy képzelte, közvetíthet majd az első koalíciós háborúban hadakozó felek között, a Campo Formio-i egyezmény azonban keresztülhúzta a számításait, az osztrákok és a fiatal Francia Köztársaság között az ő bevonása nélkül született megállapodás. A Második Koalícióban sokkal aktívabb külpolitikát folytatott: igyekezett Franciaország térnyerését visszafordítani, az egyensúlyt helyreállítani, ezt „katalizálta”, hogy Bonaparte 1798. júniusában elfoglalta Málta szigetét, a Templomosokat pedig elűzte onnan.

A cár pedig már 10 éves kora óta a lovagok nagy szerelmese volt:[9] rajongott a történelmükért, és a lovagiasság eszméi is megragadták. Beiktatását követően nagyvonalúan rendezte egy vitatott jogállású egyházi terület státuszát – Lengyelország feldarabolását követően nem volt meghatározva, kinek adózzon ez a birtok, a templomosok hiányolták a bevételeket. Azt is indítványozta, hogy a „haldokló Lengyelországi Nagyperjelséget helyezzék át Szentpétervárra.”[10] Kérelmét elfogadták, sőt, a máltaiakért végzett kitartó, odaadó és őszinte munkájáért cserébe, a rend védelmezőjének is megválasztották. Beiktatására 1797. decemberében került sor, ám a Védelmező nem ülhetett sokáig tétlenül a babérjain: fél évvel később, Napóleon körbezárta, és elfoglalta a Szigetet. A szentpéterváriak a nagymestert, Ferdinand Hompescht inkompetenciával, gyávasággal, és árulással vádolták, amiért letette a fegyvert a franciák előtt, majd Pál védelmére bízták magukat, akit új nagymesternek választottak.

Oroszország így csatlakozott a Második Koalícióhoz, seregei Hollandia területén, és Olaszországban, az Alpokban is felvették a harcot a „korzikai szörnnyel”. A szükség órájában reaktiválta a porosz katonai modell átvételéből fakadó nézeteltéréseik miatt „száműzött”, közel 70 éves veteránt, Alexander Suvorovot. Vezetése alatt az orosz seregek sorra aratták a győzelmeket, július 28-ára, Mantua bevételével gyakorlatilag kiverte a franciákat a félszigetről. Párizsba szeretett volna vonulni, ám a parancsai Svájcba szólították, hogy ott Alexander Korsakov tábornokhoz csatlakozva folytassa a harcot. Korsakovot azonban még időnek előtte legyőzte a francia tábornok, André Masséna, így Suvorov egyedül maradt és kénytelen volt visszavonulni az Alpokon át – magashegyi hágókon keresztül – Ausztriába. Bár ezúttal sem szenvedett vereséget, sőt, megmentette a seregét, Pál hazahívta, megtagadta tőle a győzelmi menetet, és még csak nem is fogadta, mikor hazaért. Később még csak a rangjának megfelelő temetést sem kaphatott.

A hollandiai hadműveletek a Castricumi csatát követően leálltak, a szövetségesek visszavonulót fújtak. Pál mélységesen csalódott volt, úgy érezte mindenki cserbenhagyta őt, a tábornokai, a katonái, a szövetségesei: elárulta őt Ausztria és Nagy-Britannia is. Előbbi csak kihasználta Suvorovot, és az orosz katonák vérén akart berendezkedni, területeket szerezni Észak-Itáliában, [11] utóbbi meg csak a tengeri hegemóniát építette.[12] Málta visszaszolgáltatásának a megtagadása jelentette az utolsó cseppet a pohárban, a végzetes tőrdöfést, a megbocsáthatatlan arcátlanságot:[13] hiába ajánlkoztak 1799-ben, hogy visszaveszik a szigetet, nem kaptak rá engedélyt, aztán mikor egy év múlva, 1800 szeptemberében a britek maguk kaparintották meg, már nem engedték ki a markukból. Az Orosz Birodalom számára ezzel véget ért a háború, Pál végletesen eltávolodott a szövetséges hatalmaktól. Ám ahol becsukódik, vagy inkább csapódik egy ajtó, gyakran kinyílik egy másik.

