Sokat elmond egy közéleti vita színvonaláról, ha abban a leghiggadtabb, legmegfontoltabb, legbékésebb megszólalók focisták. Az elmúlt napokban számalmas tragikomédiából szó szerint véres tragédiává silányuló spanyol–katalán vitában már ez a helyzet. Andrés Iniesta, minden idők talán legjobb spanyol játékosa, aki a spanyol válogatottban vébégyőztes gólt szerzett, de kiskamasz kora óta Katalónia koronaékszerében, az FC Barcelonában játszik, csütörtök délután közleményt adott ki: 

„Soha nem nyilvánultam meg ilyen összetett, bonyolult érzelmekkel teli kérdésben, és nem is fogok. Ez viszont egy olyan különleges helyzet, hogy mielőtt még nagyobb lenne a baj, érdemes egyvalamit leszögezni: tárgyalni kell, a legfőbb illetéketeseknek tárgyalni kell. Tegyék meg értünk. Megérdemeljük, hogy békében élhessünk.”

Egy nappal korábban a válogatottban és a Barcelonában is csapattársa, a tősgyökeres katalán, a spanyol társadalmat korábban előszeretettel fricskázó Gerard Piqué is hasonló üzenetet fogalmazott meg sajtótájékoztatóján: 

„Spanyolország és Katalónia kapcsolata egy apa és fia kapcsolata. Ha egy fiú 18 évesen el akar költözni otthonról, és az apja nem beszél vele, akkor el is fog”.

Mindkét megszólalásban érezni azt a kétségbeesést, ami a vasárnapi népszavazás-szerűség óta a spanyol és a katalán közvéleményt átitatja. A katalán függetlenségi törekvések sokáig csak játékos huzavonának tűntek, amiket a végén mindig meg lehetett oldani valamilyen politikai alkuval. Most viszont mindha mindkét fél olyan helyzetbe lavírozta volna magát, ahol a kompromisszumkészség már végzetes gyengeségnek tűnik, és azonnali bukással járhat.

„A mai katalán vezetés sem a függetlenségben bízik most, hanem abban, hogy a spanyol állam további hibákat követ el, amire azért minden esély megvan, mert hát ez egy elég ügyetlen állam, és Rajoy miniszterelnök sem egy nagy és okos államférfi. Mondjuk néhány spanyol rendőr túl erőszakosan lép fel a szavazni próbálók ellen, vagy valami ilyesmi. És hogy ez újabb és újabb katalánokat állít a függetlenségi ügy mellé, akik aztán majd rájuk szavaznának a következő választásokon.”

Ezt Javier Moreno Barber, az El País volt főszerkesztője mondta a 444-nek néhány nappal a a spanyol alkotmánybíróság által illegálisnak ítélt katalán népszavazás előtt, de talán maga sem gondolta, hogy a spanyol állam ennyire ügyetlen lehet. Sok taktika közül választhattak vasárnap, de ők a lehető legrosszabbat választották. Szavazóurnákat foglaltak le, szavazni próbáló katalánokat vertek, de így sem sikerült megakadályozniuk, hogy több millióan leadják a voksukat.

A betört fejek, a nevetségesen agresszív spanyol rendőrök, a velük összecsapó katalán tűzoltók, az összevert nyugdíjasok képe bejárta az egész világot, és totális PR-katasztrófát jelentett a spanyol kormány számára. Hiába magyarázták, hogy jogilag miért volt igazuk,

egy vérző fejű katalán néni képével egyszerűen nem lehet vitatkozni.

Azt azonban fontos leszögezni, hogy a spanyol államnak igaza van. A spanyol alkotmánybíróság úgy döntött, hogy a nemzet területi egységéről nem lehet nészavazást tartani, és az ő igazságukat a jog keretein belül abban a Spanyolországban, amelynek egyelőre még Katalónia is része, nem lehet elvitatni. Innentől kezdve aki szembe ment ezzel az ítélettel, az megszegte a törvényt. Megszegte a népszavazást mégis megrendező katalán kormány, és megszegte a lelkesen voksoló katalán polgár is.

