A múlt héten derült ki, hogy 18 évnyi együttműködés után a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága (BVOP) egyoldalúan felmondta a Magyar Helsinki Bizottsággal kötött megállapodást, melynek keretében a civil szervezet ellenőrizhette a börtönökben uralkodó állapotokat. 

A program 1999 óta futott, azóta szinte minden hazai fogvatartási intézetben legalább egyszer jártak a Helsinki szakemberei, évente erőforrásoktól függően 2-8 intézetet látogattak meg. Erről Vig Dávid, a Magyar Helsinki Bizottság rendészeti programvezetője beszélt a 444-nek. 

Vig szerint a program több szempontból is fontos feladatot látott el: egyrészt a fogvatartottak jogainak védelmét szolgálta, másrészt viszont évi 40-50 milliárd forint közpénzt költ az állam büntetés-végrehajtásra, és a jelentéseknek köszönhetően arról is képet lehetett kapni, hogy mire megy el ez a pénz, milyen állapotok vannak a börtönökben. Épp ezért az összes börtönlátogatást kísérő jelentés nyilvános, a Helsinki honlapján bárki elolvashatja ezeket. 

Az egyes látogatásokon a Helsinki 4-6 fős csapata vett részt, jogászok és orvosok látogattak el ilyenkor az intézetekbe. Vizsgálták a fogvatartás körülményeit, megnézték, milyen az elérhető orvosi ellátás, beszéltek a parancsnokokkal, a személyzet vezető tagjaival, utána pedig a fogvatartottakkal. A jogvédők a most felmondott megállapodás értelmében teljesen szabad kezet kaptak abban, hogy kivel beszélhetnek, kisebb intézményeknél az is előfordult, hogy csoportos foglalkozásokon szinte az összes fogvatartottat el tudták érni. 

Volt lehetőség egyéni meghallgatásokra is, ilyenkor az elítéltek négyszemközt a jogvédőknek a fogvatartás körülményeiről beszélhettek, elmondhatták, hogy van-e valami panaszuk, érte-e őket mondjuk bántalmazás. 

1999-ben egy ilyen projekt forradalmi húzásnak számított a régióban, Vig elmondása szerint nem nagyon akadt közép-kelet-európai ország, ahol a civileket beengedték volna a börtönökbe. Azóta viszont a környező országokban is bevezettek hasonló programokat, sőt, sok helyen a Helsinki által kidolgozott módszertant is felhasználva. 

A civilellenes propaganda leágazása lehet

És amíg a környező országokban futhatnak tovább ezek a civil ellenőrzések, nálunk mostantól csak az államközeli szervek felügyelik tovább a börtönviszonyokat. Ez egyrészt az ombudsmani hivatal dolga, de Vig elmondása szerint a látogatásszámok alapján látni, hogy komoly kapacitásproblémával küzdenek, idén összesen két börtönbe jutottak el. 

Végez ellenőrzést a törvényességi felügyeletet gyakorló ügyész is. Ez alkalmas arra, hogy az államszervezeten belül valaki ellenőrizze a börtönök működését, de mint Vig fogalmazott, nehéz elképzelni, hogy a fogvatartott bizalmasan az ügyészség képviselőjének mondaná el a panaszát, hiszen közben tudja, hogy ugyanez a szervezet képviselte a vádat is. Ennek ellenére az ügyészi felügyelet fontos és szükséges, de ezt ki kell egészíteni civil kontrollal is.

Épp ezt a szerepet látta el eddig a Helsinki: az állami ellenőrzések mellett, párhuzamosan figyelték meg az állapotokat, és az elmúlt 18 év tapasztalata azt mutatta, hogy a két ellenőrzési mód jól kiegészítette egymást. Ezért is nehezen megmagyarázható szakmai érvekkel, hogy miért került sor most erre a szakításra: 

„Magyar állampolgárokról van szó, és a magyar állam által elfogadott szabályok monitorozásáról, nem látom benne azt a szálat, hogy a tevékenységünk nemzetbiztonsági kockázatot jelentett volna. Nehéz arra gondolni, hogy nem a civilellenes törvényhez kapcsolódó propaganda hatása jelent meg.”

– mondja a civilek kitiltásáról Vig. 

Túlzsúfolt börtönök

Az elmúlt közel két évtized munkájából az is kiderült, hogy a Helsinki programja sokszor a BV számára is hasznos volt: a jogvédők számos olyan esetet feltártak, amikor egy helyi gyakorlat nem illeszkedett a jogszabályi követelményekhez, volt, hogy a parancsnok számára is csak így derült ki, hogy például a motozások során a munkatársai nem járnak el szabályszerűen. Ezeknek a jelentéseknek hála országszerte történtek apróbb változtatások, és Vig szerint végig nagyon korrekt és szakmai volt az együttműködés köztük és az intézetek között. 