Bonaparte 1799. november 9-én megdöntötte a direktóriumot, bevezette az egyeduralmat szavatoló konzulátusi rendszert. Az Első Konzul nagylelkű ajánlatát Talleyrand tolmácsolta 1800. június 15-én, a Marengói csatát követően: nagyrabecsülése jeléül, mindenféle ellentételezés nélkül, hajlandó 6000 orosz hadifoglyot szabadon bocsátani,[14] sőt, még Málta szigetét is visszaszolgáltatná.[15] A megbékélési szándék mögött nem a barátkozás igénye állt: Napóleon praktikusan kihasználta az alkalmat, hogy az oroszok megnyerésével biztosítsa magát, illetve gyengítse ellenfeleit azzal, hogy vetélytársat állít például Angliának, s így leköti a tengeri erőit. Az ajánlatot Szentpéterváron, egyesek lelkendezve, mások gyanúval fogadták, mindenesetre Sprengtporten tábornok elindult Párizsba, hogy kifejezze Pál háláját, és békevágyát.[16] Mindeközben a svédek, a dánok, a poroszok és az oroszok között formálódó „Északi Koalíció”, vagy Fegyveres Semlegesség Ligája a brit tengeri fenyegetés megtörését tűzte ki célul maga elé: 1800 decemberére[17] megelégelték a britek háborús tengeri politikáját, aminek értelmében még a semleges felek hajóit is átkutatták francia áruk után – embargót vetettek ki a kereskedelemre. Nem sokkal később, 1801. január 12-én a cár levelet írt a doni kozákok atamánjának, Vaszilij Petrovics Orlovnak, hogy Orenburgból lovasai élén vonuljon Indiába a Khívai Kánságon és a Buharai Emírségen át.

A közép-ázsiai politikai, földrajzi helyzetről gyakorlatilag semmi ismerete nem volt az uralkodónak, térképei „Khíváig és az Oxus-folyóig [mai Amu-darja) terjedtek csak”[18], a többit a tábornokra bízta, gyűjtsön információkat, jusson oda, ahogy tud.[19] A népekkel pedig viselkedjen barátságosan, tanácsolta, biztosítsa őket, hogy a britek, és nem ellenük vonulnak fel, csak a zsarnokokat akarják elűzni.[20] Még azzal is megbízta Orlovot, hogy a kánságban szabadítsa fel az orosz rabszolgákat, akik a pusztai portyázók áldozataivá váltak, és nagy számban sínylődtek szerte a térségben a legalantasabb munkákat végezve. A többszörösen kitüntetett kozák vezérnek[21] nem kellett kétszer mondani: kérdések nélkül, rosszul felszerelve is nekivágott a téli pusztáknak.[22] Khíva közel 1500 kilométerre feküdt Orenburgtól, és ez az út még a szélsőségekhez szokott, kemény kozákokat is próbára tette. Hóban, fagyban és sárban, a tüzérséggel felszerelve, egy csigánál alig gyorsabban vánszorgott a 22 ezres sereg. A doni szállásaikat 1801. február 28-án hagyták el,[23] a sikeres hadjárat illúziója pedig hamar szertefoszlott, nem telt el néhány nap, az élelem már fogyatkozni kezdett, utat tévesztettek, és a tavaszi olvadás következtében a Volga jégpáncélja is meggyengült és használhatatlanná vált, akárcsak a szárazföldi utak.

Március 24-ére egy fáradt, lerongyolódott, éhező sereg érkezett meg az Aral-tótól északra folyó Irgizhez, és ekkor még sehol nem volt India, se a félelmetes, kazah puszták a harcos népeivel, vagy a nehezen járható hegyek a Pamírban, alig 700 kilométert haladtak.[24] Itt érte őket be őket egy váltott lovakon érkező futár a hírrel, hogy a cárt március 11-én meggyilkolták, az új uralkodó, I. Sándor pedig azonnal hazaszólítja a kozákokat.[25] Ezzel a döntésével feltehetően a teljes sereget megmentette a biztos pusztulástól.[26] Felmerül a kérdés, vajon hogy juthatott ilyesmi Pál eszébe? Súgott neki valaki, vagy magától cselekedett?

