„Nem” – motyogja maga elé kissé tétován a zseniális lett sztárkarmester, Andris Nelsons a Boston Public Radio 2017. november 17-i beszélgetésében, mire meglepetten kérdez vissza a riporter: „Tényleg?” 

A kérdés úgy szólt, vajon a szimfonikus zenekari világban is létezik-e a szexuális zaklatás problémája. Nem. Aha, persze. Néhány másodperc szünet után, amely mintha arról tanúskodna, hogy Nelsons nemcsak az angol nyelvvel, hanem a gondolataival is küzdelmet folytat (itt meghallgatható az adás, az ominózus részlet 46:36-nál indul), a karmester hosszabb fejtegetésbe kezd arról, hogy a mindennapok és a zene párhuzamos világokat alkotnak, hogy sokan mesterségesen eltúloznak dolgokat, és hogy szerencsésebb lenne, ha a sok elfoglalt ember több időt szánna a művészetekre, különösképpen a klasszikus zenére, és akkor jobb ember válna belőlük.

Jó volna hinni mindebben, hogy a klasszikus zene révén jobb emberek lehetünk, ahogy abban is, hogy a szexuális zaklatás nem létező jelenség a szimfonikus zenekarokban.

Csakhogy az utóbbi nettó hazugság, és aláássa az előbbibe vetett hitünket. Pedig Andris Nelsons igazán tudhatná, mi a helyzet. Az új évezred legfoglalkoztatottabb karmestereinek egyikéről van szó, a Bostoni Szimfonikus Zenekar zeneigazgatója, 2018 februárjától a Lipcsei Gewandhaus Zenekar vezető karmestere, néhány hónapja a Bécsi Filharmonikusokkal Kínában turnézott, vezényelt szinte mindenhol, ahol fontos karmesternek vezényelnie kell. 

Ha Nelsons nem szándékosan játszotta a tudatlant, hanem valóban ennyire nincs képben, akkor biztosan kikerekedett a szeme, amikor 2017. december 2-án kinyitotta a New York Times-t. Illetve ki se kellett nyitnia, mert címlapsztori volt, hogy James Levine-t, a világ egyik legnagyobb presztízsű operaháza, a Metropolitan Opera örökös tiszteletbeli zeneigazgatóját négy férfi vádolja szexuális zaklatással. Az esetek többsége ráadásul évtizedekkel korábban történt, amikor ezeknek a férfiaknak egy része még fiatalkorú volt.

link Forrás

December 3-án a Met minden kapcsolatot megszakított Levine-nal, valamennyi tervezett fellépését lemondták. 

A Met szakítása Levine-nal a legmegdöbbentőbb dolgok egyike, ami ma a klasszikus zenei világban elképzelhető. Nem azért, mert alkalmazni kellene egy erőszaktevőt, nagyon helyesen döntött az intézmény vezetősége. Egyszerűen azért, mert Levine neve elválaszthatatlannak tűnt a Mettől. 

Mintha leszednék a Liszt-szobrot a Zeneakadémia homlokzatáról. 

Levine nélkül elképzelhetetlen a Met elmúlt negyven évének története, ahogy Levine karriere is egészen más irányt vett volna, ha 1971-ben nem vezényli el a Lincoln Square-en a Toscát, és a következő évben – huszonkilenc évesen – nem nevezik ki az intézmény vezető karmesterének. 1976-tól 2016-ig volt zeneigazgató, és zseniálisan csinálta. Levine elképesztő muzsikus, nagyszerű szervező, elementárisan dirigál, hihetetlen hatékonysággal próbál, és mindent tud az énekhangról. Ráadásul képes a legnagyobb – és legnagyobb egójú – énekeseket is a színpadi folyamat részévé tenni. Levine mellett még a legragyogóbb csillagok is apró fogaskerékké váltak az adott produkcióban (már amennyire egy Met-produkció esetében az apró kifejezésnek van bármi értelme). Levine és a Met közös történetének most vége, egy nagy korszak zárult le, ahogy mondani szokás, igaz, lehetett volna a zárlat egy fokkal emelkedettebb is. Üstdobok, trombiták és D-dúr apoteózis helyett pár petyhüdt, atonális hangzatot sikerült összehozni a végére.