A helyzet abszurditását a legjobban talán a mossos d’esquadra, az autonóm katalán rendőrség helyzete mutatja. A spanyol állam fegyveres testületét a katalán kormány irányítja, ennek eredményeként pedig a mossos tagjai sehol sem avatkoztak be a népszavazásba, hiába zajlott az orruk előtt tömeges törvénysértés. A katalán nénik összeveréséért mindenhol a guardia civil, a madridi belügyminisztérium irányítása alatt álló rendőrség volt a felelős.

A spanyol kormány nagyon rosszul viselte a mossos passzivitását, vezetőjük, Josep Lluis Trapero ellen zendülés miatt indítottak nyomozást. A spanyol állam törvényei szerint ez valószínűleg stimmel is, csak az a gond, hogy ha Mariano Rajoy kormánya ragaszkodna a törvény betűjéhez, akkor több millió katalán ellen kellett volna nyomozást indítani a héten, a főkolompos katalán kormány, a Generalitat vezetését pedig le kellett volna tartóztatni.

Ezt természetesen a spanyolok nem tehették meg, hiába lehetett volna ez után is a spanyol alkotmány szent betűire mutogatni - a politikai foglyok tömege olyan globális pr-katasztrófát jelentett volna, amiből nehéz lett volna felállni.

A katalán politikusoknak nincs lobogtatható alkotmányuk, de saját igazukhoz ők is képtelenek konzekvensek lenni. A vasárnapi népszavazáson - amihez se a törvényi háttér, se rendes választói névjegyzék nem volt - elsöprően nyert a függetlenség ügye, így hát másnap már nyugodtan ki lehetett volna kiáltani a független Katalóniát. A katalán politikusok azonban, élükön Carles Puigdemont kormányfővel, inkább taktikázni kezdtek.

Fontos itt közbevetni, hogy a spanyol és a katalán kormány egyaránt azért kénytelen hajthatatlannak mutatkozni, mert mindkettő kifejezetten gyenge politikailag.

Rajoy 2011 óta spanyol miniszterelnök, de a 2015-ös választás után nem tudott kormányt alakítani, így azt 2016-ban meg kellett ismételni, és azóta is egy cérnaszálon lóg a hatalma. A jobbközép-nacionalista Puigdemontot pedig egy szélsőbalos elemekkel teli, radikálisan függetlenségpárti koalíció tartja sovány többséggel a katalán kormány élén. Ha bármelyikük gyengének mutatkozik, dühös hátországuk azonnal eltakarítja őket az útból.

Puigdemont ezért mindjárt a részben szétvert népszavazás másnapján az EU közvetítését kérte a probléma megoldására. Ez egyfelől kétségbeesett segélykiáltás volt, hogy „kérem segítsenek rajtunk”, ugyanakkor elég nyilvánvaló elodázása is a függetlenség kikiáltásának. Ahhoz minek kellene közvetítő? Természetesen a spanyol kormány számára ez egyébként is elfogadhatatlan, hiszen miért is ne tárgyalhatnának kétoldalúan a saját országuk egy részének választott képviselőivel. Így a katalán kormány taktikázása egy kis időhúzáson túl másra nem is volt jó.

Ebben a helyzetben az elvileg a spanyol nemzet egységét megtestesítő király, VI. Fülöp is úgy érezte, hogy illik megszólalnia. Az egyébként is eléggé megtépázott hírnevű spanyol monarchia Katalóniában nagyon népszerűtlen, úgyhogy ott Fülöp keddi üzenete, amely szerint a népszavazás illegális és antidemokratikus volt, és lesz szíves mindenki törvénytisztelő állampolgárként viselkedni, különösen rosszul esett.

