Sok szempontból volt borzalmas intézmény a magyarországi sorkatonaság, de a legnyomasztóbb eleme talán az volt, hogy a frissen bekerült, 18-20 éves fiúkat nem is a kommunista államhatalom vagy a kegyetlen néphadsereg politikai tisztjei, hanem saját katonatársaik kínozták meg a legdurvábban. A másod- és harmadidőszakukat töltő társaink életét - akiket annak idején pont ugyanilyen riadt áldozatként tereltek be a laktanya kapuján - egyetlen jelszó irányította: 

„ha minket szopattak, szopjatok ti is”.

1989 tavaszán, amikor éppen a zajdai laktanyában kínoztak nálam pár évvel idősebb fiúk, nem hittem volna, hogy 2017-ben olyan vezércikket fogok olvasni az egyetlen magyar sportnapilapban, ami megvédi a sportolónők seggét markolászó idős, nagyhatalmú sportvezetőket, majd hosszan fejtegeti, hogy mit rinyálnak az edzőik által megvert/megalázott/megfélemílített mai fiatal sportolók, hiszen régen is ez ment, és senkinek nem lett baja tőle, lám, engem, a szerzőt is így meg így vert meg X. bácsi és alázott meg Y. bácsi, mégis itt vagyok, és remek ember meg híres sportújságíró lett belőlem.

Ha valaki csak úgy elmesélné nekem, mit írt le Thúry Gábor a Coming out című cikkébben, egyszerűen nem hinném el. Azt meg főleg nem, hogy a Sport ezt az írást vezércikként közölte le.

Thúry cikkének kiindulópontja az az ismert hír, hogy Hope Solo, az amerikai női fociválogatott kapusa nemrég nyilvánosan mesélt arról, hogy a 2013-as Aranylabda-gálán Sepp Blatter, a FIFA akkori, teljhatalmú elnöke a színpadra lépés előtt megmarkolta a fenekét. Már a nyitó anekdotát felvezető rövid bekezdésből kiderült, hogy Thúrynak alapvetően nem tetszik, hogy mostanában ilyen sok szó esik a hatalmi helyzetben lévők által elkövetett szexuális zaklatásról. Solo sztorijának felidézését a szerző lényegében azzal kezdi, hogy megjegyzéseket tesz Hope Solo kinézetére, majd azzal a lendülettel elereszt egy célzást arról, hogy ez a randaság nyilván nem mond igazat:

„Gyanítom, a jókötésű hölgy – vagy ha úgy tetszik, az elég férfias sportolónő – azért is szólalt meg, mert a FIFA korábbi elnökére most már mindent lehet mondani.”

Az nem derül ki, hopgy Thúry miért gondolja, hogy Solo esetleg nem mond igazat, azon felül, hogy jókötésű és elég férfias. Az sem derül ki, hogy az ügy megítélése szermpontjából egyáltalán mi a jelentősége Solo külsejének. Arra pedig gondolni sem merek, hogy Thúry arra célozna, hogy Solo szerinte olyan ronda, hogy ki akarhatta volna megfogni a seggét.

„ám az egyetemes futball kapcsán Sepp-pel inkább az volt a baj, hogy korrupt”

- folytatja szerzőnk. Remek kérdés, hogy össze lehet-e hasonlítani bármiféle szempontból egy ember hivatali korruptságát a szexuális videlkedésével. Thúry szerint igen.

A szerző ezen a ponton leszögezi, hogy Blatter életművét a futball globalizációja jelenti.

„Ehhez képest lehet gúnyolódni, hogy a vén kecske megnyalta volna a sót, holott nekem az is eszembe jut, hogy Csank János egyszer azt mondta, egy férfi tulajdonképpen addig férfi, amíg nem mond le a futballról és a nőkről”

- közli Thúry, azt sugallva, hogy ha valaki akkora dolgot hajtott végre, mint a foci globális sporttá tétele és az illető ráadásul férfi, akkor abba egy kis seggezés belefér. És hogy mit okoskodik Solo, amikor egy olyan szakmai tekintély, mint Csank Mester már rég megmondta a tutit a nőkről. Az nem derül ki, hogy a nőkről való le nem mondás milyen összefüggésben áll a fenékmarkolással. 