A Levine-ügy felbátorította egy másik karmester-nagyágyú áldozatait: 2017. december 21-én az Associated Press nyilvánosságra hozta, hogy a londoni Royal Philharmonic Orchestra nyolcvanegy éves művészeti vezetője, Charles Dutoit 1985 és 2010 között miként zaklatott négy nőt, három énekest és egy hangszerest. Dutoit tagadta a vádakat, amin felháborodva azóta további nyolc áldozat is megszólalt. A kétszeres Grammy-díjas karmester többször is járt Magyarországon, néhány éve a Müpában, pár éve a Zeneakadémián vezényelt. Többet nem fog. 

„A klasszikus zenei szakmában mindenki tudott róla, hogy [Dutoit] helytelenül viselkedik a nőkkel, emlékszem, figyelmeztettem a kollégáimat, hogy ügyeljenek rá, és bátorítottam őket, hogy azonnal jelezzék, ha a helytelen viselkedés bármiféle megnyilvánulásával találkoznak” – nyilatkozta a Guardian újságírójának Joe Kluger, a Philadelphia Orchestra korábbi igazgatója, aki húsz évig dolgozott együtt Dutoit-val a zenekar nyári fesztiválján, amelyet a karmester művészeti vezetőként irányított. Dutoit ügye e tekintetben nem különbözik Levine-étól. Igazán nem vagyok a tűz közelében, de még nekem is van olyan ismerősöm a Facebook-on, aki azzal osztotta meg a Levine-botrányt kirobbantó New York Times cikket, hogy „ezt lehetett tudni”.

Mielőtt bárki úgy gondolná, hogy „természetszerűleg” fordulnak elő ilyesféle esetek a szimfonikus zenekarok eredendően antidemokratikus és hierarchizált világában, amelyet rendkívüli hatalommal rendelkező férfiak irányítanak, gyorsan szögezzük le, hogy a karmesterek túlnyomó többsége teljesen normális (úgy értem, e tekintetben). És a klasszikus zene egy látszólag sokkal demokratikusabban működő szubkultúrájában, a „régizenészek” körében néhány évvel ezelőtt már történt letöltendő, sőt letöltött börtönbüntetéssel végződő eset.

A történet főszereplője a csembalista és karmester Robert King, az angol „régizenei” mozgalom egyik meghatározó alakja (a „régizenészek” – nagyon leegyszerűsítve – arra törekednek, hogy korhű hangszerekkel és játékmódokkal adják elő a múlt zenéit, vagyis úgy, ahogy feltételezhetően a keletkezésük idején játszották őket). Tizenegy évvel ezelőtt egy londoni bíróság jogerős börtönbüntetésre ítélte Kinget, mivel megalapozottnak találta a vele kapcsolatos vádakat, miszerint 1982 és 1995 között tizenkét-tizenhat éves kóristafiúkat itatott le és szexuális kapcsolatot kezdeményezett, illetve létesített velük. 1982-ben King még alig múlt huszonegy éves, frissen végzett a Cambridge-i Egyetemen, nem sokkal korábban alapította együttesét, a King’s Consortot. 1995-ben már a legfoglalkoztatottabb angol muzsikusok egyike volt, megszámlálhatatlanul sok koncerttel és közel hatvan lemezzel a háta mögött (teljes diszkográfiája mintegy száz tételt sorol fel, s lemezei összesen több mint egymillió példányban fogytak). King végül két év után szabadult, és karrierje gyakorlatilag ott folytatódott, ahol börtönbüntetését megelőzően abbamaradt. Az egyetlen különbség, hogy immár nem a patinás Hyperion Recordsnál jelennek meg a lemezei, hanem egy másik független kiadónál, a Vivat Recordsnál.

Amikor 2013-ban, vagyis a börtönbüntetését követően Kinget felkérték, hogy egy jótékonysági koncerten lépjen fel együttesével az angliai Suffolk egyik kisebb városának templomában, a National Association for People Abused in Childhood (Gyerekkorban Bántalmazottak Nemzeti Szervezete) heves tiltakozásba kezdett. A BBC tudósítása szerint King azzal védekezett, hogy „elfogadtam az ítéletet, megfizettem tartozásomat a társadalomnak; […] nem mindenki kap második esélyt, én megkaptam és hálás vagyok érte”. Miközben az ember maximálisan megérti azok rosszérzését, akik közvetlenül érintettek a gyerekbántalmazásban, illetve bármiféle szexuális erőszakban, nehéz ellentmondani Kingnek.