Súrlódások csak olyankor adódtak, amikor a Helsinki egy-egy ügyet továbbvitt Strasbourgba, ilyen volt például évekkel ezelőtt, amikor kiderült, hogy indoklás nélkül tartottak egy elítéltet különleges biztonsági körletben. Akkor a bírósági eljárásra úgy reagált az állam, hogy megváltoztatták a különleges biztonsági körletbe helyezésnek és felülvizsgálatának a szabályait, ami ma már illeszkedik a nemzetközi normákhoz. 

Hasonló, az utóbbi időben a sajtóban is sokat szereplő eset a túlzsúfolt börtönök miatt indított perek sorozata. Jelenleg már több mint hatezer hasonló beadvány létezik, több elkészítésében a Helsinki jogászai is részt vettek. 

Vig elmondása szerint nem arról van szó, hogy ők a Helsinkinél szanatóriumokat szeretnének börtönök helyett, hanem hogy az állam úgy tartja fogva ezeket az embereket, hogy a saját maga által meghatározott minimum négyzetméterszámot sem tartja be. 

A sok egyéni beadványból Strasbourgban kinőtt már egy speciális eljárás is, ami arra szólította fel a magyar államot, hogy féléven belül mutassanak be egy akciótervet, hogyan csökkentik a börtönök túlzsúfoltságát. Volt ország, ahol hasonló eljárás jól sült el: Vig Olaszországot említi, ahol a felszólítás hatására több kisebb súlyú bűncselekményt dekriminalizáltak, és bezárás helyett alternatív büntetéseket, például közösségi munkavégzést vezettek be, illetve rövidítették is egyes bűncselekmények büntetési tételét. 

A magyar jogalkotók viszont ilyen irányba nem voltak hajlandóak elmenni, hiába beszélnek arról régóta a kriminológusok, hogy ez lenne a helyes megoldás. Helyette nyolc új börtön építését jelentették be, illetve kiszélesítették a reintegrációs őrizetet. Ez utóbbi pozitív lépés Vig szerint, mert ennek keretében az elítéltek a büntetési tételük utolsó, rövid szakaszát már otthon tölthetik, családjuk körében, és elektromos nyomkövetővel megfigyelve járhatnak dolgozni is. De ez intézetenként csak pár tucat embert érint, azaz érdemi megoldást nem hoz a túlzsúfoltság problémájára. 

Tilos lett az érintés 

A Helsinki Bizottság mellett kitiltották a Magyar Vöröskeresztet is, és lekapcsolták a börtönrádiókat is a börtönökből. És Vig elmondása szerint ezen felül is több olyan rendelkezés született, melyek a nagyobb szigorítás és centralizáció irányába mutatnak. 

Egy börtön működését három szint szabályozza: egyrészt ott vannak a jogszabályok, másrészt az intézeti házirend, illetve az országos parancsnok utasításai. És az utóbbi időből több olyan eset is felhozható, amikor ezeknek a szabályoknak a megváltozása hátrányosan érintette a fogvatartottakat.

Egy konkrét példával élve: igazságügyi minisztériumi rendelet mondja ki, hogy egy rabra nettó 4 négyzetméternyi mozgástér kell jusson. Azért nettó, mert ebbe tavalyig nem lehetett beleszámítani a "berendezési és felszerelési tárgyak", azaz az ágy, asztal, mosdó által elfoglalt területet. A rendelet azonban 2017. január 1-jével megváltozott: jelenleg már csak az illemhely és a mosdó által elfoglalt területet nem lehet beleszámítani a mozgástérbe, ami érdemben szűkítette az egy fogvatartottnak biztosítandó mozgásteret. 

Hasonló változást jelentett az is, hogy nemrég országosan egységes házirendet vezettek be a fogvatartási intézetekben. Ez papíron jól hangzik, hiszen így lehet mondani, hogy mindenhol ugyanazok a szabályok vonatkoznak mindenkire, de Vig szerint a valóságban sok gondot okozhat, hogy az egyes intézetek teljesen más helyzetben vannak: egy 150 éve épült büntetés-végrehajtási intézetben érvényes szabályok nem könnyen egyeztethetőek össze egy EU-s forrásból pár éve felhúzott intézet szabályaival. Azt látni, hogy van az országban 30-35 intézet, borzasztó eltérő körülményekkel, és most a helyi jellegzetességeket figyelmen kívül hagyva akarják ugyanazokat a szabályokat rájuk húzni. 

Szintén komoly változások zajlanak a kapcsolattartás területén is. Nemrég lehetett hallani arról, hogy törvénymódosítással tiltaná meg a kormány, hogy a hozzátartozók élelmiszert vagy dohányárut küldjenek a raboknak a börtönökbe. A hivatalos indoklás szerint ezzel akadályoznák meg, hogy tiltott dolgokat, azaz elsősorban drogot, gyógyszereket és mobiltelefont küldjenek be a raboknak. De Vig szerint kevés bizonyíték van arra, hogy tényleg a szalámiba csempészve jutnának be ezek a dolgok a rácsok mögé, szakértői beszélgetésekből inkább az derül ki, hogy a személyzetnek is szerepe lehet ebben. 

