Ha majd egyszer vége lesz a spanyol-katalán alkotmányos válságnak - és ez a pillanat még jó messze van - minden bizonnyal évtizedeken át tananyagot fog szolgáltatni történészeknek, politológusoknak, jogászoknak, szociológusoknak, antropológusoknak és pszichológusoknak. Ritka az olyan konfliktus, amelyben mindkét fél minden döntése az elképzelhető legrosszabb, amelyben a szereplők minden egyes lépése pont az ellenkező hatással jár, mint ami az eredeti célja volt.

Donald Trump és a Brexit után már nem illik olyat mondani a világpolitikában, hogy valami elképzelhetetlen, de a katalán konfliktus körül hetek-hónapok óta egymást követik az olyan események, amik még csak napokkal korábban is egészen hihetetlennek tűntek. Ezért nem szabad azt leírni, hogy most elértünk a csúcsra, de lehet, hogy most tényleg elértünk a csúcsra:

a spanyol állam, amely végig azt hangoztatta, hogy az országban nem lehet szavazást rendezni annak területi integritásáról, most kiírt egy szavazást, ami pontosan az ország területi integritásáról fog szólni. És hogy még tovább fokozzák a fokozhatatlant, mintha direkt a területi integritás felbomlásáért kampányolnának.

Annak megértéséhez, hogy miként is jutottak el a spanyolok minden döntések legrosszabbikához, fussuk át gyorsan az egymásra licitáló rosszabbnál rosszabb döntések történetét.

A dolog azzal kezdődött - most nagyvonalúan tekintsünk el a több évszázados súrlódásoktól - hogy a katalán kormány úgy döntött, szeretnének népszavazást tartani a függetlenségükről. Ez nem volt különösebben elszállt kérés, Quebectől Skóciáig fejlett demokráciákban előfordul az ilyesmi. Spanyol oldalról a jó döntés így egy rendes népszavazás megtartása lett volna, amit a közvéleménykutatások szerint meg is nyertek volna a függetlenedés ellenzői. Ehelyett a rossz döntést választották, és közölték, hogy mivel az alkotmánybíróság szerint egy ilyen népszavazás alkotmányellenes lenne, azt nem lehet megtartani, és ne is álmodjanak a katalánok valami összspanyol, alkotmánymódosító konszenzusról.

A labda ezzel átpattant katalán térfélre, ahol a jó döntés nyilván nem az illegális népszavazás megtartása lett volna, hanem a politikai út, aminek a végén vagy egy spanyol alkotmánymódosítás van, vagy egy olyan politikai alku Madriddal, ami lehetővé teszi ha nem is a népszavazást, akkor legalább a további autonóm előjogokat. Ehelyett a rossz döntést választották, és október 1-én igenis megpróbáltak népszavazni. 

¡Sujetame la cerveza!, azaz fogd meg egy pillanatra a söröm, mondták erre a spanyolok, és nekikészültek egy egészen látványosan rossz döntésnek. A katalán népszavazásocskával szembesülve a jó döntés nyilván az lett volna, ha hagyják lefutni, majd közlik, hogy az teljesen illegális volt, és esetleg utólag jogi útra is terelik a dolgot. Ehelyett ragaszkodtak hozzá, hogy október 1-én minden áron, még katalán nénik felpofozásának árán is megakadályozzák a voksolást. Megakadályozni semmit nem sikerült, viszont a véres szavazópolgárok képe körbejárta a világot, totális PR-katasztrófát zúdítva Madridra.

A katalánoknak ezzel hirtelen viszonylag jó lapjaik lettek, amiket ügyesen keverve tényleg nem lett volna nehéz jó döntést hozni. Megszámolták a túlnyomó többségben függetlenségpárti szavazatokat, majd se nem kiáltották ki a függetlenséget, se nem használták fel a kedvező politikai hátszelet egy jobb alkura Madriddal. Hanem előbb kikiáltották, majd néhány másodperccel később visszavonták a függetlenséget. Ritka az olyan fantasztikusan rossz döntés, amivel egy kormány támogatóit és ellenfeleit egyaránt felidegesíti, de itt gyakorlatilag ezt a mutatványt sikerült bemutatni.

