Az elmúlt napok katalóniai eseményeinek megértéséhez először is két kérdést érdemes feltenni:

1. Milyen demokrácia az, ahol meg van tiltva, hogy a polgárok szabadon dönthessenek a jövőjükről, akár arról is, hogy a jövőt azon a demokrácián kívül képzelik el?
   
2. Milyen állam az, amely engedélyezi, hogy polgárainak tetszőleges csoportja bármikor úgy dönthessen, hogy lelép?
   

Amíg ezt a két kérdést nem sikerül kielégítően, mindenki számára elfogadhatóan megválaszolni, a katalán helyzet rendezésére nincs esély. Illetve egy van, ahogy arról a héten a Bloomberg publicistája rámutatott: ha a katalánok készen állnak arra, hogy évtizedeken át fegyverrel harcoljanak a spanyol állam ellen, akkor akár ki is vívhatják a függetlenségüket. Ez a dolgok elintézésének kelet-timori, dél-szudáni és tamil módszere, a siker pedig kétséges.

Egészen hihetetlen, hogy ez, az erőszak egyáltalán felmerül Nyugat-Európának ebben a jómódú szegletében, de az utóbbi napokban olyan jelenetek játszódtak le Barcelona utcáin, amilyenek a Franco-diktatúra 40 évvel ezelőtti vége óta soha. A spanyol állam egyenruhásai függetlenségpárti katalán aktivistákat, köztük politikusokat tartóztattak le, és mindent megtesznek azért, hogy Katalónia népe október 1-én ne szavazhasson a jövőjéről. Mindez persze csak azok után, hogy a katalán társadalom jelentős része úgy döntött, a maga részéről magasról tesz a spanyol állam törvényeire és a spanyol bíróságok döntéseire.

Tíz nappal a tervezett népszavazás előtt a katalán helyzet zsákutcába futott, ahol mindkét fél teljes sebességgel rohan a fal felé, amin talán mindketten összetörik magukat.

Katalónia hiába Spanyolország része évszázadok óta, a külön nyelvet beszélő, a spanyol többségi társadalomtól valamennyire kulturálisan is különböző katalánokat mindig foglalkoztatta a függetlenség gondolata. Az 1936-39-es spanyol polgárháborúban az inkább (de nem teljesen ám!) balos katalánok a vesztes oldalon voltak a győztes, majd az országot közel 40 évig irányító Franco tábornokkal szemben.

A Franco-diktatúra éveiben katalánnak lenni előbb többé, aztán inkább csak kevésbé volt rossz. Ennek ellenére Katalóniában nem alakult ki a fegyveres ellenállás olyan eszköze, mint a baszk szeparatista terrorszervezet, az ETA. A spanyol rendszerváltás után a katalánok (és persze a baszkok is) politikai-kulturális autonómiát kaptak, amit az azóta eltelt évtizedekben egyre szélesebbé tudtak tenni. Ma Katalóniának szinte már csak saját hadserege és adóhatósága nincs, viszont például rendőrsége igen, a Mossos d’Esquadra a spanyol fegyveres szervezetek mellett, bonyolult feladatmagosztással végzi a rendfenntartást.

A demokratikus Spanyolországon belül a katalánok ki tudták harcolni, hogy a Generalitat, a katalán kormányzat dönthessen szinte mindenről, ami Katalóniában történik. Ennek az eredménye például az, amit egy 2014-es tanulmány így próbált megértetni az angol olvasókkal:

„El tudnának képzelni egy olyan helyzetet, hogy Walesben vagy Skóciában az óvodások egy órányi angol nyelvű oktatásban se részesüljenek, hogy az általános iskolásoknak csak két angolórájuk legyen, a gimnazistáknak pedig három? Pontosan ez történik Katalóniában, ahol a gyerekek az első öt, az iskolarendszerben eltöltött évükben csak és kizárólag katalán nyelvű oktatást kapnak.”

A katalánok szerint ez így jól is van, de Katalóniában nem csak katalánok élnek. Mindenesetre magyar fejjel érdemes elgondolkodni azon, hogy a katalán autonómia és a friss ukrán nyelvtörvény között milyen különbségek vannak. A katalán társadalom egy részének azonban a Madrid által garantált autonómia sem elég, és időről időre felerősödnek a függetlenségpárti hangok.

Hogy a katalánok, vagy pontosabban a „Katalónia terüetén élő választópolgárok” közül valójában hányan szeretnének teljesen elszakadni Spanyolországtól, folyamatos vita tárgya. Az mindenesetre biztos, hogy minden felmérés szerint a katalóniai társadalom erősen megosztott a kérdésben. Felmérése válogatja, hogy éppen a függetlenségpártiak vagy az azt ellenzők vannak minimális többségben. És itt fontos megemlíteni, hogy az ellenzők között nem csak Katalóniában élő, de Spanyolország más régióiból származó bevándorlók vannak, hanem sok tősgyökeres katalán is úgy gondolja, hogy neki, és Katalóniának is jobb lenne Spanyolországon belül maradni. Abban viszont a katalóniai többség egyetért, hogy egy demokráciába igenis bele kell férnie, hogy bármiről lehessen szavazni.