Ettől még zavarba ejtő élmény a lemezeit hallgatni. Elsősorban azért, mert hihetetlenül jók. Levine-hoz hasonlóan (bár másként és más területen) King is egészen fantasztikus zenész. Mindent tud a 17–18. századi előadói gyakorlatról, hagyja érvényesülni a muzsikusait, de mégis képes magával ragadni őket, zenéléséből valamiféle végtelenül megnyugtató természetesség árad. Kedvenc szerzője Henry Purcell (amit maximálisan megértek), számos Purcell-darabból készített „világelső” felvételt, több Purcell-mű máig csak a King’s Consort előadásában hozzáférhető lemezen. King ráadásul a legjelentősebb Purcell-kutatók egyike, 1995-ben publikált egy nagyszerű monográfiát a „brit Orfeuszról”. Pár éve vette fel Purcell szonátáit, és elég csak beleolvasni a lemez kísérőfüzetébe, amelyet természetesen ő maga írt, hogy lássuk, személyében miként egyesül a tág látókörű zenetörténész, az éleslátó filológus és az intelligens muzsikus. Az alábbi rövid videón az új felvétel kapcsán mesél Purcell szonátáiról: olyan, mint egy végtelenül kifinomult Cambridge-i professzor, boldogan magyaráz kedvenc zenéjéről, nyomdakész körmondatokban beszél, az ember azt kívánhatná, hogy lelkesedésben, tudásban, zeneiségben legyen minden muzsikus ilyen. 

Csak az a fránya szexuális erőszak ne lenne a háttérben.

link Forrás

Nézem a videót, hallgatom a csodálatos zenét, és azon tűnődöm, vajon Robert King életútjának ismerete tönkreteszi-e – tönkre kell-e tegye – az élményt, amit Robert King zenélése nyújt? Ha csak a zenére koncentrálok, tetszik, ahogy Purcell-szonátákat játszanak? Nagyon. Ha tekintetbe veszem, hogy egy erőszaktevő vezeti a muzsikusokat, akkor már nem tetszik többé? Öööö… A zavart, azt hiszem, részben az okozza, hogy nagyon nehéz elválasztani a zenét attól, aki létrehozza. Hajlamosak vagyunk a nagy muzsikust nagy embernek is tartani, hiszünk abban, amiben Andris Nelsons. Hogy a zenének morális tartalma van, mi több hatással, természetesen pozitív hatással lehet az emberi erkölcsre. Csakhogy nem minden zene: miközben az elefántcsonttoronyból nézve a popzene kétes alakok gyülekezetének tűnik, a klasszikus zene világa maga a morális patyolat.

A gondolat, miszerint a zene morális tartalommal bír, mint oly sok minden, az ókori görögöktől eredeztethető, de a 18. század végi német idealista filozófusok révén vált a klasszikus zenei hagyomány részévé. „A szép az erkölcsileg jónak a szimbóluma”, szól Kant nevezetes tétele Az ítélőerő kritikájában, és innen néhány egyszerű félreértésen keresztül eljuthatunk addig, hogy a műalkotás esztétikai minősége feltételezi az alkotó morális minőségét. Szép eszme, és további szép eszmék sarjadtak belőle: ennek köszönhető például, hogy a zenetörténet nagy komponisták babaszobájává vált, ahol a rózsaszín virágos tapétával borított falak között az emberiséget jobbá tevő nagy műveken dolgoznak a makulátlan erkölcsű, ártatlan zsenik.

Ha valóban igaz lenne, hogy a klasszikus zene jobb emberré tesz, akkor a zenei világban nem létezne irigység, gonoszság, hatalommal való visszaélés vagy éppen szexuális erőszak. És akkor nyilvánvalóan azok lennének a legjobb emberek, akik a legközelebb vannak a zenéhez, a zeneszerzők. A zenetörténet azonban arra tanít – már ha túl tudunk lépni a „babaszoba-paradigmán” –, hogy az alkotó személyisége és a létrejött alkotás között csak nagyon áttételes a kapcsolat. A legjelentősebb reneszánsz zeneszerzők egyikéről, Antoine Busnoys-ról (1430k.–1492) például egy 1461-es vatikáni dokumentumból tudjuk, hogy „megütötte a Tours-i katedrális kórusának egyik tagját, s másokat is felbujtott erre, akik követték tettét, öt különböző alkalommal, olyannyira, hogy végül vér folyt”. Ez az ember ilyen zenéket írt:

link Forrás

Vagy ott van XIV. Lajos udvari zeneszerzője, a káprázatosan sokoldalú Jean-Baptiste Lully (1632–1687), a francia barokk opera megteremtője, akinek stílusából zeneszerzőgenerációk építkeztek Európa-szerte a halálát követő évtizedekben. Számtalan anekdota szól Lully különféle durvaságairól, első életrajzírója Le Cerf de la Viéville írja 1705-ben, hogy „igaz történet, többször is előfordult életében, hogy Lully széttörte egy zenész hátán annak hegedűjét, ha az illető muzsikus nem megfelelően játszott”. Lully nyilvánvalóan rémes alak volt, viszont pazar műveket komponált:

link Forrás

Bármely korszakból hozhatók további példák, de a zenetörténet legrettenetesebb figurájának kitüntető címét soha senki nem fogja elvenni Richard Wagnertől. 

A hét főbűn közül három, a kevélység, az irigység és a harag személyiségének alapértelmezett beállításai közé tartozott. Metaforikus értelemben a falánkság is, amennyiben mindent magának akart. S bár az éppen aktuális szerelméhez alapvetően mindig hű volt (így bujasággal nem vádolható), ez nem akadályozta meg, hogy morális fenntartások nélkül szeresse el egyik legjobb barátjának lányát a kor egyik legzseniálisabb, és érte feltételek nélkül rajongó karmesterétől: Cosima Lisztet Hans von Bülow-tól. Hozzá kell tenni, hogy a súlyosan depresszív Bülow mellett boldogtalan volt Cosima, úgyhogy a hangsúly nem az elszeretésen, hanem a „morális fenntartások nélkül”-ön van. Viszont el kell ismerni, hogy sem a lustaság nem volt jellemző Wagnerre, sem a kapzsiság. Ami az utóbbit illeti, boldogan és korlátok nélkül költötte mások pénzét. És akkor nem is beszéltünk az antiszemitizmusáról, amelynek a zenetörténet egyik legundorítóbb szövegét, az 1850-ben álnéven publikált Zsidóság a zenében című esszét köszönhetjük. 

Ha Wagner zenéjének előadását nem tartjuk problematikusnak (Izraelben persze sokan annak tartják, de nem a személyisége, hanem az antiszemitizmusa miatt), vagyis ha képesek vagyunk a rettenetes embert leválasztani a csodálatos életműről, akkor nem világos, hogy ezt miért ne lennénk képesek megtenni Robert King vagy James Levine esetében is. A klasszikus zene története alulnézetből semmivel sem dicsőségesebb, mint bármely más művészeti ág története. Emberek a főszereplői, akik éppoly esendők, szeretetreméltók, odaadóak, kedvesek, jóindulatúak, vagy éppen egoisták, álszentek, barátságtalanok, gonoszok, perverzek, mint bárki más. Ami nem jelenti, hogy a klasszikus zene története ne lenne éppoly dicsőséges, mint bármely más művészeti ág története: ha figyelmünket az alkotókról az alkotásokra fordítjuk. 

A rossz hír tehát az, hogy a klasszikus zenétől nem leszünk jobb emberek. Viszont két jó hírem is van a végére: az egyik, hogy 

ettől még a klasszikus zene ugyanolyan fantasztikus marad, mint volt. 

És ha képesek vagyunk együtt élni a kognitív disszonanciával, amelyet bizonyos alkotók vagy előadók személyisége és az általuk létrehozott alkotások vagy előadások közötti feszültség hoz létre, vagyis, nagyon leegyszerűsítve, ha képesek vagyunk elfogadni, hogy a világ nem fekete-fehér, akkor nem kell kidobnunk a Met-DVD gyűjteményünket, és nyugodtan hallgathatjuk napi 24 órában Robert King Purcell-felvételeit. Ez a második jó hír. A Ponyvaregény sem lett rosszabb film attól, hogy kiderült, Harvey Weinstein egy minden képzeletet alul múló rohadék (de még csak az sincs hatással a filmre, hogy egyre inkább úgy tűnik, maga Tarantino is az). 

Az alábbi videó segítségével mindjárt le is tesztelhetjük, hogy milyen mértékben vagyunk képesek a kognitív disszonancia kezelésére. Levine vezényel Wagnert. Jó szórakozást!

link Forrás

A cikket Fazekas Gergely írta. A címlapképen James Levine látható (Michael Dwyer/AP).