Mi lesz a szexszel a #metoo után?

  • Évtizedek megalázottságát hozta a felszínre olyan erővel, hogy azt már nem lehet elhallgatni.
  • Viszont még mindig csak a jéghegy csúcsánál tart, mert ennél sokkal, de sokkal több ügy van.
  • Közben úgy korbácsolta fel a kedélyeket, hogy abban már egészen különböző súlyú eseteket ítél el ugyanolyan hevességgel a közvélemény.
  • És közben nagyon gyorsan várhat el vadonatúj viselkedési formákat a társadalom az emberektől.
  • Ez mind igaz a Weinstein-botrány után indult #metoo hullámra.

Harvey Weinstein hollywoodi producer ügyei mély sebeket szakítottak fel, ami alól szeizmikus erővel szakadt fel az évtizedek óta gyűlő véres genny. Az előkerülő történetek pedig sokkal megfoghatóbbá tették, ami egyébként a bűnügyi adatokban eddig is benne volt: 

hogy a szexuális zaklatás tömeges jelenség.

A felháborodási/felismerési hullámmal együtt viszont egy másik hullám is elindult. Miután több tucat híres- vagy félhíres ember ügye került nyilvánosságra, és az amerikai médiában és szórakoztatóiparban rengetegen veszítették el az állásukat, és nullázták le társadalmi megbecsültségüket egyik napról a másikra, a közvélemény egyre kevésbé tudta tartani a lépést a saját maga által diktált tempóval. Vagyis ahogy egyre több ügy került elő, egyre inkább kezdtek összemosódni valóban súlyos, és hatalmi pozícióból elhallgattatott bűncselekmények, és olyan esetek, amik nem törvénytelenek, vagy amikben az sem egyértelmű, hogy pontosan mi történt (ölelgetés, megjegyzések, kéretlen hátmasszírozás). Egyre több lett a „nem megfelelő viselkedés”, „helytelen megjegyzések”, és hasonló indoklás emberek kirúgásának indoklásakor. Ezek alapja pedig sokszor már egyetlen névtelen vád volt, szemben mondjuk Harvey Weinstein alaposan, hangfelvétellel és vallomásokkal alátámasztott sztorijával.

„Akkor mostantól elvisz a rendőr egy disznóviccért?”, „Ha hozzáérek egy nőhöz, kirúgnak a munkahelyemről?”, „Ne csodálkozzanak a nők, ha mostantól inkább hozzájuk se szólunk!!!” Ha hinni lehet a kommenteknek, és hát mi másnak lenne érdemes hinni, van egy jelentős része a nyugati világnak, azon belül is főleg a férfiaknak, akiket ilyen kérdések foglalkoztatnak most.

Mindez különféle szabályokban is megjelenik már. Az idei cégesbuli-szezonban behúzták a féket az ingyenalkohollal, nehogy baj legyen a túlságosan felszabadult hangulatban, de például egyre több amerikai egyetemen van olyan szabályzat, ami szerint tilos kérdés nélkül megcsókolni egy nőt. Az északír rendőrség kiírta a karácsonyi szezon előtt, hogy a fagyöngy alatti kéretlen csók is nemi erőszak. Akár egyetértünk ezzel, akár nem, az biztosan igaz, hogy ezek viszonylag új dolgok, és újfajta viselkedésformákat várnak el emberektől.

Elindult egy társadalmakat megrengető változáshullám, amire egyszerre igaz, hogy még mindig csak a jéghegy csúcsát karcolja, közben pedig már most is vannak túlkapásai. Előbbi azért igaz, mert a most nyilvánosságra került esetek még mindig csak az összes eset töredékét jelentik - a zaklatási ügyekben az egyik legkisebb a bejelentési arány, tehát jóval több eset történik valójában, mint amennyi a statisztikákban szerepel. (Ezt fejezte ki a Time magazin címlapja, ami a csendet megtörőket választotta az év emberének, de a zaklatási ügyek ismert áldozatai mellett egy női kéz is látszott a képen, jelezve, hogy nagyon sokan még csak névtelenül, vagy egyáltalán nem álltak elő.)

