Akkor Trump megoldotta a koreai válságot?

Az újságírás egyik alapszabálya, hogy ha egy cikk címe kérdés, akkor arra a kérdésre a cikk szerzője sem tud egyértelmű választ adni. Ez most sincsen másképp: bár Donald Trump is ünnepelte saját magát, és Mun Dzsein dél-koreai elnök is méltatta az amerikai államfő szerepét a két Korea között pénteken tartott csúcstalálkozó megszervezésében, az elismerés biztosan nem egyetlen embernek jár.

A találkozó történelmi jelentőségéről a 444 is nagyon sokat írt:

  • most először lépett észak-koreai vezető dél-koreai területre;
  • a két állam vezetője 11 éve nem találkozott;
  • mindketten hitet tettek a viszonyok normalizálása és a béke mellett;
  • aláírtak egy nyilatkozatot a Koreai-félsziget atomfegyver-mentesítéséről;
  • és Kim külön is ígéretet tett arra, hogy országa leállítja a nukleáris teszteket.

Összességében tehát 2018. április 27. optimizmusra okot adó napként vonul majd be a történelembe, az viszont, hogy a megállapodásból ténylegesen mennyi valósul meg, még kérdéses. A legfontosabb döntések úgyis akkor születnek, amikor az észak-koreai nukleáris létesítmények konkrét leszereléséről fognak tárgyalni a felek, de az persze az eddigiek alapján nem valószínű, hogy Észak-Korea tényleg hajlandó lesz minden nukleáris fegyverét megsemmisíteni.

Az viszont látszik, hogy Kim Dzsongun hajlandó kimozdulni a komfortzónájából a diplomáciai eredmények és a nemzetközi elismerés érdekében: mostanra minden követelményt telesített, amit az amerikaiak támasztottak vele szemben ahhoz, hogy létrejöhessen egy csúcstalálkozó közte és Donald Trump elnök közt.

Ehhez képest fél éve Észak-Korea még nukleáris fegyverek célba juttatására alkalmas hordozórakétákat tesztelt, néhány hónapja pedig Kim Dzsongun és Trump még kölcsönösen atomháborúval fenyegették egymást. Talán emberemlékezet óta nem láttunk ennyire gyors és drasztikus diplomáciai irányváltást, és

ha Trump tudatosan tette azt, amit tett az elmúlt hónapokban, az kétségtelenül nagy húzás volt tőle.

Mary Dejevsky, a Guardian veterán külpolitikai újságírója ebben az elemzésében ki is emeli Trump szerepét. Azt írja, Trump hajlandó volt az amerikai elnöki szék tekintélyét kockáztatni a Kimmel való gyerekes sárdobálásban annak érdekében, hogy megértse az észak-koreai vezető indítékait, majd miután rájött, hogy Kim nemzetközi elismerésre vágyik elsősorban, egy személyes találkozó felajánlásával gyorsan rendezte a viszonyt. Azt nem tudni, mennyi volt ebben személyesen Trump és mennyi a munkatársai szerepe, de egyelőre úgy tűnik, hogy amerikai elnök ekkora áttörést még nem ért el sem a két Korea közti, sem az amerikai-koreai viszonyban.

Trumpnál azonban talán nagyobb szerepe van a viszony normalizálásában a kínai diplomáciának.

Kína az egyetlen ország, amelyikkel Észak-Korea nagyjából rendezett kapcsolatokat tart fenn, és Phenjannak szüksége is van Kína barátságára és támogatására, máskülönben ellátni sem tudja magát megfelelően. Eddig Pekingben is inkább örültek Észak-Korea létezésének, így ugyanis nincs közvetlen határuk az amerikaiakkal szoros szövetségben álló Dél-Koreával, az utóbbi években viszont Kínának egyre terhesebbé váltak Kim Dzsongun rakétatesztjei és diplomáciai pattogása. Az észak-koreai rakétatesztek miatt Dél-Korea és Japán is egyre nagyobb amerikai katonai támogatást kezdett követelni, Kína számára pedig alig van annál kedvezőtlenebb forgatókönyv, mint ha az amerikai katonai befolyás erősödik a térségben.

