Az amerikai elnökök kínai látogatásából gyakran lesz történelmi jelentőségű esemény. A leghíresebb ezek közül minden bizonnyal Richard Nixon és Mao Ce-tung 1972-es pekingi találkozója, amely alig néhány óra alatt tudott nagyot fordítani a történelem kerekén. Több évtized ellenségeskedés után Amerika és Kína ismét közeledni kezdett egymáshoz, és egyúttal elkezdődött az ortodox maoizmus lassú végjátéka.

A történelmi előzmények után jogosan előzi meg felfokozott várakozás Donald Trump és Hszi Csin-ping főtitkár pekingi idő szerint csütörtök délutánra tervezett tárgyalását is. Míg 1972-ben a világ két nagyhatalma közül az egyik találkozott egy nagy múltú, de ezer sebből vérző országgal, addig 2017-ben egyértelműen a világ két legnagyobbja randevúzik egymással. Az amerikai elnök már szerdán megérkezett a kínai fővárosba, de az első napon csak informális teázgatás és városnézés volt a program. Ők ketten egyébként áprilisban már találkoztak Mar-a-Lagóban, Trump floridai birtokán, de azóta nagyot fordult a világ, és az általános vélemény az, hogy ez a mostani lesz az igazán fontos csúcstalálkozó.

A súlyosan narcisztikus Trump nyilván nem örül neki, de a két államfő közül nem ő a hatalmasabb. Az Economist magazin épp októberben ünnepelte címlapján azt a Hszi Csin-pinget a világ legnagyobb hatalmú embereként, akit a Kínai Kommunista Párt idei kongresszusán újabb öt évre „választottak” meg az ország vezetőjének. Pozíciója jóval erősebb, mint kettejük áprilisi találkozójakor. Persze az, hogy a kínai vezető nagyobb hatalmú, mint az amerikai, annak is következménye, hogy az USA egy demokrácia, ahol senkinek sem lehet abszolút hatalma – de az a helyzet, hogy 2017-ben Kína országként ugyan még nem erősebb, mint Amerika, de a gazdasági, geopolitikai és talán katonai őrségváltás sok szakértő szerint már csak idő kérdése.

Hszi Csin-ping Mao óta a legnagyobb hatalmú kínai vezető, a pontosan egy éve elnök Donald Trumpot pedig talán még legnagyobb rajongói sem rangsorolják a jelentősebb amerikai elnökök közé. Ahhoz azonban nem fér kétség, hogy Trump új színt hozott az amerikai politkába, és ennek az új színnek hangsúlyos eleme a Kínának üzengető kardcsörgetés. Trump legendás tweetjei között mikroszkóppal sem lehet Oroszországot vagy Vlagyimir Putyint keményen kritizáló szövegeket találni, a kínaiak viszont már az elnökválasztási kampányban is rendszeresen megkapták a magukét, és a helyzet azóta sem változott. 

Trump világában mintha minden amerikai bajnak ők lennének az okozói, az észak-koreai atomfegyverektől az amerikaiak tízezreit kiirtó opioidjárványig.

A fontolva haladó kínai vezetési stílustól semmi sem áll távolabb, mint Trump valóságshow-tempója, így ebben az egy évben az ő részükről nem volt sem látványos hiszti, sem nyilvános üzengetés. A kínaiak inkább a színfalak mögött igyekeztek puhatolózni és egyengetni a rögös útra tévedt kapcsolatot a két nagyhatalom között. Ennek a folyamatnak a legjobb példája volt Trump legfontosabb nem hivatalos tanácsadójának, Steve Bannonnak szeptemberi pekingi látogatása, amely során titokban tárgyalásokat folytatott Vang Csi-sannal, akit az októberi pártkongresszus előtt még Kína második legnagyobb hatalmú vezetőjének tartottak, és azóta sem lett sokkal gyengébb. Azon a találkozón a kínaiak nyilván leginkább arra voltak kiváncsiak, hogy a közönségnek szóló dühös tweetek mögött valójában mi van, és mire számíthatnak Trump mostani látogatásán.