Ekkor már olyan magasan volt a hülyeségmérce, olyan kemény volt a harc a két oldal közt a leghülyébbnek járó címért, hogy szinte naponta jöttek a rosszabbnál rosszabb döntések mindkét fél részéről. A spanyolok elkezdték beizzítani az alkotmányuk 155. cikkét, ami alapján tényleg fel lehet függeszteni a katalán autonómiát és intézményrendszert, amire válaszul a katalán parlament minimális többséggel megszavazta a függetlenedés beindítását. Ekkor a spanyolok teljes fokozatra kapcsolták a 155-os cikket, közvetlen madridi irányítás alá vonták Katalóniát, szélnek eresztették a helyi kormányt, és új tartományi választásokat írtak ki december 21-re.

Nagyjából ez volt a helyzet a hét elején, amikor a korábbi relatíve békés politizálgatás és jogászkodás átcsapott rendőrségi ügybe. A spanyolok már korábban is vádat emeltek néhány katalán aktivista és a Madrid szerint az október 1-i népszavazáshoz passzívan asszisztáló katalán autonóm rendőrség feje ellen. A két aktivista letartóztatása különösen rosszul nézett ki PR-szempontból, de kisebb tüntetéseken kívül nem volt nagy hatása. Ekkor viszont a spanyolok úgy döntöttek, hogy az illegális népszavazást és az illegálisan kikiáltott függetlenséget nem hagyják annyiban, és nekimentek a magát még mindig legitimnek tartó volt katalán kormánynak.

Carles Puigdemont (volt?) elnök és néhány politikustársa ekkor Brüsszelbe utazott. Egyrészt mert Európa fővárosának szimbolikus jelentősége van, másrészt mert a belga kormánykoalíció egyik erős pártja, a flamand nacionalista-szeparatista N-VA ha hivatalosan nem is, de a háttérben támogatja a katalán függetlenedési törekvéseket. Puigdemonték azt állítják, nem menedékjogot szeretnének kapni Brüsszelben, de hogy akkor pontosan mit, az nem egészen világos.

A spanyol igazságszolgáltatás Puigdemontot és társait nem érte még el, de kormányfőhelyettesének, Oriol Junquerasnak és több politikustársának csütörtökön vizsgálati fogságba kellett vonulnia. Péntek délután az ügyben illetékes spanyol bíróság még nem döntötte el, hogy kibocsájták-e a nemzetközi elfogatóparancsot Puigdemonték ellen - talán még végig kell gondolniuk, mi a lehető legrosszabb döntés, hogy azt hozhassák meg. Egy ilyen elfogatóparancs mindenesetre egészen lehetetlen helyzetbe hozná Európát és főleg a kérdésben megosztott belga kormányt, amely akár össze is omolhat a döntés súlya alatt. Így a spanyol-katalán alkotmányos válság már kontinentális léptékűvé duzzadhatna. (UPDATE: pénteken este a spanyol központi büntető bíróság kiadta az európai elfogatóparancsot Puigdemont ellen.)

Puigdemonték sorsa, illetve hogy akkor a spanyolok meddig mennek el a katalán döntéshozók móresre tanításában, alapvetően politikai csikicsuki, aminek nem kellene különösebben nagy hatással lennie a spanyol és katalán mindennapokra. Sokkal fontosabb viszont, hogy mi történik december 21-én a katalán tartományi választáson. Ha ott ismét többségbe, vagy akár erős többségbe kerülnek a függetlenségpártiak, garantált a helyzet további súlyosbodása.

Annak megértéséhez, hogy miért hoznak egymás után rosszabbnál rosszabb döntéseket a madridi és barcelonai politikusok, érdemes röviden áttekinteni, hogy az egészről az a szerencsétlen helyzet tehet, hogy mindkét kormány nagyon gyenge lábakon áll. Illetve hát a katalán kormány esetében már nem is nagyon áll.