A jórészt az amerikaiak által kezdeményezett ENSZ-szankciók sem lettek volna hatásosak, ha Kína nem vált volna fokozatosan egyre elkötelezettebbé a betartásukban, ezen kívül Peking nagyon erős diplomáciai nyomást is gyakorolt Kimre. Nem véletlen az sem, hogy a pénteki találkozó előtt Kim Dzsongun Kínában volt, ahol minden bizonnyal a Korea-közi csúcsról is tárgyalt.

És persze hatalmas szerepe van az enyhülésben magának Kim Dzsongunnak is. Sok elemző kiemelte, hogy a pénteki találkozón a megszokotthoz képest nyugodtabban, kiegyensúlyozottabban és érettebben viselkedett, most mutatta meg először, hogy képes a nemzetközi diplomáciai szabályai szerint is viselkedni.

Ahhoz, hogy Kim eljusson idáig, meg kellett szilárdítani a hatalmát a Koreai Munkapárton belül.

Szakértők szerint a nukleáris programot is azért futtatta fel, hogy a párton belüli ellenfeleinek bizonyítsa rátermettségét. Kim most is csak 34 éves, elképesztően fiatalon vette át az ország vezetését (még 28 éves sem volt), és mivel két bátyja is van, jó ideig nem is készült rá, hogy ő lesz apja, Kim Dzsongil utóda. Mikor az állam élére került, hatalmát tanácsadókkal és tábornokokkal osztotta meg, velük viszont fokozatosan leszámolt az utóbbi években. Bácsikáját, Csang Szongtheket már 2013-ban félreállította, 2017 februárjában pedig az észak-koreai titkosszolgálat feltehetően az ő jóváhagyásával gyilkolta meg a bátyját, Kim Dzsongnamot (Kim Dzsongil eredeti örökösét) Kuala Lumpurban. Miután Kim fokozatosan kiiktatott saját magán kívül minden hatalmi központot az országában, meg kellett győznie a pártot és a hadsereget is, hogy érdemes őt hatalomban tartani.

Úgy tűnik, ezt mostanra sikerült elérnie, a pénteki találkozó egészen biztosan tovább erősíti majd a pozíciót, ha pedig Trumppal is sikerül találkoznia, megkapja a rég vágyott nemzetközi elismerést, amit otthon is kamatoztatni tud majd.

Az, hogy Kim elsősorban arra hajt, hogy komolyan vegyék és partnerként kezeljék, nem új felismerés: már Obama elnöksége alatt is igyekeztek úgy tekinteni az észak-koreai vezető húzásaira, hogy azok inkább reakciók arra, hogy külföldről és belföldről is fenyegetve érzi a pozícióját. Ennek betetőzése lesz, ha Trump tényleg találkozik vele, ugyanis várhatóan még inkább megnyugtatja majd Kimet, hogy az amerikai elnök is tárgyalópartnerként tekint rá. Ekkora diplomáciai sikert sem Kim apja, sem nagyapja – az országot 48 éven át vezető Kim Ir Szen – nem ért el.

A pénteki találkozón történtekből úgy tűnik, Kim Dzsongun tényleg komolyan gondolja a közeledést, igaz, indítékait sokan megkérdőjelezik, főleg azután, hogy csütörtökön megjelent egy tanulmány, amiben kínai kutatók azt állítják, hogy a Mantap-hegy gyomrába vájt legfőbb észak-koreai nukleáris kísérleti telep alagútjai beomlottak. Bár erről publikáltak fényképeket is, amerikai megfigyelők vitatják, hogy a telep működésképtelenné vált volna.

Ha a telep működésképtelen, akkor tényleg nem nagy engedmény Kimtől a nukleáris kísérletek leállítása.

A diktátor maga azzal magyarázta a leállást, hogy országa már rendelkezik azzal a technológiával, amivel nukleáris robbanófejet szerelhet egy azt célba juttatni képes rakétára, és ha a mantap-hegyi telep tényleg működőképes maradt, akkor még az sem kizárt, hogy Kim igazat mondott.

Persze a műholdfelvételeket leszámítva a mantap-hegyi telep működésének ellenőrzésére sincs igazán módja a nyugatnak, sem Dél-Koreának, azt pedig lehetetlen megmondani, pontosan hány nukleáris robbanófej lehet Észak-Koreában. Elképzelhető, hogy a leszerelés közben bemutatnak néhányat, de ha ismét fenyegetve éreznék magukat, előrukkolnának azzal, hogy vannak még robbanófejeik, és újra elkezdenének tesztrakétákkal lövöldözni.