"Túl sok amerikai hiszi azt, hogy ez is olyan lenne, mint Irak vagy Afganisztán lerohanása, vagy mint a líbiai és a szíriai műveleteink. Pedig egy kicsit se hasonlítana azokra. Ez a háború csak egy módont végződhet, Észak-Korea vereségével. No, de milyen áron?" - mondta Rob Givens, a légierő nyugalmazott dandártábornoka a Los Angeles Timesnak.

James Stavridis nyugalmazott tengernagy ugyanebben a cikkben 50 százalék esélyt adott egy hagyományos fegyverekkel vívott háborúra, és tíz százaléknyit az atomháborúra. "Közelebb vagyunk egy nukleáris csapáshoz és ellencsapáshoz, mint a kubai rakétaválság kivételével bármikor a világtörténelemben.

Stavridis szerint a háború egy Guam elleni észak-koreai csapással indulhat, amire válaszul az amerikaiak hordozócsoportokat vezényelnek a térségbe, hogy válaszcsapást mérjenek az északiak tengerparti rakétaindító állásaira. Ez olyasmi csapás lehet, mint amilyet Szíriában indítottak az év elején.

Bár egy ilyen amerikai válaszcsapás inkább üzenetértékű volna csak, Su Mi Terry, a CIA Észak-Koreáért felelős volt elemzője szerint Kim Dzsongun nem hagyhatná válasz nélkül. "Ha nem tenne semmit, azzal lelepleződne a blöffje, ami egyben a végét is jelentené" - mondta.

Itt kezdődnek a bajok. Az északi sereg ugyan elég elmaradott, de már csupán méreteivel komoly fenyegetést jelent. 1,2 millió sorkatonájából százezret speciálisan beszivárgásra képeztek ki, ha ezeknek a csapatoknak csak a töredéke bejut a határhoz közeli Szöulba, már komoly káoszt okozhatnak. Például elzárhatják a menekülés útját Szöul lakói elől, ami kellemetlen, mert a város északi része még a jól álcázott és védett észak-koreai tüzérség hatótávolságán belül van. Észak-Koreának még Kínánál is több tüzérségi eszköze van, amivel komoly veszteségeket okozhat, például az országban állomásozó 35 ezer amerikai katonának is. Az amerikaiak napi húszezres dél-koreai és amerikai veszteséggel számolnak.

Az amerikai és dél-koreai hadsereg persze idővel felszámolná ezeket az északi tüzérségi egységeket, de mert az állások javarészt jól kiépített alagútrendszerek a koreai hegyekben, ez biztosan eltartana egy darabig. És bár Észak-Korea huzamosabb ideig nem képes a hadviselésre - egyszerűen nincs elég tartalékuk egy hosszan elnyúló háború megvívásához -, napi húszezres veszteséggel két-három hét is sok.

Arról nem is beszélve, hogy az elkerülhetetlennek tűnő bukás mit hozhat ki Kimből. Apja, Kim Dzsongil szavajárása volt, hogy "előbb pusztítanám el a világot, minthogy elismerjem a vereséget a csatatéren". Van rá esély, hogy fia is hasonlóan gondolkodik. Ez, együtt azzal, hogy nincs elég tartalékuk egy hosszú háborúra, arra ösztökélheti őket, hogy már a harcok korai szakaszában bevessék az atomfegyvert. Magyarán bekövetkezne az, amit az USA a fenyegetőzéssel el akart volna kerülni.

De még ha az atomháború el is maradna, még egy hagyományos háború is járhat nehezen kezelhető következményekkel. Ugyan fentebb azt állítottuk, hogy Észak-Korea nem képes huzamosabb hadviselésre, ez nem vonatkozik a gerillaháborúra, amibe Afganisztánban és Irakban is belekeveredtek az amerikaiak. Kim és rezsimjének bukása pedig kaotikus hatalmi vákuumot hagyhat maga után, amiben az egymással rivalizáló északi frakciók között is polgárháború robbanhatna ki.

És ezek csupán olyan szcenáriók, amiben az amerikaiak Kínával még csak nem is számoltak. Pedig Kína, bár az első koreai háborúhoz hasonló nagy arányú beavatkozásra tán nem szánná el magát, azt se feltétlenül engedné meg, hogy simán összeomoljon a határán az ütközőállam, ami elválasztja az amerikaiak szövetségeseitől.

A szakértők tehát kiábrándító képet festenek az Észak-Koreával szembeni lehetőségekről. Az ugyan egyikük szerint se kérdés, hogy Észak-Koreát le lehet győzni. De az se kérdéses, hogy ez nagy, talán elviselhetetlen áldozatokkal, több tízezer ember halálával járna, és akár évekre, évtizedekre is leköthetné az amerikai haderőt. És ez még a jobbik eset.