Másfelől viszont igaz az is, hogy sokan már most is túlzásnak érzik, hogy a (különösen Amerikában) felizzott hangulatban a közvélemény pillanatok alatt mond ítéletet emberek felett, és nem csak egyértelműen súlyos ügyekben. És azonnal elkezdett számon kérni olyan viselkedési normákat a társadalom, amik eddig máshogy működtek.

Az érem két oldalát két, ellenkező állásponton lévő írás segítségével mutatjuk be. Mindkettő végiggondoltan érvel az igaza mellett, miközben természetesen mindkettő bőven vitatható is. Az egyik cikk Claire Berlinski amerikai írónő The Warlock Hunt című cikke, ami az American Interest-ben jelent meg. (Berlinski azt írja, hogy a mostani kulturális klímában olyan veszélyes kritizálni a #metoo-t, hogy lapok sora utasította vissza, és mondták azt, hogy ugyan egyetértenek vele, de ezt most nem vállalhatják be, ő pedig úgy érezte, kockázatosabb most ez, mint rosszat írni az Al-Kaidáról vagy a Kremlről.) A másik pedig nem egyetlen cikk, hanem Laurie Penny brit írónő-aktivista négy összefüggő esszéje (The Horizon of DesireWe’re All Mad Here: Weinstein, Women, and the Language of LunacyThe Unforgiving MinuteThe Consent of the (Un)governed), amikben különböző szempontokat vizsgálva arról ír, milyen strukturális változásokat jelent, vagy jelenthet a mostani hullám.

„Nők, könyörgöm, gondoljuk ezt át!”

Claire Berlinski

„Most már elég egyetlen, akár névtelen vád is, hogy tönkretegyék egy férfi életét. Egyetlen vád, hogy a nyilvánosság előtt perbe fogják, és el is ítéljék, hogy aztán egy pillanat alatt elveszítse megbecsültségét, akár megélhetését is” 

- fogalmazza meg a problémát Berlinski.

A cikk címe Warlock Hunt, vagyis a boszkorkányüldözés férfiváltozata (boszorkánymester-üldözés), és a szerző szerint a probléma lényege az, hogy a felkorbácsolt közhangulatban a közvélemény ítélete azonnali, és nagyon súlyos, közben viszont nincs pontos definíciója annak, hogy mi számít zaklatásnak.

Berlinski szerint most az a helyzet, hogy ha valaki leír egy megtörtént szituációt olyasmiről, amit az emberek természetes módon csinálnak egymással (flörtölés, csipkelődés, csábítás, buja viccek), és azt mondja, hogy ez negatívan (megalázó, ijesztő, dehonesztáló módon) módon érintette őt, akkor az eset automatikusan zaklatásnak minősül. Tehát a kiváltott érzés határozza meg az eset megítélést, nem az, hogy konkrétan mi történt, vagy mi volt a másik fél szándéka.

„Az elmúlt hetekben sokkal nagyobb hatalmam lett, mint korábban” 

- írja.

„Megtehetném, hogy tönkreteszem annak az oxfordi kutatónak a karrierjét, aki egy részeg karácsonyi bulin megfogta a fenekemet. Pontosan ez történt. Mindenki hinne nekem, és rendben is van, hogy hinnének nekem. Ha ezt a jelenetet most elmesélem, és azt mondanám, hogy megalázva éreztem magam tőle, tönkremehetne egy ember élete.

De az igazság az, hogy nem éreztem rosszul magam, nem ijedtem meg. Szórakoztatott, kicsit még imponált is, de nem tartottam túlságosan fontosnak. Igen, az egyetem dolgozója volt, én meg egyetemista, vagyis volt hatalma felettem. De nekem is volt hatalmam felette. El tudtam érni, hogy hülyét csináljon magából egy karácsonyi bulin.

Most viszont már túl sok hatalmam van. Tönkretehetném a karrierjét egy embernek, akitől rengeteget tanultam, és akinek sokat köszönhetek. És nem akarom, hogy ilyen hatalmam legyen, és nem lenne szabad, hogy ilyen hatalmam legyen.”

