Ha az első tüntetés az elvesztett választás utáni sokkterápiás összejövetel volt, akkor ez a második volt a keserű ráébredés vagy a felocsúdás estéje. A múlt szombati demonstráción a vonulók leggyakoribb beszédtémája a választási csalás volt. Érezhetően nem tudták elfogadni, nem voltak képesek elhinni a Fidesz brutális győzelmét.  Pontosan így voltak ezzel a tüntetés teljesen amatőr szónokai is. Előbb újraszámlálást, majd új választást követeltek.

A másodszorra is utcára vonuló sok tízezres tömeg mostanra úgy tűnt, elkezdte elfogadni a választási vereséget, legalábbis sehol nem hallottam, hogy a választás anomáliáiról beszélgetnének az emberek, és a főfellépő, Márki-Zay Péter is igyekezett szembesíteni a tömeget azzal, hogy ezen a választási eredményen már nem lehet változtatni, a csata elveszett, és most már senki nem volt képes őszintén üvölteni, hogy: „Mi vagyunk a többség.”

A hódmezővásárhelyi polgármester volt az egyetlen ismert szónoka a demonstrációnak. Rá hárult a feladat, hogy tisztázza a tanácstalan ellenzéki tüntetők nehéz helyzetét, és mondjon valami biztatót az összegyűlteknek. 

Ez nem volt könnyű.

Akármilyen ellentmondásosan is hangzik, de ilyen óriási magányos tömeget még nem nagyon lehetett a pesti utcákon látni. Ennek a dühös, csalódott embertömegnek jelenleg nincs zászlója, nincs logója, nincs jelvénye, nincs jelszava, nincs indulója, nincs hangadója, nincs vezetője, nincs szervezete, nincs pártja. A tüntetéseket tapasztalatlan civilek, diákok szervezik, akik egyelőre azt sem tudják, hogyan kell normálisan mikrofonba beszélni, és a Facebookon naponta írják át kitűzött céljaikat. Ezt az állampolgár-masszát jelenleg nem képviseli senki, és ha körbenéz, akkor azt látja, hogy valójában nem is számíthat senkire sem belföldön, sem külföldön. 

Az elmúlt időszak is azt mutatta, hogy egyre csak fogyni fog a levegőjük. 

Az erőtől duzzadó hatalom nem nyújtja a kezét, sőt hol bolhacirkusznak, hol erőszakos csőcseléknek, hol fizetett ügynöknek bélyegzi őket. A sajtó, amiből tájékozódtak, napról napra fogyatkozik, erről szólt Unyatyinszky György, a bezárt Magyar Nemzet újságírójának a beszéde. A hatalommal szemben segítséget nyújtani képes civil szervezetek bajban vannak, állandó nyomás alatt állnak. Ezekről Móra Veronika, az Ökotárs Alapítvány igazgatója beszélt. A pártok, amikre szavaztak törött gerinccel, használhatatlanul kúsznak be a Parlamentbe. Hazájuk intézményei, a bíróságok, a köztársasági elnök, a médiatanács, az ügyészség nem fogja tudni megvédeni sem őket, sem jogaikat, sem értékeiket, sem érdekeiket, azok lassan kivétel nélkül a hatalom szolgálatába szegülnek.

Minden felszólaló arra próbálta ráébreszteni a hallgatóságot, hogy most már nem számíthat semmi másra, csak magára. Csak az marad neki, amit saját erőből fenntart, amit az utcára kimenve megvéd, amiért ő maga hajlandó áldozatot hozni. A társadalom kollaboránsokra és hősökre fog szakadni. A hatalommal szemben álló tömeg jelenleg nullán áll, nincs semmije,

egyetlen dolog adhat neki erőt: hogy ha nem is többen, de nagyon sokan vannak.