1987 tele (ahogy a következő is) különösen kemény volt; ahogy ilyenkor lenni szokott, a havazás településeket vágott el a világtól órákra-napokra, a mentési munkákhoz pedig kivezényelték a hadsereget is. Bár Budapest általában könnyebben viseli az ilyen időjárást, azért a hideg és/vagy havazás a fővárosban is komoly gondokat tud okozni, különösen a budai oldalon. 1987. január 11-én viszont nem csak gondot, hanem tragédiát is okozott a hideg, méghozzá a fogaskerekű vonalán, ahol két szerelvény ütközött össze.

Az a nap elég baljósan indult a fogasnál; a Széchenyi-hegyről 0.38-kor indult utolsó vonat a Gyöngyvirág utca és az Esze Tamás Iskola között kisiklott, de még az éjjel sikerült visszaemelni a sínre. Hajnalban az Orgonásnál az 57+67 pályaszámú szerelvény siklott ki, és mivel a közben leesett nagy hóban a daru nem tudott felmenni, kézi erővel kellett visszatenni a sínekre. A 67-est végül levitték a városmajori végállomásra, az 57-est pedig az állomás kitérő-vágányán rögzítették - ezzel este fél 7-re végeztek. A munkákhoz szükséges anyagokat, teherkocsik híján az 53+63 pályaszámú vonat hordta a helyszínre. A következő probléma nem sokkal este 8 után jelentkezett; a lejtmenetben közlekedő 52+62 pályaszámú vonat vezetője szólt, hogy elromlott a fékberendezése, és megállíthatatlanul száguld lefelé. A szerelvény fékjével aznap már voltak gondok, korábbi vezetője ki is állt a forgalomból, de később újra bevethetőnek minősítették a vonatot. A helyzet önmagában veszélyes volt, bár a villamos fék még működött, megállásig nem tudta fékezni a szerelvényt.

A tragédiát az okozta, hogy az Erdei Iskolánál ez a berendezés is felmondta a szolgálatot, aminek következtében a jármű fél 9-kor az Esze Tamás Iskolánál teljes sebességgel a felfelé haladó 53+63-asba rohant. Az ütközés erejét jól mutatja, hogy a roncsok csak az Orgonásnál, a félretolt 57-es mellett álltak meg, sőt a felfelé haladó vonat hátsó kocsija a végállomásig gurult vissza, ahol az egyik tartalék szerelvénynek koccanva állt meg. A 63-as, vagyis a felfelé haladó vonat első kocsija kisiklott, és lefelé csúsztában ráadásul egész az Orgonásig feltépte a talpfákat is, emiatt a sérült járművek eltávolítása egy hétig tartott. Egy akkor 9 éves környékbeli srác így emlékezett vissza a balesetre;

„A hatalmas zörgés és folyamatos csörömpölés (a kisiklott roncsok darálták lefelé a talpfákat) közepette mintha valaki egy óriásit rúgott volna az »ottfelejtett« 57-esbe, ami egy picit előreugrott. Majd ugyanazon pillanatban egy sötét, egyedülálló motorkocsi, mint »őrült, ki letépte láncát« (állítólag 40-50 km/h-val) robogott le Városmajor irányába. S végül egy összeroncsolódott végű pótkocsi állt meg kicsit lejjebb, mint az 57-es. A zörgésnek vége szakadt, néma síri csend és döbbenet következett. Szüleink akkor már öltözködtek, épp a zseblámpájukat vették magukhoz, de megengedték, hogy velük tartsunk. Senki sem tudott semmit, csak éreztük, hogy itt valami nem mindennapi dolog történt. Kiérve az állomásra megdöbbentő látvány fogadott bennünket. Az 52-es (reggel még fékhiba miatt félreállt) motorkocsi teljesen belefúródva a 63-as pótkocsiba. Kilenc évesen még nem foghattuk fel, hogy mi is történt: itt emberek vesztették életüket, itt valami nagy szerencsétlenség roncsai előtt állunk. A szomszédok addigra már hívták a mentőket és a rendőröket egyaránt, lámpákkal kutakodtak élet után, majd szüleink felzavartak minket a lakásba. Most már tudom, miért…”[1]

A tragédiában a helyszínen életét vesztette a két járművezető, Czippóth Istvánné Márta és Nok Péter, négy utas súlyosan, négyen (más források szerint heten) könnyebben sérültek meg. A mentést nehezítette, hogy a helyszínt közúton alig lehet megközelíteni, ráadásul -10 fokos hideg és hófúvás is volt. A hatalmas robajra összeszaladó környékbeliek kezdték meg a mentést. A fentebb is idézett szemtanú szerint

„Orgonás állomás sajnos a közúti járművek számára megközelíthetetlen. A mentőorvos dacolva a hatalmas és fergeteges hóakadályokkal gyalog megmászta a lépcsőket, de erre a rendőr már nem volt képes, félútról visszafordult. (...) A mentős helytállására visszatérve mindenképp megemlítendő, hogy mikor mentőautóval megkerülvén a Rőzse utca háromszögét az állomás alatti lépcsőhöz csúszkált, kabát nélkül pattant ki járművéből, s lóhalálában a színhelyre robogott. Mikorra Édesanyám utánaeredt a kocsiból kikapott kabátjával, az fiatal orvos már a roncsok között kutatta az esetleges túlélőket. Pár perc múltán, mikor kijött, már másképp látta a helyzetet: Ide segítség kell! – mondotta.”[2]

A tragédiáról természetesen a sajtó is beszámolt; külön érdekes a lenti kisfilm, amelynek képei jól megmutatják a hatalmas pusztítás, és a baleset okát is részletesen tárgyalják.

link Forrás

Először a Népszava írt a tragédiáról, groteszk módon az „Isaura”, vagyis Lucelia Santos Budapestre érkezéséről tudósító hír mellett. Külön érdekesség, hogy a cikk szerint „súlyos sérülésekről nem érkezett jelentés”; ez lehetett a korábbi évtizedek szokásos titkolózós beidegződése, de okozhatta az is, hogy hivatalos értesítést nem kapott még a sajtó, és a helyiek által elmondottakat nem akarták tényként kezelni.

