A bőrdíszműves, aki a baszatáskát készíti

2001 novemberében az Egyesült Államokban megjelent egy rocklemez, ami nem szólt másról, mint hogy

bulizni kell, mert az nagyon jó.

Nem tukmálta az élet nagy megfejtéseit a hallgatóira, nem voltak benne technikai bravúrok, és mára látszik az is, hogy zeneileg sem igazán befolyásolt senkit. Volt viszont rajta totális, brutális, már-már az idiótaság határait súroló, na jó, néha tényleg tök idióta

ZÚZÁS.

Elég csak ezt a számot meghallgatni:

Andrew Wilkes-Krier, azaz Andrew W.K. I Get Wet című lemeze az elejétől a végéig pont ilyen: csak el kell indítani, és a következő 35 és fél percben csak ugrálni meg üvölteni lesz kedvünk. És kell ennél több?

2001-ben és 2002-ben egy csomó zenekritikus úgy gondolta, hogy igen, ennél nagyon is több kell, és nem egy kritikában iszonyatosan lehúzták Andrew W.K.-t meg az egész lemezt a bugyutasága és látszólagos üresfejűsége miatt, mondván, ha csak ennyit akar az ember, minek is lemezt kiadni. A Pitchfork, ami akkor még a mindig két kanyarral a divat előtt járó emberek kedvenc zenei lapja volt, páros lábbal bele is szállt az albumba: 2002-es kritikájukban 10-ből 0,6 pontra tartották érdemesnek az I Get Wetet.

De az idő nem őket igazolta. Az I Get Wetből megkérdőjelezhetetlen kultlemez, Andrew W.K.-ból pedig nemzetközi sztár lett. Az album 2012-es újrakiadásakor a Pitchfork be is ismerte a mellényúlást, az újabb kritikában már a kifejezetten kedvező, 8,6-os értékelést kapta a lemez.

A két írás megjelenése közötti időben Andrew W.K. tévés szerepeket kapott, újabb és újabb zenei projektekbe vágott bele, és elkezdett motivációs előadásokat tartani. Jól meg is lepte a világot, hogy ő nem is az az egydimenziós, tufa partiállat, aminek elsőre tűnt. Előadásaiban és koncertjein a féktelen bulizásra egész filozófiai irányzatot húzott fel, és lassan kezdték észrevenni az emberek, hogy ami politikai és társadalmi tudatlanságnak, nemtörődömségnek látszott Andrew W.K. zenéjében, az nagyon is tudatos reakció a körülöttünk lévő világra.

Ezek a dalok arról szólnak, hogy akármilyen szar is a világ, nekünk tudnunk kell jól érezni magunkat, sőt néha jól KELL éreznünk magunkat, különben nem fogjuk kibírni.

Ilyen füllel végighallgatva az I Get Wetet már észrevesszük, hogy élő ember tényleg nem lehet annyira idióta, hogy ezeket a dalszövegeket teljesen komolyan gondolja: az irónia mögött pedig felsejlik az érthetetlennek és sötétnek tűnő világ hülyeségei elől a bulizásba menekülő, tudatosan felépített előadói szerep.

Ebből a szempontból még az I Get Wet időzítése is tökéletes: a szeptember 11-i terrortámadások után jött ez az ember, és megmutatta a félelem, bizonytalanság és kilátástalanság felé sodródó amerikai társadalomnak, hogy tényleg a saját hajunknál fogva is kiránthatjuk magunkat a mocsárból. Az emberek pedig hálásak voltak, és szívesen vettek részt Andrew W.K. bulimiséknek is beillő koncertjein. Nem véletlen, hogy az énekes videói és posztjai alatt a mai napig egy rakás olyan kommentet találunk, amik ironikusan partypápának nevezik Andrew W.K.-t és a bulizás meg a vallás párhuzamaival viccelődnek.

Nem is az az üzenet, hogy hányni kell, hanem hogy tudnunk kell jól éreznünk magunkat, akármi is történik körülöttünk.

És most, Andrew W.K. majd 12 év után újra stúdiólemezt ad ki. Az a címe, hogy You're Not Alone, és ilyen király borítója van:

A borító Boris Vallejo és Julie Bell festménye.Fotó: Sony Music

A borító készítéséről is itt egy videó, érdemes megnézni:

De a You're Not Alone messze nem csak a borítója miatt király. Sok tekintetben persze ugyanazt a bugyutaságot hozza, mint az I Get Wet, de szintén egy olyan korszakban, amikor az embereknek igenis szükségük van minden pozitív érzelmi fröccsre. A dalszövegek persze változtak, már nem csak szűkebben a bulizásról szólnak, hiszen ahogy az énekes is öregedett (már 38 éves), ő is észrevette, hogy nem a totális buli az egyetlen módja annak, hogy jól érezzük magunkat. Igaz, ha nem is az egyetlen, de még mindig az egyik legbiztosabb módja, nem is kell tartani attól, hogy erre az albumra nem lehet majd ugrálni. Nyugi: lehet.

De ezeknek a dalszövegeknek a bulizáson túl van egy sokkal általánosabb üzenetük is: a hallgatóság megnyugtatása. Szinte mindegyik dal olyan, mintha egy versben, zenei kísérettel előadott motivációs előadás lenne, olyan alapüzenetekkel, mint hogy

  • Ne idegeskedj
  • Minden rendben lesz
  • Sikerülni fog, amit akarsz, látod, nekem is sikerült
  • Nyugodj meg
  • Nem vagy egyedül a problémáiddal
  • Nekem sincs fogalmam semmiről, nem tudom, mit csináljak, de ez nem para
  • Érezd jól magad
  • Hallgasd ezt, az majd feldob

Elsőre talán meredeknek hangzik, de a dolog működik. Hallgatva ezt a lemezt, akaratlanul is átbillenünk az optimizmusba, és önmagában már az a tudat is jobb kedvre derít, hogy itt van ez a fószer, aki tényleg a lelkét is kiteszi mindenkiért, aki hajlandó meghallgatni, amit mondani akar. És tényleg, hogy máshogy is érezhetnénk egy zenész iránt, aki miután koncert közben eltöri a lábát, a mentőből osztogat autogramot, és tolószékben is végigtolja a beígért turnét?

Ezek után tényleg nem lehet semmi mást mondani, mint hogy

Dicsértessék!

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.