2014-ben a forgatókönyvíró Steven Rogers beleszaladt egy dokumentumfilmbe, ami a világ leghírhedtebb műkorcsolyázójáról, a karrierét szégyenletesen záró Tonya Hardingról szólt. A sztori annyira megfogta, hogy elhatározta, forgatókönyvet ír belőle, de hogy az eredeti célja ezzel mi volt, az Én, Tonya című filmből biztosan nem derül ki. Az viszont igen, hogy akárhányszor ér kiröhögni valakit, ha nem elég csinos, ha olcsók és közönségesek a ruhái, és ha csóró, proli családba született.

1994 legnagyobb médiafigyelmet kapott bűnügye lehetett volna a műkorcsolyázó Nancy Kerrigan elleni támadás az Egyesült Államokban, ha néhány hónappal később nem vádolják meg O.J. Simpsont kettős gyilkossággal. Kerrigan térdkalácsát 1994. január hatodikán egy férfi kihúzható viperával verte szét. A rendőrségi nyomozás szálai gyorsan Kerrigan legfőbb vetélytársához, Tonya Hardinghoz (illetve akkori férjéhez) vezettek. Az alattomos támadás indítéka egyetlen dolog lehetett: megakadályozni, hogy Kerrigan elindulhasson a lillehammeri téli olimpián. Ez a sporttörténelem egyik leggusztustalanabb sztorija; Tonya Harding neve a mai napig szinonimája az ellenfél galád szándékkal, sunyi módszerrel történő kiiktatásának.

Az oregoni Harding háromévesen kezdett korcsolyázni, a gimnáziumot is otthagyta, hogy sportkarrierére koncentrálhasson. Huszonegy éves korára már nemzeti bajnok és világbajnoki ezüstérmes volt, és ő volt az első amerikai nő, aki versenyen megugrotta a tripla axelt. 

De ő nem az az amerikai álom volt, akire a korcsolyázóvilágnak szüksége volt. Harding nagyon szegény, igazi white trash családba született, elnyomó anyja verbális és fizikális terrorja alatt élt, és az iskolában is csúfolták külseje és szegényes ruhái miatt. A nyomás ellenére kiválóan teljesített, elképesztően tehetséges korcsolyázó, nagyon jó fizikai képességekkel rendelkező sportoló volt. 

Csak hát volt őrült prosztó, elviselhetetlen anyja, nem elég vonzó, nem eléggé hercegnős külseje, és lázadó, modortalan stílusa. No meg a riválisa, aki mindenben az ellentéte volt.

Hogy pontosan mi történt azon a huszonnégy évvel ezelőtti napon, valószínűleg sosem fog kiderülni. Ami biztos, hogy 1994. január hatodikán Nancy Kerrigan egy detroiti csarnokban éppen befejezte az edzését, amikor a folyosón rátámadt egy Shane Stant nevű férfi, és egy teleszkópos bottal (viperával) nagy erővel megütötte a sportoló jobb lábát. Az ütés következtében a csont nem tört el, de a térdkalácsa megsérült, így nem tudott részt venni a két nappal később kezdődő nemzeti bajnokságon, amelyet végül Tonya Harding nyert meg. A sunyi támadás utáni pillanatokról készült felvételen hallható, ahogy Kerrigan sírva kérdezi: „Miért, miért, miért?” Sérülése ellenére a korcsolyázó szövetség fenntartotta Kerrigan helyét a válogatottban. Harding később azt mondta, éppen aludt, amikor edzője felhívta, hogy elmondja neki, mi történt riválisával.

link Forrás

Január 11-én az FBI nyomozást indított Harding férje, Jeff Gillooly, és testőre, Shawn Eckhardt ellen, akiket azzal gyanúsítottak, ők bérelték fel a viperás támadót. Ügyüket végül a lillehammeri olimpia utántárgyalták csak. Merthogy a támadás ennyiben sikertelen volt: Kerrigan felépült a súlyos sérülésből az olimpiára, és el tudott indulni, sőt ezüstérmes lett. Harding is bekerült az olimpiai csapatba, és a nyolcadik helyen végzett Lillehammerben.

link Forrás

Az Én, Tonya alkotóit főleg azzal vádolják, rehabilitálni akarják a korcsolyázót, akit – mivel úgy vélték, tudott a támadásról, amelyet exférje és testőre rendelt meg – végül a bíróság három év próbaidőre és pénzbüntetésre ítélte, és nem mellesleg arra, hogy soha többé nem vehet részt korcsonyaversenyeken. Ha esetleg a felmentés, vagy legalábbis a másik oldal igazának bemutatása is volt az eredeti szándék, biztos, hogy megváltozott, amint leültek beszélni Hardinggal és volt férjével. 

A forgatókönyvíró, akit nagyon megfogott a sportoló sztorija, saját szakállára utazott Los Angelesből a családjával Washingtonban élő Hardinghoz, hogy megvegye tőle a megfilmesítési jogokat, és a mozi végül azokból az – a New York Times cikke és a film szerint is – egymásnak ellentmondó nyilatkozatokból épül fel, amiket Harding és az exférj, Gillooly (aki a történtek miatt azóta megváltoztatta a nevét) adott.  A film vállaltan szubjektív, nem véletlen, hogy az Én, Tonya címet kapta – ez utalás Robert Graves regényére, az Én, Claudiusra, melyben az író az egykori római császár nevében és szemszögéből meséli el a történetét.

Kérdés, hogy a drámai megközelítés helyett miért döntöttek úgy a film készítői, hogy a fekete komédia műfajában dolgozzák fel a sztorit. Nem is azért furcsa, mert egy bűncselekményről van szó, még ha a következményei nem is lettek annyira súlyosak az áldozat számára, hanem mert Tonya Harding tényleg legalább annyira áldozat volt. Nem szerethető, nem felmenthető áldozat, de a film első fél órájában nagyon nehéz nem mocorogni: a gyerek-, illetve a tinédzserkorú Hardingot gyakorlatilag folyamatosan, durván bántalmazzák. Ahogy a film halad előre, felenged ez az érzés, mégis nehéz szabadulni attól, hogy egy szinten kezelik azt a jelenetet, amikor Harding férje tiszta erőből veri felesége fejét a tükörbe azzal, amikor az amatőr, piti bűnözők próbálnak végtelenül ostoba módon kikeveredni a szarból.

Mindezzel együtt jó film az Én, Tonya, kár, hogy a címszereplőt alakító, a film producereként is jegyzett Margot Robbie játsza a főszerepet. A történet szempontjából nagyon fontos részlet, hogy Harding nem volt csinos; mindig túl izmos, túl dagi, túl fiús volt a tüllbe bolondult korcsolyavilág számára. Hardingon épp azt a kifinomultságot és a génlottón szerzett szépséget, kellemet kérték egész életében számon, ami Robbie természetes sajátja, és akárhogy manipulálják a filmben a megjelenését, mégiscsak olyan, mintha egy valóvilágos balhékirálynőt Hámori Gabriella alakítana. Talán a készítők azért nem mertek kilépni a vígjáték keretei közül, mert a történet mesélői nem elég szavahihetőek, sztorijaik ellentmondásosak voltak, a támadás elszenvedője, Nancy Kerrigan nézőpontja pedig egyáltalán nem jelenik meg a filmben. De így végül az lett, hogy a sporttörténet egyik legszomorúbb, és legdrámaibb sztorija kicsit azt üzeni, hogy hahó, emberek, nézzétek, milyen viccesek a tahó balfaszok, amikor nagyon próbálkoznak.