A szexuális blokk annak a múlt heti hírnek az elemzésével ér véget, hogy jó nagy felháborodást okozott az U21-es férfi teniszezők új rendszerű világbajnokságának sorsolása. Az ifijátékosoknak nem cédulát vagy golyót kellett ugyanis húzniuk a színpadon, hanem egy-egy kihívóan öltözött modellt kellett kiválasztaniuk, akiknek a testén valahol el volt rejtve a csoportbeosztásra utaló A vagy B betű. (Az eseményről készült videókon is jól látszik, a sportolók nagy részét mennyire feszélyezte az egész.) Thúry az esetet azzal kommentálja, hogy

„Álságos ez a világ.”

Majd ezen a ponton témát vált, és áttér a gyerekkorú és fiatal tanítványaikat fizikailag-lelkileg bántalmazó edzők témakörére, ami a teljes cikk terjedelmének nagyjából kétharmadát teszi ki. A Nemzeti Sport vezérszerzője ebben a témában még az előzőnél is sokkal megdöbbentőbb. Itt ugyanis még annyi szöszmötölés vagy kétértelműség sincs, mint a szexuális zaklatási részben: 

Thúry Gábor a bántalmazó, erőszakos, tanítványverő edzők mellett teszi le a garast, illetve kifejezetten azokat kritizálja, akik az ilyesmit szóvá teszik és nehezményezik. Mindezt ráadásul azzal az érvvel próbálja alátámasztani, hogy nálunk ez évtizedek óta így szokás, mennyi híres versenyzőt edzettek pofonokkal, majd beveti az aduászt: őt magát is erőszakos, durva módszerekkel edzették gyerekkorában, és lám, kibírta nyafogás nélkül, sőt szeretettel emlékszik az edzőire. 

A cikknek ez a része annyira hihetetlen, hogy ezt csak szó szerinti idézetekkel mutatom be, bár e ponton is jelezném, hogy a cikket mindenképp érdemes eredetiben is végigolvasni, annyira elképesztő:

• Köztudott, Széchy Tamás sem bánt kesztyűs kézzel az úszóival, nem állt távol tőle a testi fenyítés sem, ennek ellenére sem Hargitay Andrástól, sem mástól nem hallottam, hogy panaszkodott volna, mi több, lehet, úgy vélik, enélkül nem lettek volna eredményesek.
  
• Az elkövetők nem kis része nemcsak a sértettek lelkében alkot(ott) maradandót, hanem a saját életművében is. Tévútra vezethet, ha kizárólag a viselt dolgok tükrében ítéljük meg a szakmai teljesítményt. 
  
• Van még egy sanda gyanúm, hogy egyes esetekben a felszínre törni képtelen tehetség keres a szenvedéstörténetekben magának kibúvót: a zaklatott, béklyóba kötött „zseni” nem tud felszabadultan kiteljesedni. Nem egy sebzett lélek talál kudarcára magyarázatot az ellene elkövetett erőszakban.  
  
• Az én generációmnak nem volt szokatlan a manapság erőszakosnak minősített viselkedés – sietve leszögezem, nem a nemi erőszakról beszélek –, mégsem szaladgált senki sehová, gyanítom, évtizedek múltán nem is fog.
  
• A korszellem akár azt kívánná meg, hogy évtizedekkel az események után magamból kikelve, felháborodottan kérjek elégtételt. Nem azért nem teszem, mert már egyikük sincs az élők sorában. Hanem azért nem, mert mindkettőjük halálát megkönnyeztem. Jóval többet adtak, mint fél tucat felém hajított labda vagy egy maflás.
  

Igencsak meglepő, hogy egy magát sportnemzetként definiáló európai ország egyetlen sportnapilapja ilyen vezércikkben magyarázgassa azt, hogy a gyerekbántalmazás a magyar sport integráns része és szerves hagyománya, sőt az igazán nagy sikeresnek záloga is. Ez ugyan ténybelileg persze igaz, de egy bármilyen színű sportújságnak nyilván nem mentegetnie kéne az embertelen gyakorlatot.