A globális gazdasági válság által elég rosszul érintett, magas munkanélküliséggel és kipukkanó ingatlanbuborékjával egyaránt küzdő Spanyolorságban a 2015 végi parlamenti választás után egyik párt sem tudott kormányt alakítani. A két nagy történelmi párt, a balos PSOE és a jobbos PP mellé feljött az újbalos Podemos és a jobbos-liberális Ciudadanos, a négy nagy erő pedig sehogy nem tudott egymással megállapodni. Így maradhatott hatalmon a PP 2011 óta regnáló miniszterelnöke, Mariano Rajoy, aki a 2016 júniusában megismételt választás után legalább kisebbségi kormányt tudott alakítani.

Eközben Katalóniában is hasonlóan ingatag lett a politikai helyzet. 2015-ben Puigdemont úgy került hatalomra, hogy bár ő maga mindig jobboldali volt, választási koalícióra lépett egy rakás függetlenségpárti balos párttal, majd kormányt alakítani egy egészen szélsőbaloldali képviselőcsoportocska segítségével tudott csak. Ennek eredményeként az alapvetően nacionalista, de konzervatív, jómódú katalán polgárság képviselője teljesen egy szintén függetlenségpárti, de Európa-ellenes és antikapitalista politikai formáció karmaiba került.

Ebben a helyzetben sem Rajoy, sem Puigdemont nem mutathatott gyengeséget, és ha hatalmon akartak maradni, egy mások által diktált kényszerpályán kellett lavírozniuk. Ez, párosítva azzal, hogy egyikük sem különösebben ravasz vagy nagyformátumú államférfi, biztos recept a katasztrófához, ami most már jó ideje zajlik Katalóniában.

A december 21-i választás viszont még így is azzal kecsegtet, hogy több lépéssel súlyosbítja a helyzetet. Rajoyéknak az egész válság kirobbanása előtt az volt a kiindulópontja, hogy Spanyolország területi egységéről nem lehet semmiféle szavazást tartani, és kész. Ehhez képest most ők saját akaratukból írtak ki egy olyan tartományi szavazást az év végére, ami de facto bizony arról fog szólni, hogy a választók akarnak-e független Katalóniát, avagy sem.

A spanyol társadalom nagy része felől teljes megrökönyödés fogadta a katalóniai választások kiírását. Egészen furcsa döntés, hogy Rajoyék zendüléssel vádolják meg a katalán politikai elitet, majd kiírnak nekik egy választást, ahol ismét megmérettethetik magukat. Még azok a politikusok indulása elé sem gördítenek akadályt, akik jelenleg vizsgálati fogságban ülnek. A kérdés, amit sok spanyol feltesz magának, nagyjából így hangzik:

“ezek szerint a legsúlyosabb állam elleni bűncselekmények büntetése az, hogy újra el kell indulni egy választáson?”

Az pedig végképp érthetetlen, hogy ha a spanyol kormány célja a függetlenedési kedv letörése, a letartóztatásokkal, a mártírkreálással miért segítik a függetlenségpártiak kampányát. Katalóniában csütörtökön és pénteken is nagy tüntetések voltak a letartóztatott politikusok mellett, a transzparensek egyszerűen a “politikai foglyok” szabadon bocsájtását követelik. Ahogy a barcelonai La Vanguardia pénteki vezércikke fogalmaz:

“Ebben a helyzetben a kampány robbanásveszélyes. Csak azoknak ad fegyvert a kezébe, akik a szenvedélyeket az észérvek elé helyezik.”

A következő két hónapban a függetlenségpárti katalán politikai erőknek, jobb és baloldalon egyaránt tulajdonképpen nem is kell kampányra költeniük. Megteszi azt helyettük a spanyol állam, amely még jó sokáig a híradókban fogja tartani a már letartóztatott katalán politikusokat és a kvázi szökésben lévő Puigdemontékat. Nehéz elképzelni, hogy a függetlenséget ellenzők közt bármi ilyen hatékonysággal tudjon mozgósítani. Ez pedig ahhoz vezethet, hogy a minden közvéleménykutatás szerint jelenleg elég kiegyenlített erőviszonyok egyértelműen a függetlenségpártiak javára mozdulnak el.

Kivéve, ha a hátralévő hét hétben még el nem követnek ők is valami bődületes, kontraproduktív baromságot, aminek a lehetőségét óriási hiba lenne kizárni.