A spanyol állam szerint azonban ez nem így van. A katalán kormány 2014-ben már kiírt egy függetlenségi népszavazást, azonban a spanyol alkotmánybíróság úgy döntött, hogy az ország területi egységéről nem lehet népszavazást tartani, ezért a katalán vezetés kénytelen volt azt átnevezni. A katalánok ettől még szavazhattak, valamivel kevesebb mint 50 százalékos részvétel mellett 80 százalékuk foglalt állást a függetlenség mellett. Természetesen ettől nem történt semmi, és Katalónia maradt Spanyolországban.

2016-ban viszont kormányváltás volt Katalóniában, és egy politikai alku eredményeként Carles Puigdemont került a Generalitat élére. A katalán politika szövevényes világában a függetlenség faékegyszerű kérdése kiválóan alkalmas árokásásra és szekértábor-építésre, és a korábban is meglehetősen nacionalista Puigdemontnak jól jött egy ilyen eszköz. Hatalomra jutásával a függetlenségi mozgalom újabb lendületet kapott, ő pedig úgy döntöt, hogy akármit is mond a madridi kormány és a spanyol alkotmánybíróság, ő bizony ki fogja írni a népszavazást.

2017 júniusában kiírták a népszavazást, amit szeptember 6-án a katalán parlament is megerősített. Egy nappal később a spanyol alkotmánybíróság ismét kimondta, hogy az ország területi integritásáról nem, nem és nem írható ki népszavazás, Puigdemonték azonban, szemben 2014-gyel, nem hátráltak meg, hanem közölték, hogy szerintük de igen, és október 1-én népszavazás lesz, akármit is mond a legfelsőbb spanyol bírói döntés. A spanyol államhatatalom természetesen nem volt hajlandó tolerálni, hogy az ország egy része tegyen a törvényekre, és Mariano Rajoy kormánya közölte, hogy mindent meg fognak tenni a népszavazás megakadályozásért, és innentől kezdve bűncselekményt követ el az, aki bármilyen szinten előremozdítja az október 1-i népszavazás ügyét.

Ettől a pillanattól kezdett el eszkalálódni az a hisztérikus hangulat, ami az utóbbi napokban már a közrendet fenyegette Katalóniában. A spanyol kormány bankszámlákat zárolt, fénymásolószalonokat figyelmeztetett arra, hogy a szavazólapok sokszorosítása is bűncselekmény lehet, a népszavazás megtartását engedélyező polgármesterekkel pedig közölte, hogy vádat fognak emelni ellenük. Cserébe a függetlenségpárti katalán politikusok és az utcán tüntető polgárok egyre hangosabban ordították, hogy a madridi hatalom alapvető emberi jogokat tipor, jogászkodással próbál gáncsot vetni a demokráciának, és olyan nincs, hogy egy néptől elvegyék a saját sorsáról döntés jogát.

Kétségtelen, hogy a spanyol állam intézkedései kívülről rosszul néznek ki. És az is, hogy belülről nézve mindent a saját törvényeiknek megfelelően intéznek, kínosan utalva a részletekre. A jobbos Rajoy-kormánnyal kifejezetten ellenséges balos El País egy angol nyelvű cikkben szedte össze, hogy miért szimpla hazugság Puigdemonték hisztije a totalitariánus spanyol rendőrállam katalánokat taposó csizmájáról.

Ezzel pedig meg is érkeztünk a cikk elején feltett két kérdéshez. Mi a megoldás, ha egy demokratikus jogállamban egy kisebbség úgy dönt, hogy le akar lépni, vagy legalábbis szavazni szeretne a lelépésről, azonban a demokratikus jogállam törvényei tiltják az ilyen szavazást? Valószínűleg valamiféle kompromisszum, ami mindkét fél számára elfogadható. Ezzel viszont az a baj, hogy így 2017 szeptemberének közepére a felek álláspontja annyira bemerevedett, hogy a megegyezésre hajló politikusokat mindkét oldalon jó eséllyel azonnal elsöpörné a népharag.

Puigdemont és kormánya mindent egy lapra tettek fel. Nem érdeklik őket a katalán társadalom kevésbé radikális hangjai sem. Sem a barcelonai polgármester Ada Colau, aki balos feministához hűen a „túltengő tesztoszteront” nevezte a megoldás legfontosabb akadályának, sem a katalán Bob Dylannek tartott Joan Manuel Serrat, aki pedig arról beszélt, hogy a népszavazás nem a katalán nép óhaja, így senkit nem képviselhet, és olyan társadalmi törésvonalakat idéz elő, amiket nagyon sok idő alatt lehet majd csak begyógyítani.