Ráadásul az is probléma Berlinski szerint, hogy nem csak arról van, hogy az eset megtörténtekor rosszul érezte magát, vagy sem. Ha most utólag azt mondaná, hogy átértékelte a helyzetet, és rájött, hogy az őt körülvevő szexuális légkör valójában megalázó volt a számára, akkor is ugyanez lenne a közvélemény ítélete.

Nem az erőszakoskodókat mentegetem, Weinsteinnek bíróság előtt a helye, egy civilizált társadalom nem tűri a nemi erőszakot, és nagyon jó, hogy ebben már nincs vita, írja. A forradalmaknak viszont megvan az a természetük, hogy vad bosszúrohamokká válnak, amik bűnösöket és ártatlanokat egyaránt elérnek. Nagyon közel vagyunk ehhez, és ha elérünk ide, az nemcsak a férfiaknak, de a nőknek is nagyon rossz lesz, írja a szerző, aki szerint a hangulat most már egyértelműen

morális pánikba csúszott át.

Berlinski szerint úgy néz ki, hogy a hatvanas években elindult szexuális forradalom ment egy teljes kört, és végül visszajutunk oda, ahonnan indultunk. 

„Elájulunk egy buja vicctől, visszatérünk a lovagiasság ősi szabályaihoz, traumát okoz, ha egy férfi megérinti egy nő térdét? Nekünk, nőknek erősebb a státuszunk, több hatalmunk, nagyobb presztízsünk és személyes szabadságunk van, mint valaha. Akkor miért állítjuk be magunkat áldozatnak?”

Weinsteinnek bűnhődnie kell, de a szerző szerint óriási a különbség aközött, amit ő tett, és aközött, amit például az NPR rádiótól kirúgott Michael Oreskes. Őt azért rúgták ki, mert névtelenül nyilatkozó nők azt mondták róla, hogy húsz évvel ezelőtt megcsókolta őket, egy másik munkahelyen.

„Az emberek vonzódnak egymáshoz, és ha valaki azt hiszi, hogy ezt meg lehet szüntetni, vagy úgy lehet csinálni, mintha ez nem lenne igaz, az téved. Nem igaz, hogy egy férfinak mindig könnyű eldöntenie, hogy egy nő akarja-e, hogy megcsókolják, vagy sem. Ezért aztán nem lehet igaz az sem, hogy egy kéretlen csók mindig csak a hatalomról szólhat.

Az irodalomtörténet 90 százaléka, és a világ összes popdala arról szól, hogy milyen nehéz eldönteni, kölcsönös a vonzalom, vagy sem.”

Kérdés összefoglalva így szól:

Nők, könyörgöm, gondoljuk ezt át. Olyan légkört akarunk teremteni, amiben egy férfi jogosan nem akar majd kettesben maradni egy nővel, és jogosan fog félni, mert a teljes szakmai és személyes életétt tönkretehetik névtelen vádlók, szóbeszédek. Miért jó nekünk, ha tabusítjuk a szexualitást?

„Olyan világot akarunk, ahol nem csak préda lehetünk”

Laurie Penny

És most jöjjön a másik oldal, egészen máshogy közelítették meg a témát Laurie Penny esszéi.

Penny azt írja, a mostani változások lényegileg nem arról szólnak, hogy emberek egyénileg szörnyű dolgokat tesznek, vagy hogy ők maguk szörnyetegek. (Egy magyar felmérés szerint a nők sokkal inkább tekintik rendszerszintű problémának a zaklatási ügyeket, mint a férfiak, akik inkább egyéni eseteket látnak ezekben.)

„Ez a strukturális erőszakről szól, arról a kultúráról, ami úgy döntött, hogy a nők méltóságát megéri feláldozni azért, hogy megvédjük nagyhatalmú emberek hírnevét. Mindenki, még a jó fiúk is tudták, hogy mi történik. Csak senki nem gondolta, hogy ez rossz. Vagy legalábbis nem elég rossz ahhoz, hogy ügyet csináljunk belőle, ezért azok a férfiak, akik végigtaperolták az életüket, tudták, hogy meg fogják úszni, a körülöttük lévő férfiak pedig megtehették, hogy nem foglalkoznak vele.”