Pláne hogy a király a vasárnapi rendőri erőszakról egy szót sem ejtett.

Talán ettől feltüzelve, talán szélsőséges koalíciós partnerei által noszogatva Puigdemont szerdán közölte, hogy ők bizony ki fogják kiáltani Katalónia függetlenségét, legkésőbb a jövő hét elején. A katalán parlament hétfői ülése erre ideláisnak is tűnt, azt azonban csütörtökön délután a spanyol alkotmánybíróság a balközép katalán szocialista párt kérésére felfüggesztette.

Nem egészen világos, hogy egy parlamenti ülés megakadályozása mire jó - egy ország függetlenségét akárhonnét ki lehet kiáltani, számtalan példa van erre a történelemből. Puigdemontéknak azért lehet fontos a helyszín, mert ott legalább többségben vannak - Katalónia egészéről ez nem mondható el. Minden közvéleménykutatás azt mutatja, hogy a katalán társadalomnak csak a fele támogatja az elszakadást Spanyolországtól, és ezt a vasárnapi népszavazás eredménye is megerősíti, hiszen arra alapvetően azok mentek el voksolni, akiknek fontos a függetlenség ügye.

Puigdemonték azonban dönthetnek úgy, hogy ha nem megy a parlamentben, akkor majd valahonnét máshonnan – a Sagrada Familia tetejéről, a Camp Nou kezdőköréből – igenis kikiáltják a független Katalóniát. Erre a spanyol kormánynak sürgősen reagálnia kellene, első körben valószínűleg kénytelenek lennének az 1978-as alkotmány 155. cikkéhez nyúlni, amivel fel lehetne függeszteni a katalán autonómiát és az azzal járó minden előjogot. Ezzel a katalán kormány minden hatalmát elvesztené, de hogy ezután mi következne, abban a spanyol politológusok és jogászok sem értenek egyet, olyan ismeretlen területre kerülne az ország. A 155. cikk bevetésére eddig még soha nem volt szükség, de jó eséllyel nem elsimiítaná a feszültségeket, hanem csak újabb olaj lenne a tűzre.

A katalán intézményeket meg lehet fosztani jogaiktól, de ezzel a probléma biztosan nem szűnne meg, és a spanyol államnak, ha ragaszkodik saját törvényeihez, csak még inkább le kellene tartóztatnia Puigdemontot és ki tudja hány száz, ezer vagy millió tettestársát. Kit kell lecsukni? A katalán kormányt? Az utolsó katalán falu polgármesterét? Az utolsó függetlenséget követelő katalán polgárt is?

Miközben a politikusok semmiféle kompromisszumra nem képesek, csak saját igazukat és a törvény betűjét ismételgetik, a spanyol és a katalán társadalom egyre aggasztóbb állapotot mutat. Ahogy egy évvel a Brexit után egyértelmű, hogy Nagy-Britannia csak gyengébb lett tőle, 

úgy rombolt sokat Spanyolországon és Katalónián a népszavazás és az azóta eltelt néhány nap.

Spanyolország több pontján voltak nagyon rossz hangulatú nacionalista tüntetések, ahol francóista zászlókat, francóista dalokat énekeltek, és náci karlendítésekkel kísérve emlékeztek a régi szép diktatúrára, amikor a katalánok még nem ugrálhattak. A katalán gazdaság fontos szereplői pedig elkezdtek azon gondolkodni, hogy mégiscsak be kellene magukat biztosítani arra az esetre, ha Barcelona hirtelen az EU-n kívül találja magát. A nagy bankok, akárcsak a Brexit után, már el is kezdték keresni új székhelyüket Spanyolország szeperatizmustól mentes vidékein.

A sokat idézett bölcsesség szerint egy konfliktust vagy békésen, vagy igazságosan lehet lezárni. A spanyol-katalán konflikutsban viszont most sem a békés, sem az igazságos rendezés lehetőségét nem látni.