A Népszabadság először január 13-án írt a balesetről, ebben a cikkben a halálos áldozatok mellett hét könnyebb sérültről írtak, és itt úgy szerepel, hogy az első kisiklás nem aznap, hanem egy nappal korábban történt.

„Mint a BKV-nál elmondták, szombat délelőtt, a baleset helyszínének közelében kisiklott egy szerelvény, a forgalmat azonban gyorsan helyreállították. A két esemény között véleményük szerint nincs összefüggés. A rendőrség még hétfő délután is vizsgálta a vasárnapi súlyos balesetet, csak ha annak okait kiderítették, távolítják el a megrongálódott négy kocsit a pályáról.”[3]

Január 13-án a Népszavának nyilatkozott dr. Zahumenszky József, a BKV vezérigazgatója, aki elmondta, hogy

„a balesetnek két halálos áldozata volt: a két járművezető. Ők az utolsó pillanatig próbálták fékezni a kocsikat. Az utasok közül négyen nyolc napon túl gyógyuló, négyen pedig könnyebb sérüléseket szenvedtek. Egy elszabadult kocsi legurult a hegyről. Szerencsére a fékek valamelyest működtek, különben 200 kilométeres sebességgel száguldott volna le a kocsi. Így azonban a nyolc utasnak az apróbb sérüléseken kívül semmi baja nem esett.” [4]

A másnapi Népszabadságban arról olvashattunk, hogy enyhül az idő, és Budapesten már nincsenek komolyabb fennakadások, ráadásul

„kedden megkezdték a pályán maradt sérült kocsi lehozatalát; a kocsit a rendőrség és az igazságügyi szakértők a városmajori végállomáson tovább vizsgálják majd. Ezután kezdhetnek hozzá a fogaskerekű pályájának teljes megtisztításához, a kitérők, a felső vezeték és a váltók ellenőrzéséhez. A fogaskerekű újraindításának időpontja még nem ismeretes.”[5]

A tervek szerint 21-én indult volna újra a közlekedés, ám 19-én egy újabb baleset történt - ezúttal szerencsére sérültek nélkül - viszont egy ideig úgy tűnt, hogy csúsznak a megnyitással.

„Tegnap délelőtt egy munkagép megrongálta a fogaskerekű vasút Városmajor utcai hídját. A markológép vezetője figyelmen kívül hagyta a magassági korlátozást: a jármű kiszakította helyéről a. híd védőkorlátját, megrepesztve a pillért is. A baleset előreláthatólag több nappal késlelteti a fogaskerekű vasút tervezett újraindítását. A híd helyreállításának lehetőségét, illetve azt, hogy a hegyi vasút pályája megsérült-e, szakértők vizsgálják.”

- írta a Népszabadság 1987. január 20-án. [6] Ennek ellenére sikerült tartani a tervezett időpontot.

Bár felmerült a vezetői hiba, a tragédia okát végül a zajcsökkentés miatt felszerelt műanyag féktuskókban, illetve a rendkívüli időjárásban találták meg. Erről így írt a Népszava január 29-én:

„A fogaskerekű vasúton január 11-én bekövetkezett súlyos balesetet több kedvezőtlen körülmény egyidejű összejátszása okozta — tájékoztatták szerdán a Budapesti Közlekedési Vállalatnál az MTI munkatársát. Az eddigi vizsgálatok szerint a baleset kialakulásában döntő szerepe volt a rendkívüli téli időjárásnak. A műszaki hiba miatt felgyorsuló szerelvényen a biztonsági fék működött ugyan, ám — a fékdobok és fékbetétek közötti résbe jutó csapadék s az ott kialakult jégréteg miatt — a fogaskerekűt az összeütközésig nem tudta megállítani.”[7]

A további hasonló balesetek elkerülése érdekében 10 cm-esnél nagyobb hóban leállították a fogaskerekűt, valamint átvizsgálták a pályát és a járműparkot is, 1991-re számítógéppel vezérelt biztosítóberendezést is telepítettek. A két összeütközött kocsit 1991-re, illetve 1993-ra javították ki, ma is forgalomban állnak. A Fogaskerekűn azóta komolyabb baleset nem történt (2011-ben volt két kisiklás), reméljük ez még hosszú évekig így is marad.

A cikk az Arcanum Digitális Tudománytár és a Napi Történelmi Forrás együttműködésével jött létre.

[1], [2] Hajtó Bálint visszaemlékezése

[3] Népszabadság 1987. január 13. 9. o.

[4] Népszava 1987. január 13. 5. o.

[5] Népszabadság 1987. január 14. 8. o.

[6] Népszabadság 1987. január 20. 9. o.

[7] Népszava 1987. január 29. 12. o.

Források

20 éve történt: tragédia a Fogaskerekűn 1987-ben - veke.hu

Fekete nap a fehér hóban - www.iho.hu

Hajtó Bálint: 1987. január 11., avagy a Fogaskerekű Vasút fekete napja egy kilencéves fiú szemszögéből

Népszabadság 1987. január 13.

Népszabadság 1987. január 14.

Népszabadság 1987. január 20.

Népszabadság 1987. január 21.

Népszava 1987. január 12.

Népszava 1987. január 13.

Népszava 1987. január 29.

A nyitóképen az egymásba rohant szerelvények (Komjáthy Zoltán felvétele)