A nagyhatalmak képviselői közül – a megromlott viszonyok következtében – az 1800-as évre már csak kevesen maradtak Szentpéterváron. [27] Köztük volt a svéd nagykövet, Curt von Stedingk, akinek a jegyzeteiből[28] egy érdekes összefogás képe rajzolódik ki: egy francia-orosz együttműködésé, ami India és a britek ellen irányult. Az 1840-es évben m. de Hoffman neve alatt látott napvilágot egy kiadvány, aminek első részében Gottfried Wilhelm Leibnitz XIV. Lajosnak írt levelét mutatta be. A német polihisztor ebben a Harminc éves háborúban kivérzett német területek „sanyargatása” helyett inkább Egyiptom elfoglalását sürgette. A mű[29] második felében számolt be az Indiát érintő expedícióról, és a Konzul, valamint a cár együttműködéséről. Egyes vélemények szerint forrása Stedingk[30] volt, ugyanakkor a dokumentumok összehasonlításból, és forrásaik elemzéséből mindkét írás hitelessége kétségbe vonható.[31] Röviden: ahogy a nagy péteri hagyaték esetében is láthattuk, az oroszellenes lengyel emigránsok minden eszközt megragadtak, hogy a birodalom ellen fordítsák a közhangulatot. Az 1840-es években ezt a munkát Karol. B. A. Hoffman, egy Párizsban „történészként” dolgozó száműzött lengyel vállalta magára. Reményei szerint, ha sikerül meggyőzni a briteket az oroszok „ártó” szándékairól, azzal a saját céljaik is teljesülhetnek, Oroszország elszigetelődhet. „A legjobb hazugság egy féligazság”[32] alapon a képzeletét, különféle, a levéltárban talált dokumentumokat és leveleket összeházasítva, a tudományosan, lábjegyzetekkel megkomponált Leibnitz levél mellé csatolta az utóbbiaktól mentes írását. Az egyik így teljesen hitelesítette a másikat, és elültette az egyesült francia-orosz misszió képét.

Stedingk írásának eredetisége, amire elvileg Hoffmann épített, szintén vitatható. Egyrészt a szövegek között eltérések vannak a helyszíneket és az időtartamokat illetően,[33] ugyanakkor egy korábbi, az állítólagos szerző halála előtt, 1828-ban megjelent kiadvány[34] tartalmával feltűnő hasonlóságot mutat. A dokumentum hitelességét megkérdőjelező szerző véleménye szerint a fenti kiadvány Walter Scott 1827-es, Napóleon életét bemutató művéből[35], és az azt megelőző időszak Napóleon mítoszából táplálkozik. Ezt a mítoszt pedig a száműzött császár építette fel: az „interjúi”[36] során igyekezett megváltoztatni, formálni a történelmet, más színben feltüntetni a cselekedeteit, akár manipulálni is az olvasókat. A szerzők tudatosan, vagy tudattalanul, de mindannyian Napóleon „kottájából” játszottak.[37]

Még ha a levelek eredetiek lennének is, az idő és a távolság problémájával számolni kell. Azt már láttuk, hogy a puhatolózás, barátkozás az 1800-as év közepén vette kezdetét, mikor Napóleon szabadon engedte az orosz hadifoglyokat. Sprengtporten, Pál megbízottja, október 18-án érkezett Párizsba[38], találkozott a francia megbízottal, majd magával Napóleonnal is december 10-én. A barátságos elbeszélgetést követően mindketten biztosították jószándékukról egymást, sőt, Pál legnagyobb örömére a Konzul még a feltételeit[39] is hajlandó volt elfogadni.[40] Bonaparte azt kérte, küldjön a cár egy mindenre felhatalmazott tárgyalópartnert, hogy a békéről egyeztessenek. Eközben Pál már elküldte a levelét december 18-án, amiben személyes találkozót kért a konzultól: Európa békéjéről kívánt beszélgetni. Személyes megbízottja, Kolitcsev azonban ott hátráltatta, ahol tudta, mert nemcsak hogy nem szerette a franciákat, hanem kimondottan utálta őket. Pál biztosította Napóleont, hogy háború esetén számíthat az oroszok kereskedelmi támogatására, de indiai hadműveletek szóba sem kerültek. Kolitcsev február 10-én (vagy március 6-án)[41] érkezett meg Párizsba, egy hónappal aztán, hogy Pál kiadta a parancsát. Mire a francia Duroc tábornok a megegyezés tartalmával elindult Pétervárra, a kozákok visszafordultak, és mire májusban megérkezett[42], már új cár ült a trónon – és ez az indulásakor sem volt ismeretlen a franciák előtt.[43] Látható, hogy még csak az első lépéseket tették meg, ilyen rövid idő alatt, nem volt lehetséges, hogy kidolgozzanak egy tervet, el is fogadják, és meg is valósítsák. Egyedül a túlélők megjegyzéseiből sejlik fel erre vonatkozóan valami, hivatalos formában nincs rá bizonyíték. Sok évvel később, Szent Ilona szigetén Napóleon ezt állította: „Ha Pál tovább élt volna, Indiát elvesztették volna. Kidolgoztunk egy tervet a közös megszállásáról, és ez távolról sem volt kivitelezhetetlen”.[44] Akárhogy is, amennyiben létezett ilyen terv, annak az öltele vagy Napóleontól, vagy Páltól származott, illetve az is lehetséges, hogy önállóan cselekedtek[45].

