Az első világháború lövészárkaiban vívott állásharcok véget vetettek a klasszikus lovasságnak és a mozgó hadviselésnek, a legnagyobb ütközetek is csupán néhány kilométerért zajlottak. A háború második felében megjelenő harckocsik több-kevesebb sikerrel ezen a „megragadt” hadviselési formán próbáltak változtatni. 1918 után a brit harckocsitervezés ebből kiindulva a páncélos fegyvernemben a motorizált lovasságot látta, ezért annak megfelelő gyors, agilis tankok tervezésébe fogott.

A nagy háború után a britek voltak a harckocsizó fegyvernem egyik úttörői a páncélos alakulatainak kialakítása és felépítése terén. A 30-as évek végére viszont három különböző páncélos típust hoztak létre. Ezek egyike a kis harckocsi (tankette) volt, amely ekkor már egy elavulóban lévő ágat alkotott. A másik irányvonal a gyalogságot támogató harckocsi (infantry tank) volt, ezen ágazat képviselői a Valentine, Matilda és Chruchill páncélosok, feladatukból kifolyólag a nagy sebesség itt nem volt lényeges, sokkal inkább a vastag páncélzat. A harmadik ágat az un. cirkáló harckocsik (cruiser tank) képezték. A klasszikus lovasság szerepét voltak hivatottak betölteni, legfontosabb tulajdonságuk a mobilitásuk volt, mivel az ellenséges vonalon ütött résen való benyomulás és a bekerítés volt a feladatuk. Cikkünk ezeket a harcjárműveket mutatja be.

Az első cirkáló harckocsik fejlesztésébe a 30-as évek végén kezdtek bele, az A9-es és annak egy nehezített változata, az A10-es, voltak az első modellek, de ezeket csak korlátozott mennyiségben gyártották. A cirkáló harckocsik első „igazi” képviselője az A13-as volt, amit először szereltek fel az amerikai Walter Christie által tervezett tekercsrugós felfüggesztéssel. Ez fontos alkatrész volt, ugyanis nagyon jó terepjáró képességet nyújtott; a briteken kívül a Szovjetunió is licencelte ezt a megoldást, ami a híres T-34-es harckocsiba is beszerelésre került.

Az A13-ast egy V12-es, 340 lóerős Liberty léghűtéses benzinmotor mozgatta, amivel elérte az óránkénti 50 km-es sebességet. 40 mm-es kétfontos lövege 1939-ben még megfelelőnek volt mondható, de a 30 mm-es legvastagabb páncélzata már nem számított jónak. A rossz páncélvédettséget a sebességgel akarták kompenzálni, az elgondolás abból indult ki, hogy a sebesség lehetővé teszi a bekerítések végrehajtását ugyanakkor „kicselezik” vele az ellenséges tüzet.

A szintén A13-as jelölést viselő Covenanter páncélos már egy továbbfejlesztett típus volt, amely új lövegtornyot és törzset kapott. Páncéllemezei már jóval döntöttebb kialakításúak voltak, de ezeknek effektív vastagsága így sem haladta meg a 40 mm-t. A lövegtorony és harckocsitest különlegessége a több rétegben használt páncél volt. A hegesztéssel készített toronyra és törzsre még további lemezeket szegecseltek, ezzel remélve jobb védelmet a tankelhárító fegyverekkel szemben. Ez a fajta páncélkialakítás a későbbi modellekre is jellemző volt, ugyanakkor a cirkáló harckocsik páncélvastagsága általában vékony maradt a nagy sebesség érdekében, ezért ez az elrendezés nem adott számottevő előnyt. A Covenanter műszakilag nem számított megbízhatónak, elsősorban a rossz motorhűtés miatt; sosem került bevetésre Észak-Afrikában, sőt sosem vett részt ténylegesen harcokban.

A Covenanterrel egy időben tervezték a cirkáló harckocsik első, harcban is részt vett típusát az A15 Crusader-t. Ez a páncélos már kapott egy további futógörgőt, így azok száma oldalanként ötre nőtt, ez természetesen magával vonta a meghosszabbított harckocsitestet is. Az Mk I-es változat motorja, lövegtornya és főfegyverzete megegyezett az előd Covenanterral, emellett kapott egy második géppuskát is. Ezt egy korlátozottan forgatható toronyban a vezető mellett építették be.

