Ritkán fordul elő, hogy egy magyarországi bemutatóval nagy cikkben foglalkozik a New York Times és más nagy nyugati lapok. A Porgy és Bess című opera az Erkel Színházban azonban már a január 27-ei bemutató előtt vihart kavart: Ókovács Szilveszter, az operaház igazgatója ugyanis bejelentette, hogy „hazai”, vagyis fehérbőrű és magyar énekesekkel mutatják be a híres darabot. Ez azért szokatlan, mert Ira Gershwin, a zeneszerző öccse és az opera szövegírója végrendeletében egyértelmű utasítást adott, hogy azt kizárólag fekete énekesek adhatnák elő.

Ennek az 1935-ös ősbemutató idején még nagy tétje volt. Egyrészt azért, mert a regény és az abból készült színmű és az abból készült opera a dél-karolinai Charleston egy képzeletbeli afroamerikai közösségében, a Catfish Row-n játszódik. A történet egy rokkant koldus és egy kábítószerfüggő nő szerelmi története egy erőszakkal és rasszizmussal küzdő nyomornegyedben. Az alkotók pedig nem akarták, hogy a fekete közösség sorsáról szóló előadást fehér énekesek mutassák be. Ez volt a másik radikális vállalás: a sokáig híresen kirekesztő operai közeg megreformálása azáltal, hogy az operaházakat rákényszerítik a fekete énekesek alkalmazására.

Csakhogy azóta már Amerikában is változott a helyzet. A New York Times egyik régebbi cikke - amelyet az Operaház lefordított magyarra, hogy a saját álláspontját bizonyítsa vele - idézi Simon Estes basszbaritont, aki nyíltan beszélt az ő és más fekete művészek küzdelméről az opera világában. De Estes már 2002-ben is úgy érezte,  hogy az all-black - vagyis csak fekete előadókra korlátozódó - szereposztás csak árt a Porgy és Bessnek - és a feketék integrációjának is. Ő büszke volt arra, hogy a Zürichi Operában egy olyan produkciójában szerepelhetett 1977-ben, amely az előírások ellenére vegyes szereposztással hozott össze 25 teltházas előadást. Estes éveken át szigorú kritikával illette azokat az operatársulatokat, amelyek ellenálltak annak, hogy fekete művészekkel énekeltessék a szerepeket, amelyhez hangban illettek volna. De ugyanígy nyilatkozott a Porgy és Bessről: „Színesbőrűek is kiválóan énekelhetik a Porgyt” – mondta. „És fehérek is kiválóan énekelhetik.”

„Talán itt az ideje, hogy a Gershwin-jogtulajdonosok véget vessenek ennek a direktívának. Az elmúlt negyven évben az operavilág egyre inkább a nem hagyományos szereposztások felé mozdult el. Ha Leontyne Price képes volt tinédzser korú gésát kiválóan alakítani a Pillangókisasszonyban, miért is ne lehetne Bess fehér szoprán?” - tette fel a kérdést a Times operakritikusa 15 éve.

Az európai operaházakat összefogó Open Europa igazgatója pedig azt írta most Ókovácsnak egy amolyan támogató levélben, hogy a különböző kulturális közegek különböző feldolgozási módokat igényelnek és tesznek lehetővé. „Ez az opera különleges helyet foglal el az amerikai kultúrában, ezért megértem a jogtulajdonosokat is, miért ragaszkodnak ahhoz, hogy olyan szereposztásban mutassák be, amely tiszteletben tartja a szerepek kulturális hátterét az Egyesült Államokban”, írja Nicholas Payne, de szerinte Magyarországon „nem arról van ugyanis szó, hogy az Opera megtagadja a fekete művészektől a munkát, hanem inkább lehetővé teszi, hogy ennek a csodálatos műnek az üzenete újabb közönségekhez is eljusson.”

Az előadás jogait kezelő Tams-Witmark ügynökség arra utasította az Operát, hogy minden nyomtatott anyagukon tüntessék fel, hogy a darab bemutatása nem engedélyezett, „és ellentétes a mű színrevitelének követelményeivel”. Ezt meg is tették, de Ókovács szerint a szerződésben nem szerepelt a tiltás.

Ókovács most azt mondta a New York Timesnak, számukra az a lényeg, hogy „a kontextusból kiemelve, az opera egy konkrét helyhez se legyen köthető.” A lap ehhez hozzáteszi, hogy „bár a helyszínt repülőtéri hangárnak ábrázolják, az emlékeztet valós helyzetekre, melyeket 2015-ben láttunk egy budapesti pályaudvaron. Migránsok és menekültek táboroztak ott hetekig, mielőtt továbbálltak más országok felé.”