Hoffmann szerint a terv „roppant egyszerű, ugyanakkor teljesen valószerűtlen volt.”[46] A franciák 35 ezres seregének, az osztrákok jóváhagyásával, le kellett volna ereszkednie a Dunán egészen a Fekete-tengeri torkolatig. Itt orosz hajókra pakolták volna az embereket, az állatokat, a felszerelést, hogy behajózzák őket Taganrog kikötőjébe. A Volgáig szárazföldön haladtak volna tovább, majd ismét vízen, Asztrakhánig. A két sereg itt egyesülne, hajóra szállna, átszelné a Kaszpi-tengert is, és Asztrabadban, a mai Irán területén fekvő Gorganban felfrissülve folytatná az útját Indiába, az afgán Heraton, Farahon, és Kandaháron át. Ha májusban elindulnak, szeptember végére már oda is érnek.

Hoffmann úgy véli, a terv Pál fejéből pattant ki, amit megküldött Napóleonnak véleményezésre. Bár az Első Konzult könnyen lenyűgözték a nagyszabású, grandiózus tervek, az Indiai invázió megvalósíthatóságában még ő is kételkedni kezdett:[47] kétségbe vonta, hogy az oroszok biztosítani tudják-e a szállítást, az útvonalak biztonságát, illetve a sivatagos, kietlen puszták eltartóképességét[48] is. A cár nyugalomra intette Bonapartét, minden a legnagyobb rendben lesz, a hajók időben, a megbeszélt helyeken várják majd a katonákat, a törökök miatt sem kell aggódni, sőt, a puszták valójában bővízű, termékeny, gazdag vidékek. Amennyiben nem blöffölt és komolyan gondolta amit állított, az csak azt tükrözi, mennyire nem ismerte a birodalma határait: fogalma sem volt arról, mi vár rájuk a sztyeppéken, vagy azon túl. Napóleon nyugtázta a megállapításokat, de mire bármibe is belekezdhettek volna, Pált meggyilkolták. Petrovics Orlovot január 12-én már útnak indította Pál, a béketárgyalásokkal megbízott Kolitcsev pedig csak valamikor februárban, vagy márciusban érkezett meg Párizsba, bármiféle összehangolásra nem is kerülhetett sor, már csak azért sem, mert a kozákok teljesen más útvonalat követtek, mint a koalíciós partnereknek elő lett irányozva. A svéd nagykövet szerint azonban nem Páltól származik az ötlet, hanem Duroc tábornok vitte magával az invázió tervét márciusban. Utóbbi változat hamar kizárható: mikor a küldönc útra kelt, már Párizsban is értesültek a cár haláláról, így legfeljebb Sándornak tehetett ilyen javaslatokat a Konzul.[49]

Amint láthattuk, kevés bizonyíték támasztja alá, hogy Pál és Napóleon ördögi tervet szőttek volna India meghódítására. Sokkal inkább a Brit- és az Orosz Birodalom között elmérgesedő konfliktus eredménye volt a sebtében megindított expedíció; Pál egyedül döntött. Önmagában utóbbi is figyelemreméltó és érdekes szelete a történelemnek, ám a tudatosan adagolt manipuláció és propaganda kérdése még izgalmasabb. Az, hogy egy-egy a pillanatnyi helyzetet, az események sodrát valamilyen szinten megmagyarázó és alátámasztó írás milyen mértékben tud a hatalom érdekének megfelelően egy csoport ellen hangolni (esetünkben franciák, lengyelek, szemben az oroszokkal), s hogy ezt már a 19. században - természetesen korábban is – milyen mesteri szinten űzték.