A kis rakétaember bátyja

Függetlenül attól, hogy Trump harcos megnyilvánulásai mögött mennyi a tartalom, kétségtelen, hogy a két nagyhatalom között vannk súrlódások, köztük a világpolitika aktuálisan legfontosabb kérdései közül jónéhánnyal. A legismertebb ezek közül nyilván Észak-Korea.

A szövevényes washingtoni belpolitikai csatákban eddig rendre alulmaradó Trump a politikacsinálás egyik legősibb módszeréhez nyúlva keresett magának egy külső ellenséget, és Kim Dzsongunban és az ő Észak-Koreájában ezt nem is volt nehéz megtalálni. Az észak-koreaiak évtizedes atomprogramja konokul halad előre, erről semmilyen külső hatalomnak nem sikerült lebeszélnie Kim Dzsongunt. Se szép szóval, se kemény üzengetéssel.

Trump a kemény szavak taktikáját és a teljes apokalipszissel fenyegetést választotta, de ennek sem volt semmilyen foganatja. Sőt, a feszültség inkább csak eszkalálódott attól, hogy az amerikai elnök kövezkezetesen „Little Rocket Man”-nek nevezi az észak-koreai diktátort. Az észak-koreai rezsim ellen kínai segítség nélkül szinte lehetetlen bármit lépni, amivel Trump is tisztában van. Mintha mostani, öt országot érintő kelet-ázsiai turnéját is arra hegyezné ki, hogy valahogy rávegye a kínaiakat az Észak-Korea ellenes összefogásra.

Trump Peking előtti állomása a dél-koreai főváros, Szöul volt, ahol a parlamentben magához képest szokatlanul összeszedett és komoly beszédet tartott, egyenesen Kim Dzsongunnak címezve. Ezúttal nem Kis Rakétaembernek nevezte, hanem azt mondta, hogy

„Észak-Korea nem az a paradicsom, amit a nagyapád elképzelt. Hanem olyan pokol, amit senki nem érdemel meg.”

Sok Észak-Korea szakértő szerint egyébként a Kim-diktatúra ezt a hangnemet még súlyosabb sértésként fogja megélni, mint a nagyszájú beszólásokat a Twitteren, így akár kontraproduktív is lehet a drámaian komoly dörgedelem. Trump beszédében azt is említette, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának több tagjának, különösen Oroszországnak és Kínának, a nyugati világhoz hasonlóan kellene viszonyulnia Észak-Koreához, megszakítva minden diplomáciai kapcsolatot és teljes gazdasági blokád alá vonni az országot.

Trump pekingi látogatásának legfontosabb, egyben legnehezebben megvalósítható célja ez a globális Észak-Korea-ellenes összefogás tető alá hozatala. Ez azonban körülbelül annyira valószínűtlen, mint a szintén minden amerikai elnök által nagyon óhajtott közel-keleti béke. A kínaiak pontosan tudják, hogy szinte csak egyet kellene csettinteniük, hogy az észak-koreai rendszer teljesen összeomoljon, csak ők nem igazán szeretnék, hogy ez az összeomlás megtörténjen.

A Kim-dinasztia 70 éves uralmának vége minimum észak-koreai menekültek tízmillióit tolná át Észak-Kínába, amit a pekingi vezetés érthetően nem szeretne. De ezen túl is beláthatatlan következményei lennének, egyrészt a kínaiak számára kedvezőtlenül módosítva a kelet-ázsiai erőviszonyokat, másrészt ha az összeomló diktatúra minden mindegy alapon elkezdi kilőni nukleáris fegyvereit, azok is inkább a kínai embereknek ártanának, mint az amerikaiaknak.

Elképzelhetetlennek tűnik, hogy Trump bárhogy rá tudja venni a nála lényegesen ravaszabb, és ebben a kérdésben jobb alkupozícióban lévő kínai vezetést, hogy komoly engedményt tegyenek neki Észak-Korea ügyében. Talán valamilyen látszatmegegyezés összejöhet, amit aztán otthon győzelemként lehet lobogtatni az amerikai közvélemény előtt, de még ehhez is kellene egy kis szerencse. Sokan ugyanis úgy gondolják, hogy Hszi Csin-ping ezt a csúcstalálkozót kifejezetten arra szeretné felhasználni, hogy megmutassa a világnak, tényleg ő a világ leghatalmasabb embere.