A Crusader Észak-Afrikában esett át a tűzkeresztségen, az amerikai M4 Sherman megjelenéséig a Matilda harckocsi mellett a britek legjobb páncélosának számított. Az A15-ösön szolgáló katonák több szempontból is kifogásolták a tankot, a legjelentősebb probléma a meghibásodások gyakorisága volt, ugyanis Észak-Afrikában, a sivatagban sokkal nehezebb volt megoldani a karbantartást. Ennek egyik fő forrása a Liberty motor volt, ugyanis annak blokkja hengerenként külön darabokból volt összeszerelve, a nagy igénybevétel sokkal hamarabb tönkretette azt összehasonlítva más, egy darabból készült típusokkal. Ez jelentős probléma volt, mivel a sivatagi ütközetek megvívása sokszor több száz kilométer megtételét követelte. A Crusader másik súlyos problémája volt, hogy a német Panzer III-sal szemben sem nyújtott kellő teljesítményt. A Panzerek 50 mm-es lövege szinte bármilyen távolságból átütötte a Crusader-t, ugyanakkor annak 40 mm-es lövedékei kb. 400 m fölött már lepattantak az ellenfél függőleges páncéllemezeiről. 1942 novemberétől a harckocsizókhoz került a Crusader Mk III, ez a változat egy 57 mm-es hatfontos löveget kapott, ami majdnem megduplázta az A15 páncélátütő képességét, valamint eltávolították a haszontalan géppuskás tornyot, de ezzel harcértéke épp csak beérte a német Panzerekét.

1942 végére a Crusader már elavult a háborús fegyverkezési/fejlesztési versenyben, így a brit vezetés új harckocsitípus kifejlesztésébe fogott. Két legfontosabb paraméterként a 75 mm-esre növelt maximális páncélzatot és több mint másfél méteresre növelt toronykoszorú átmérőt határozták meg. Ez azért volt fontos paraméter, mivel nagyobb löveget csak nagyobb átmérőjű toronyban lehet elhelyezni. Az új harckocsi kifejlesztésénél nem vették figyelembe az ekkor már szélesen elfogadottnak számító döntött páncélzatot, így szinte kizárólag csak a függőleges páncéllemezekből állították össze az új páncélos felépítését, ami egyáltalán nem segítette elő a jobb védelmet. Az új harckocsi az A24 Cavalier jelölést kapta, aminek fegyverzete és hajtóműve megegyezett a Crusader-rel, a Liberty motor továbbra sem volt eléggé megbízható, így az A24-es sosem került harci bevetésre.

A cirkáló harckocsik fejlesztésében a legjelentősebb ugrást a Rolls-Royce V12-es, 600 lóerős Merlin repülőgép motorjának módosított változata, a Meteor hozta el. Ez került beépítésre a következő típusba, az A27 Cromwell harckocsiban. Ez a páncélos alapvetően a Cavalier egy módosított változata volt, jobb felfüggesztéssel és az új hajtőművel, ami így már elérte a 64 km/h-ás végsebességet. A Cromwell bevezetése után a már megépült Cavalier tankokat is átépítették az új típus paramétereinek megfelelően. Az A27-es főfegyverzete ekkor még a Crusader-től megörökölt 57 mm-es löveg volt, amelynek legfőbb hiányossága, hogy nem tudott repesz-romboló gránátokat tüzelni, ezért a későbbi Cromwell változatokat már a Vickers által tervezett 75 mm-es ágyúval fegyverezték fel. Ez a löveg képes volt az amerikai Sherman harckocsik azonos kaliberű lőszerével tüzelni, ezzel könnyítve a vegyesen felszerelt harckocsizó egységek ellátását, ugyanis 1943-tól egészen a háború végéig a brit harckocsizó alakulatok alaptípusa ekkor már nem brit gyártású páncélos, hanem az M4 Sherman volt. Az új löveg páncéltörő képességei is nagyjából megegyeztek a Sherman-ben használt M3-as ágyú teljesítményével.