Rajoyék pedig nem engedhetik meg sem azt, hogy valakik semmibe vegyék a spanyol törvényeket, sem azt, hogy Spanyolországnak gyakorlatilag vége legyen. Ha a katalánok egyszerűen leléphetnek, jó eséllyel a baszkok is felmelegítenék az ötletet, és kit tudja hol lenne vége a folyamatnak.

Ahogy a katalán politika egyik nagy öregje, az Európai Parlament volt elnöke, Josep Borrell fogalmazott, Katalónia függetlenedése további dominókat dönthetne le, nemcsak Spanyolországban, de Európában is. Szerinte

„ez a legnagyobb alkotmányos válság Európában a Berlini Fal leomlása óta. Azóta először beszélünk határmódosításról”.

Borrell persze csak Nyugat-Európára gondolt, de ez mondanivalója igazságán nem változtat. Az egyébként is számtalan egyéb problémával küzdő Európai Uniónak a legkevésbé az kell, hogy hirtelen mindenki elkezdje saját kedve szerint átrajzoni a kontinens térképét. Kit bátorítana fel egy sikeres katalán függetlenség? A skótokat? Dél-Tirolt? Az erdélyi magyarokat? Ezért nem állt egyetlen EU-tagállam sem a katalánok mellé, még azok sem, amelyek egyébként nem néznék rossz szemmel, ha külhoni nemzettársaik szélesebb jogokat kapnának. Kovács Zoltán kormányszóvivő is csak nagyon homályos választ adott, amikor a héten a magyar kormány katalánügyi álláspontjáról kérdezték.

Puigdemonték valamilyen szavazást le fognak tudni bonyolítani 1-én, mert az lehetetlennek tűnik, hogy a spanyol állam mindenhol meg tudja ezt akadályozni, a Generalitat pedig nem nagyon akarja már meghúzni a féket. Hiába vannak egész nagy katalán települések is, ahol a vezetés a népszavazás ellen foglalt állást, több száz helységben szavaznának, és sok helyen fognak is. Az eredmény pedig minden bizonnyal hasonló lesz, mint 2014-ben: alacsony részvétel mellett elsöprő függetlenségpárti győzelem. A Spanyolországban maradásra vágyó katalánok az otthonmaradásukkal fognak szavazni.

Az igazán nagy kérdés, hogy mi történik október 2-án.

A katalán kormány talán kikiált valamiféle függetlenséget, de lehet inkább csak annyit, hogy akkor ők ettől kezdve Madridban csak arról tárgyalnak, hogy pontosan hogy váljanak ki Spanyolországból. Csak hát a brit kormány is ezt csinálta a Brexit megszavazása után, és azóta sem nagyon történt semmi. Hiába a nagy szeparatista felbuzdulás, a gazdasági racionalitás mindkét esetben a szakítás ellen szól.

A katalánok nagy sérelme a spanyol állammal szemben, hogy szerintük az általuk befizetett adókból tartják el az ország elmaradottabb régióit. Amiben van is igazság, csak egy egyoldalú függetlenedés még több pénzbe kerülhetne a spanyol közhely szerint a skótoknál is smucigabb katalánoknak. Pláne, ha a dominóeffektustól tartó spanyolok és az EU mindent megtesznek, hogy a válás a lehető legköltségesebb és legfájdalmasabb legyen, elrettentő példaként az esetleges további függetlenkedőknek.

A határellenőrzések, vámok újbóli bevezetése hatalmas érvágás lenne a katalán iparnak és turisztikai szektornak. Ugyanakkor a katalánok azért azzal is tisztában vannak, hogy végső soron a spanyoloknak és az EU-nak is szüksége van rájuk, és így nem reménytelen az alkupozíciójuk. Jó példa erre az FC Barcelona, Katalónia szeme fénye.

Amióta a katalánok játszanak a függetlenség gondolatával, mindig felmerül, hogy mi történne a Barcával, ha tényleg elszakadnának Spanyolországtól. Nem baj, majd játszunk a katalán bajnokságban, BL-t meg onnét indulva is lehet nyerni - mondják a katalánok. Menjenek a francba a katalán bajnokságba - mondják a nacionalistább spanyolok. De az a helyzet, hogy a katalánoknak is hiányozna az örök ellenség Real Madrid, és a hagyományosan jobboldalibb kötődésű Real Madridnak is kellene a Barca, és nemcsak azért, mert kell egy gyűlölt rivális. Hanem mert anyagilag is nagy érvágás lenne, ha nem folynának be évente legalább kétszer a világ talán legnagyobb meccsének bevételei.

Ahogy a Barcelonát és a Real Madridot, úgy Katalóniát és Spanyoloszágot sem lenne egyszerű elválasztani, és a gazdasági racionalitás is ez ellen szól. Talán a pénz még jobb belátásra bírhatja a feleket, mert a jog itt már biztosan nem segít.