Miután az októberi pártkongresszuson bebiztosította újabb öt éves uralmát, és a központi bizottságot feltöltötte saját embereivel, Hszi Csin-ping jogosan duzzadt a magabiztosságtól, és szokatlanul kemény beszédet tartott. Ennek központi gondolata röviden annyi volt, hogy Kína új korszak kapujába érkezett, egy olyan korszakéba, amelyben az ország még egyet lép előre, és az egész világ vezetőjévé válik.

Kína-szakértők szerint ha nem is ezekkel a szavakkal, de a kínai pártfőtitkár nagyjából azt akarja megértetni az amerikai elnökkel is, hogy a jövő Kínáé. És ebbe az üzenetbe nehezen férhet bele, hogy Észak-Koreában meg az történik majd, amit Trump akar.

Néhány jüan

Észak-Korea és a geopolitika mellett a pekingi csúcstalálkozó másik központi témája természetesen a gazdaság lesz. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, Trumpot gazdasági tanácsadók és üzletemberek hadserege kísérte el Kínába, ám ők azokon az bonyolultabb üzleti és gazdaságpolitikai megoldásokon fognak dolgozni, amikre az amerikai elnöknek nem nagyon van türelme.

Trump már a választási kampányában is rendszeresen azt a faékegyszerűségű üzenetet sulykolta, hogy Kína meglopja az amerikaiakat. Ellopja a pénzüket, a találmányaikat, a munkahelyeiket, végső soron a jövőjüket. Ezek a szólamok a Fehér Házba jutva sem lettek finomabbaj. Trump világképe szerint a kínaiak mindenféle szirszarral árasztják el Amerikát, cserébe pedig nem vesznek semmit.

A legjobb példa erre az az október végi kirohanása volt, amikor a kínaiakra kente az Amerikában pusztító opioidjárványt is:

„A Kínában gyártott olcsó és halálos fentanyl ötvenszer erősebb a heroinnál, és évente legalább 64 000 amerikait öl meg. Két hét múlva Kínában leszek, közölni fogom Hszi elnökkel, hogy ez számunkra az egyik legfontosabb ügy, és ő kezdeni is fog ezzel valamit.”

Trump olyan nüanszokkal, mint hogy az amerikai függőket amerikai orvosok tömik fentanyllal, nem igazán törődik. Hasonlóan egyszerűen szeretné megoldani azt a problémát, hogy a két orszég közötti kereskedelmi mérleg erősen Kína felé hajlik, az amerikaiak évente 300 milliárd dollárral többért vásárolnak kínai termékeket, mint amennyit el tudnak adni az ázsiai országban.

„Ennek csökkennie kell”

- mondta Trump az egyenlőtlenségről, és Pekingben az észak-koreai rezsim megrendszabályozása mellett nyilván ez lesz a másik célja. De ez sem tűnik könnyű falatnak, mivel a továbbra is központi irányítású kínai gazdaság elsődleges célja az exportra termelés, amit a politikai vezetés a gazdasági növekedés leghatékonyabb motorjának tart. Ha a központi bizottság nem változtat ezen az álláspontján vagy nem teszi szabadabbá a kínai gazdaságot, a két ország kereskedelmi mérlege nem tud kiegyenlítődni.

Trumpnak így valószínűleg kisebb gazdasági sikerekkel kell beérnie. Talán néhány amerikai céget sikerül jobb helyzetbe hozni Kínában, és sok szó esik a kínai pénzügyi piacok valamilyen fokú liberalizációjáról is, ami nagyon jó hír lehetne az amerikai befektetési bankoknak. A kínaiak azonban el fogják várni, hogy ezért valamit ők is kapjanak cserébe. Akárcsak a geopolitikai témákban, Hszi Csin-pingék minden bizonnyal a gazdasági kérdésekben is nyomatékosítani fogják, hogy ez már nem a Nixon-Mao találkozó kora, amikor egyértelmű volt, hogy csak egy nagyhatalom ül az asztalnál.

(Források: Bloomberg, Guardian, South China Morning Post, Washington Post)