link Forrás

Rövid videó egy helyreállított Cromwell-ről

A Cromwell frontpáncélzata 64 és 76 mm-es lemezekből állt, ami hasonló a Shernam harckocsi páncélvastagságával, de a függőleges kialakítás semmit sem javított annak védelmén. Első harci bevetésére 1944-ben Normandiában került sor az Overlord hadművelet alatt. Mivel csak korlátozott mennyiségben állt rendelkezésre, ezért nagy végsebességéből kifolyólag főként felderítésre használták. Minden brit páncélos hadosztályban volt egy Cromwell-ekkel felszerelt felderítő ezred. Az A27-es tűzerő és páncélvédettség terén természetesen nem vette fel a versenyt a német Tiger és Panther tankokkal, de megbízhatóság és mozgékonyság terén jóval felülmúlta azokat. A Cromwell előnyeit a normandiai csata lezárulta után a szövetségesek Belgiumig való előrenyomulása idején tudták kiaknázni, amikor is hat nap alatt nagyjából 400 km-t tettek meg a brit páncélosok.

A Cromwell hiányosságai az északnyugat-európai hadműveletek idején szinte azonnal megmutatkoztak; az A30 Challenger, amely a következő lépcsőfokot képezte, ennek kiküszöbölésére tett kísérlet volt. A harckocsi lénygében egy meghosszabbított Cromwell, ami egy új, de kezdetleges kialakítású toronyba szerelt 17 fontos páncéltörő ágyút kapott. Ez a fegyver volt a britek legjobb páncéltörő ágyúja, amit lehetőségük szerint az M4 Sherman-be is igyekeztek beszerelni. Ennek eredménye a Sherman Firefly páncélos lett. A Challenger páncélvédelme ugyanakkor nem került fejlesztésre, lényegében megegyezett az előd A27-el.

A Challanger-hez képest egy valamivel átfogóbb próbálkozás eredménye lett az A34 Comet, amely már ténylegesen egy továbbfejlesztett Cromwell volt. A maximális páncélzatát megnövelték 100 mm-re és a felfüggesztését is modernizálták. A főfegyverzetet a 17 fontos löveg egy rövidített változatára cserélték, amely a 77 mm QF jelölést kapta. A páncélkialakítás sajnos még mindig függőleges maradt, mivel a Cromwell-t követően gyorsabban foghattak bele annak gyártásába. A Comet a háború végén Németországban csak korlátozottan került harci bevetésre.

Összességében a Comet is csak egy ideiglenes modellnek számított, akár csak a Challanger, ugyanis már 1943-ban megkezdődött az A43 Centurion fejlesztése, amely típussal a britek cirkáló harckocsijaik összes hiányosságát pótolni akarták. Céljuk egy univerzális harckocsi létrehozása volt. A végeredmény a háború legjobb brit harckocsija lett, amely a folyamatos fejlesztések révén később a hidegháború egyik sikeres harckocsijává is vált. Az arab-izraeli háborúkban többször is bizonyította rátermettségét izraeli kezekben.

A britek talán túlságosan is specializálták a harckocsik szerepét a háború előtt, ugyanis a gyalogságot támogató tankjaik túl lassúak, ám megfelelően páncélozottak, cirkáló harckocsijaik megfelelő sebességűek, de túlzottan sebezhetőek voltak. A Cirkáló tankok alapvetően ellátták feladatukat, de fejlesztéseikkel egy kissé mindig elkéstek és valamilyen hiányosság (elavult páncélzat, repeszgránát hiánya) folyamatosan hátráltatta sikerüket. A háború során gyűjtött tapasztalatokat összegyűjtve megépült a Centurion, amely ha csak egy évvel korábban áll hadrendbe, jelentősen megkönnyíthette volna a brit páncélos erők feladatát. A Centurion bevezetésével a háború után viszont továbbra sem dőlhettek hátra a britek, mivel a jövendőbeli hidegháborús ellenfél a Szovjetunió olyan harckocsikat állított rendszerbe mint az IS-3 vagy a T-54.

Felhasznált irodalom:

David Fletcher: Crusader Cruiser Tank 1939-1945. Osprey Publisihing, 1995.

David Flecther; Richard C Harley: Cromwell Cruiser Tank 1942-50. Opsrey Publishing, 2006.

John Buckley: British Armour in the Normandy Campaign 1944. New York, 2004.