19 éve dolgozom újságíróként, de azt hiszem egyetlen cikkemről sem kérdeztek annyit ismerősök és ismeretlenek, mint az Utána minden állat szomorú címűről. Mostanában, közel négy évvel a megjelenése után is előfordul, hogy miután bemutatkozom, az új ismerősöm rögtön erre a cikkre utal, ezzel azonosít.

Számos oka van ennek:

Sokan ismerték a cikk főszereplőjét személyesen, és még többen ismertek valakit, akik ismerték. Amikor a cikket írtam, akkor fel sem mértem, hogy S. tanár úr mennyire fontos ember.

Ennél is többet számíthatott, hogy még sokkal több embernek volt olyan tapasztalata az életében, ami hasonlított a cikkben leírtakhoz. Sőt, szinte mindenki tudott a cikkben leírtakhoz hasonló történetekről, legalább az ismeretségi köréből. A világot 2017-ben megrengető #metoo kampány megmutatta, hogy mennyi titok és fájdalom lappang köztünk. Ez a cikk sokaknak egy másik történetet juttatott eszébe, egy olyat, amiről nem olvashatott senki, és amiről jó eséllyel soha nem is fog. 

Hála a cikkben megszólaló embereknek, nem csak egy történet lett ez az írás, hanem bonyolult viszonyok és érzelmi kínlódások bemutatása is. Az ő őszinteségük, bátorságuk és türelmük nélkül semmire se jutottam volna.

Amikor nekikezdtem, akkor azt ígértem a cikkben Zoltánként megjelenő emlékezőnek, hogy megpróbálok egy olyan történetet írni, ami általában is szól a manipuláció, a kiszolgáltatottság és az izgalom természetéről. Ám az is világos volt, hogy nélküle ez nem fog menni. Hitt bennem, és ezzel bátorságot öntött másokba is. 

Ahhoz, hogy a cikk ennyire olvasmányos legyen, nélkülözhetetlen volt, hogy a szerkesztője, Mészáros Zsófi mondatról mondatra többször is kijavítsa, és közben a teljes a szerkezetét is alakítsa. A végén a legtöbbeknek fel sem tűnt, hogy 10 sűrűn gépelt oldalt olvastak el. Szintén kellett a cikk sikeréhez Tamás Bence Gáspár nagyszerű grafikája.

Utána

Ez volt az egyetlen cikkem, aminek közvetlen hatására a parlament törvényt módosított, és ami után egy ismert ember teljesen eltűnt a magyar közéletből.

Egyáltalán nem örült persze mindenki az írásnak, S. tanár urat sokan szerették, és még többen tisztelték, és méltatlannak érezték, hogy a cikkel elüldöztem őt régi közegéből. Még több embernek fájt, hogy úgy érezték, a cikkel egy teljes táborozási mozgalmat mocskoltam be, olyanokra is rossz fényt vetve, akik ezt nem érdemelték meg. Hatalmas viták, reggelig tartó beszélgetések lettek ebből sok közösségben. 

Fájdalmas vagy felszabadító beszélgetések sorát nyitotta meg a cikk olyanok között is, akiknek semmi közük sem volt a benne lévő konkrét történethez, de a helyzetek nagyon is ismerősnek tűntek.

Ami pedig a legfontosabb hatása lehetett, hogy sokan érezhették végigolvasása utána, hogy saját nyomasztó titkához hasonlót bárki más is cipelhet, és nem az ő hibája volt, ami megtörtént vele.

A legtöbben azt kérdezik, hogy milyen volt találkozni vele

A cikket fél évig készítettem elő, nem folyamatosan dolgoztam rajta, volt közben egy parlamenti választás például, előfordult hogy hetekig nem beszéltem senkivel hozzá, és a jegyzeteimet sem piszkáltam. 

Amikor készen voltam a cikk nagy részével, akkor hívtam csak fel S. tanár urat. A legtöbben azóta is azt kérdezik, hogy milyen volt találkozni vele. Röviden a válaszom mindig az, hogy "nehéz". 

Összesen egy teljes órát sem tartott, halkan és feszülten beszélgettünk, mindketten folyamatosan dohányozva egy kávézó teraszán. Ő valószínűleg tudta, hogy akit most lát életében először, az másnap tönkre fogja tenni őt, élesen és nagyon szomorúan teltek a percek ettől. 

Mégis világosan, higgadtan, okosan beszélt. A találkozó előtt végiggondoltam, hogy mire készülhetek a részéről, és aztán pont olyan volt, amiből a feltételezett forgatókönyvek közül a legjobban jöhetett ki, és amit valószínűleg a legnehezebb lehetett végigcsinálnia: nem tiltakozott, nem követelőzött, hanem nyugodt fájdalommal magyarázott. Úgy zárta a beszélgetést, amiről gondolhatta, hogy tökéletes utolsó mondata lehet majd a cikknek, és így tényleg övé lett az utolsó szó.  

Akkor értettem meg teljesen, hogy mit jelenthetett az ő ereje a fénykorában, hogy mennyire vonzó lehetett hallgatni őt, micsoda hálát érezhettek a tizenévesek, amikor elnyerték a figyelmét. És így azt is, hogy micsoda kínt jelenthetett sokaknak a szégyen és a csalódás utána.

Ötödik születésnapunk alkalmából egy hónapon át fel-felidézünk néhány multaságos/emlékezetes/emlékezetesen mulatságos pillanatot a 444 első öt évéből, és gyűjtjük a muníciót a következő ötre.

Ha szeretnéd, hogy ezt a munkát folytathassuk, támogasd rendszeresen a 444 szerkesztőségét!