Azzal, hogy letiltják a csomagküldést, Vig szerint azt biztos el lehet érni, hogy felesleges fájdalmat okozzanak a fogvatartottaknak. Holott komoly társadalmi érdekek szólnak amellett, hogy folyamatosan tarthassák a kapcsolatot a családtagjaikkal, hogy ha kikerülnek, legyen, aki várja őket. 

Ugyanígy a családi kapcsolatok fenntartását korlátozzák a telefonálásra vonatkozó szabályok is: attól függően, hogy egy elítélt milyen típusú intézetben van, hetente például vagy kétszer öt percet vagy négyszer tíz percet hívhatja fel családtagjait. Ehhez egy butított telefont kap, amiben csak az előre megadott telefonszámok vannak benne, mást tárcsázni nem lehet ezekkel a készülékekkel. 

És egyetlen percnyi hívás 93 forintba kerül. 

Vig szerint az egy nagyon jó kérdés, hogy ha egy átlagos felhasználó ma már a hálózatán belül sokszor nulla forintért, hálózaton kívül pedig tíz forintért telefonálhat, akkor mi indokolja ezeket az árakat. Ez azt jelenti, hogy például egy tököli intézetben ülő fiatal ha háromszor tíz percet beszél a családjával hetente, akkor az havi 12500 forintos kiadást jelent a számára. Miközben a helyi papírgyárban nagyságrendileg havi 20 ezer forintot tud megkeresni. 

Kérdés az is, hogy a beküldhető csomagok korlátozásával mennyire ugranak majd meg az árak a börtönboltokban. Pár éve találtak már olyan intézetet, ahol sokkal drágább volt minden, mint a kinti üzletekben, de idén például jártak egy olyan börtönben, ahol nem találtak ekkora különbséget. Viszont nemrég azt tapasztalták egy intézet boltjában, hogy egységcsomagot kezdtek árusítani a raboknak: van benne egy instant kávé, egy doboz tea, 400 gramm nápolyi, két darab Fradi-szelet, kis csokikrém, Completta és két csomag marhahúsos levespor, egy kétliteres Pepsi, és mindezért elkérnek 4000 forintot, ami irreálisnak tűnik, ráadásul nem is veszi figyelembe azt, hogy az egyes elítélteknek éppen mire lenne szüksége. 

További szigorításként nemrég kezdték el fokozatosan megtiltani a hazai intézetekben, hogy a látogatók hozzáérjenek a fogvatartottakhoz. Eddig az volt a gyakorlat, hogy az asztal két oldalán ülve beszélgettek, de a végén belefért egy érintés vagy egy puszi. Az utóbbi hónapokban viszont sorra szerelik fel a plexifalakat az asztalok közepére. 

„Képzeld el, hogy benn vagy mondjuk öt évig, és öt év alatt nem érhetsz hozzá a feleségedhez vagy a gyerekedhez. Vagy ha 16 évesen benn van egy gyerek Tökölön: nem hiszem, hogy van ahhoz fűződő társadalmi érdek, hogy ne tudjon hozzáérni az anyjához.” 

A magyarázat itt is az, hogy így akadályoznák meg a tiltott tárgyak bejuttatását, de ez Vig szerint azért nem életszerű, mert eddig is motozták az érkező vendéget és beszélgetés végén a zárkájába visszatérő rabot is. Ráadásul az új rendelkezés mindenkit sújt, nem csak azokat a fogvatartottakat, akiket mondjuk már elkaptak egyszer csempészett cuccal, hanem azokat is, akikről lehet sejteni, hogy nem tennének ilyesmit. 

Ezekkel a változtatásokkal párhuzamosan történt meg a civil szervezetek kitiltása. Vig szerint innentől kezdve az, hogy mi történik a börtönökben, jóval láthatatlanabb lesz a társadalom felé, ezentúl majd csak a BVOP-közleményekből lehet tájékozódni arról, hogy mi történik a börtönökben. 

Vannak persze módszerek arra is, hogy hogyan lehet információkhoz jutni a börtönviszonyokról úgy, hogy nem engedik be az ellenőröket, a Helsinkinél el is kezdték ezeket tanulmányozni. 

„Azért az elég drámai, amikor arról kell beszélnünk, hogy nézzük meg, melyik országban nem lehet bemenni a börtönökbe, mondjuk Azerbajdzsánban vagy Tádzsikisztánban, és ott hogyan gyűjtenek információt a helyi civilek. És nem azt nézzük többé, hogy hogyan dolgoznak a civilek a börtönökben mondjuk Csehországban, Ausztriában vagy Lengyelországban.”