„Újnak és ismeretlennek tűnhet az elképzelés, hogy a nők méltósága fontosabb lehet, mint a férfiak joga ahhoz, hogy gyerekek módjára fogdossanak, amikor csak akarnak. Sokan azt érzik, nem ismerik ezt a világot, nincs itt hatalmuk. 

Teljes életek, családok, közösségek épültek arra, hogy nem beszélték ezt meg ezt a problémát.”

Penny is elismeri, hogy ebben a pillanatban vannak túlkapások.

„Sajnos olyan pillanatban vagyunk, amikor valami fájdalmasat és igazságtalant kell tennünk, hogy válaszoljunk évtizedek fájdalmára és igazságtalanságára. Senkin nem akarunk példát statuálni. Igen, igazságtalan, hogy vannak emberek, akik most elveszítik a munkájukat régi ballépésekért, mások pedig nagyobb bűnöket is megúsznak.

De hosszú ideig ennél sokkal igazságtalanabb volt azok számára, akiket megaláztak és bántottak, és akiknek választaniuk kellett a szégyennel teli csend és a karrierjük között, mert ha hajlandóak voltak előállni a történettel, akkor őket büntették meg ezért.

Sokáig próbáltuk szépen és kedveset felhívni a figyelmet az emberségünkre és a méltóságunkra. 

Próbáltuk finoman. Senki le se szarta. 

Most viszont, hogy következmények vannak, hogy embereknek végre fizetniük kell azért, hogy lecserélhető húsdarabokként kezelik a nőket, most már odafigyelnek ránk.”

Ezekben az írásokban is felmerül, mi lesz a szexszel ezután, de egészen más szemszögből.

„Nem a szex a probléma. A szexizmus a probléma, és az, hogy sokan nem értik a különbséget a kettő között. Őrjítő, hogy minket, akik felszólalunk a zaklatások ellen, azzal vádolnak, hogy a szexualitás ellen vagyunk. Pont, hogy a zaklatások, és az erőszaktól való félelem tette lehetetlenné sokunk számára, hogy élvezzük a szexet. Nem, nem a szexualitást akarjuk törvényen kívül helyezni. Éppen, hogy fel akarjuk szabadítani.”

Arról pedig, hogy nehezebb lesz-e ezután ismerkedni, azt írja:

„Nem a flörtöléssel van a baj. Hanem hogy sokan automatikusan feljogosítva érzik magukat, hogy megtegyenek dolgokat a nőkkel. A tárgyiasítással van a baj. Pontosan tudjuk, hogy mikor vagyunk dehumanizálva. A jó flörtölés az, amikor embernek kezelnek minket, és odafigyelnek ránk. Lehet úgy is kívánni valakit, hogy közben embernek kezeled. De ezek szerint olyan világot teremtettünk, amiben a férfiaknak nehéz úgy vágyakozni egy nőre, közben mégis embernek tekintik.”

A felmerült ügyek közül pedig sok valóban nem bűncselekmény. Hanem olyan dolgok, amiket évtizedeken át elnéztünk a férfiak által dominált iparágakban, írja Penny: fogdosás, beszólások, amik mind abból a feltételezésből indulnak ki, hogy 

a nők mindenekelőtt a vágy tárgyai, és nem egyének, akiknek maguknak is vannak vágyaik.

A szexuális forradalom és szabadság kérdése, ahogy a másik cikkben, úgy Laurie Pennynél is előkerül.

„Körülvesznek minket a szexualitás képei, hogy könnyű azt hinnünk, már fel vagyunk szabadulva. De a felszabadulás mindenkire kellene, hogy vonatkozzon. Ehelyett a képek, amik bombáznak minket, szinte mindig ugyanabból az irányból mutatják be az elfogadható vágyakozást: a férfiak felől a nők irányába. Ez egy homogén, dehumanizáló vízió a szexről, egy egyszerű történet, ahol az irányítás a férfiak kezében van, a nők pedig csak passzív pontok a dughatóság spektrumán”.

Penny szerint sokan azért aggódnak, hogy sokkal több visszautasítással fognak szembesülni, ha állandóan meg kell kérdezniük, hogy megtehetnek-e ezt vagy azt egy nővel, mielőtt megteszik.