[1] STRONG, J. (1965). Russia's Plans for an Invasion of India in 1801. Canadian Slavonic Papers / Revue Canadienne Des Slavistes, 7, 114-126. 114.

[2] LEE, Mark McKinley (1984): Paul I and the Indian expedition of 1801: Myth and reality. Texas Tech University. 1984. 1.

[3] HOPKIRK, Peter (1991): The Great Game: On secret service in High Asia. Oxford University Press. Oxford; New York. 20.

[4] Lehovich, Dimitry V. (1948): “The Testament of Peter the Great.” American Slavic and East European Review, vol. 7, no. 2, 1948, pp. 111–124. 114

[5] McNally, Raymond T. (1958): “The Origins of Russophobia in France: 1812-1830.” American Slavic and East European Review, vol. 17, no. 2, pp. 173–189 1-2.

[6] SCHIMMELPENNICK VAN DER OYE, David (2014): Paul’s great game: Russia’s plan to invade British India in Central Asian Survey, Vol. 33, No. 2, 143-152. 2014. 144.

[7] LEE (1984), 4.

[8] FELDBÆK, O. (1982). The Foreign Policy of Tsar Paul I, 1800 - 1801: An Interpretation. Jahrbücher Für Geschichte Osteuropas, 30(1), neue folge, 16-36. 18.

[9] RAGSDALE, Hugh (1979): Paul I: a reassessment of his life and reign. University Center for International Studies, University of Pittsburgh, Pittsburgh, 45.

[10] RAGSDALE (1979). 48-51.

[11] FELDBÆK (1982), 18.

[12] SCHIMMELPENNICK VAN DER OYE (2014). 146.

[13] STRONG (1965), 116.

[14] FELDBÆK (1982), 20.

[15] Zotov, Alex, Dr.: The faliled Franco-Russian expedition to India in Historical magazine Gatchina Over the Centuries. http://history-gatchina.ru/paul/india/india2.htm

[16] STRONG (1965),117.

[17] SCHIMMELPENNICK VAN DER OYE (2014). 146 - 147.

[18] HOPKIRK (1991), 29.

[19] ZOTOV: The failed Franco-Russian expedition to India. http://history-gatchina.ru/paul/india/india7.htm

[20] HOPKIRK (1991), 28.

[21] SCHIMMELPENNICK VAN DER OYE (2014). 147.

[22] HOPKIRK (1991), 29.

[23] STRONG (1965),125.

[24] SCHIMMELPENNICK VAN DER OYE (2014). 150.

[25] STRONG (1965),125.o.

[26] HOPKIRK (1991), 28-30.

[27] FELDBÆK (1982), 17.

[28] SCHIMMELPENNICK VAN DER OYE (2014), 147.

[29] „Mémoire de Leibnitz à Louis XIV, sur la conquête de L'Egypte, publié avec une préface et des notes, par M. de Hoffmanns, suivi dun Projet expéditions dans TInde, par terre, concerté entre Le Premier Consul et L'Empereur Paul 1er, en mil huit cent.”.

[30] STRONG (1965). 115.

[31] LEE (1984), 215.

[32] U.o. 120.

[33] U.o. 85-86.

[34] Memoires tires des papiers d'un homme d'État sur les causes secretes ^qui ont determine la politique des cabinets dans les guerres de la Revolution (depuis 1792 jusqu'en 1815); uo. 87-89.o.

[35] Scott, Walter: The Life of Napoleon Buonaparte, Emperor of the French; with a Preliminary View of the French Revolution, IV (Paris: Treuttel and Wlirtz, 1827)

[36] O'MEARA: Napoleon in Exile, (1822); LAS CASES: Memorial de St. Helene (1823); Napoleon: Memoires pour servir a l'histoire de France (1823); LEE (1984), 124.

[37] U.o. 128.

[38] U.o. 117.

[39] LEE (1984), 63.

[40] FELDBÆK (1982), 29.

[41] U.o. 116.

[42] SCHIMMELPENNICK VAN DER OYE (2014), 147.

[43] STRONG (1965), 120.

[44] EDWARDS, H. SUTHERLAND: Russian Projects Against India. London, 1885. 33. Angolból fordítva. További részletek: LEE (1984), 126-127.

[45] U.o., 115.

[46] U.o. 121.

[47] U.o. 122.

[48] ZOTOV, http://history-gatchina.ru/paul/india/india5.htm

[49] LEE (1984), 120-123.