„Megértem, hogy rettenetesen ijesztő a visszautasítás gondolata. Üdv a klubban. A visszautasítás a legrosszabb. Olyan rossz, hogy inkább egész rendszert építettünk köré csendes erőszakból, szégyenből és elfojtásból, hogy a férfiaknak ne kelljen szembenézni ezzel. Ha a nők vágyai nem is merülnek fel szempontként, akkor továbbra is zavar lesz akörül, hogy mi a különbség csábítás és zaklatás között. De ez a zavar nem az emberi természetből adódik. Az emberi természetre való hivatkozás olcsó kifogás, amiért nem akarunk változtatni ezen.”

Penny azt tapasztalja, sok férfi kérdezi tőle, mit kellene tenni, min kellene változtatni. És ezekben a beszélgetésekben saját tapasztalataikra visszagondolva rendszeresen azzal szoktak védekezni, vagy legalábbis maguknak megmagyarázni dolgokat emberek, hogy technikailag nem erőszakoltak meg vagy zaklattak senkit.

„Sokan bújnak amögé, hogy technikailag nem erőszakoltak meg senkit. Ezt nemcsak férfiaktól halljuk. Nőktől és lányoktól is, akik nem akarnak arra gondolni, hogy mi történt velük. Megtanuljuk, hogy ne bízzunk az ösztöneinkben, hogy a vágyaink veszélyesek, hogy ne tudjunk különbséget tenni aközött, hogy mi akarunk valamit, vagy hogy mi vagyunk azok, akiket akarnak. Megtanuljuk, hogy a mi szexualitásunk megvetendő dolog, ezért elnyomjuk, elidegenedünk a saját testünktől.”

Egy erős mondatban így ír saját élményeiről:

„Én is mondtam már magamnak, hogy valaki technikailag nem követett el bűnt velem szemben, vagyis technikailag nem kell, hogy emberi köpőcsészének érezzem magam, technikailag én hívtam vissza az otthonomba, és technikailag nem is várhattam volna mást, szóval technikailag nincs okom dühösnek és feldúltnak lenni, mert végül is mi más a női szexualitás, mint egy csomó technikai részlet, amiken túl kell lenni valahogy?”

Penny szerint, a „legalább nem támadtam meg senkit”, az nem a szexuális erkölcs mércéje, és nem lehet egyszerűen az a standard, hogy ne csináljunk olyat, ami miatt nyilvánosan megszégyenülünk, vagy börtönbe kerülünk.

Amire szerinte szükség lenne, az a beleegyezés (hozzájárulás, közösen hozott döntés) kultúrája. „Ez egy olyan világot jelent, ahol az ismerkedés és a szex többet jelent, mint valahogy kinyerni egy vonakodva mondott igent a másik emberből. A szexualitás nem lehet alkudozás arról, hogy mit lehet még pont megúszni úgy, hogy azt konszezuálisnak lehessen nevezni.”

Ha ez még mindig nagyon elméleti, Penny példát is hoz:

„Ha elfogadjuk, hogy a nőknek abszolút joguk van a választáshoz, akkor minden helyzetben joguk van hozzá. Ha egy nő tényleg szabadon mondhat nemet, akkor mondhat nemet akkor is, ha korábban már igent mondott, mondhat nemet akkor is, ha meztelenül fekszik az ágyadban, és mondhat nemet akkor is, ha húsz éve házasok vagytok.”

Hogy ez hosszú távon mit jelent?

„A lányokat arra neveljük, hogy a szex olyasmi, amit velük fognak majd csinálni, nem pedig olyasmi, amit ők maguk akarnak csinálni. Úgy növünk fel, hogy a szex veszélyes, erőszakos dolog, amivel vigyázni kell.” De Penny szerint ennek nem kell így lennie, ha ezután elkezdünk máshogy gondolkodni szexről, és férfi-női szerepekről.

„Hosszú távon azt akarjuk, hogy kezeljenek embernek minket. Egy olyan világot akarunk, ahol szerelem és erőszak nem keveredik össze ilyen könnyen. Olyan szexualitást akarunk, amiben a nők szerepe nem az, hogy ők a becserkészni való zsákmány.”