A héten Magyarországon vendégeskedik napjaink egyik legismertebb közgazdásza, Dani Rodrik. A török-amerikai Rodrik kutatási területe a gazdasági fejlődés, a nemzetközi kereskedelem és az iparosítás története, illetve a globalizáció elmélete. Ez utóbbi területen született írásai azok, melyek a legnagyobb hírnevet hozták el a számára: miközben a Harvard professzora egyértelműen tagja a világ sztárközgazdász elitjének, jóval kritikusabban viszonyul a globalizáció egyes jelenségeihez, mint amit általában a vezető közgazdászoktól megszokhattunk. 

Rodrik két előadást tart Budapesten: egyet szerda délután, amikor átveszi a Rajk László Szakkollégium Neumann-díját az ELTE Gólyavárában, csütörtökön pedig a CEU elnöke, Michael Ignatieff beszélget majd vele. 

Meglehetősen szerteágazó munkásságát lehetetlen lenne röviden összefoglalni, de legismertebb megállapításának bemutatása talán felvillantja, mire is lehet tőle számítani. Rodrik még a kétezres évek elején írta le először, hogy a világgazdaságot egy feloldhatatlan hármas ellentmondás jellemzi: miközben a globalizáció révén egyre szorosabban integrálódtak az országok gazdaságai, láthatóvá vált, hogy ez csak a XX. századból megszokott berendezkedések rovására történhet meg. 

Rodrik lehetetlenségi trilemmája azt mondja ki, hogy a szorosan globalizált gazdaság, a nemzetállami keretrendszer, illetve a nemzeti szinten történő demokratikus működés egyszerre nem fér meg egymással. Olyan modelleket, ahol bármely két tényező tud érvényesülni egymás mellett, könnyedén el tudunk képzelni, de a három együtt nem megy. 

A felismerés meglehetősen triviálisan hat, ha végiggondoljuk, hogy a globalizált gazdaság hatékony terjedéséhez arra van szükség, hogy a javak és a tőke a lehető legkisebb költségvonzattal áramolhasson a határokon át. Ez akkor valósulhat meg, ha a nemzeti szabályok összehangoltak, és nem gördítenek akadályokat e mozgásnak. Ez pedig szükségszerűen vagy a nemzetállami függetlenség visszaszorulását hozza magával, vagy a helyi politikai demokratikus keretrendszer kiüresítését. 

Rodrik meggyőződése, hogy a nemzetközi gazdasági rendszer bármiféle reformja vagy alakítása csak e trilemma figyelembevételével érhető meg. A modell ugyanis kijelöli a lehetséges továbblépési irányokat is: az egyik a globális föderalizmus lenne, ahol a demokratikus politika kapcsolódik össze a globalizált piacokkal. Ebben az esetben a nemzetállam szerepe jelentéktelenedik el, és a döntéshozatal súlya globális szintre helyeződik át. 

Erre a modellre példa nemzeti szinten az Egyesült Államok működése, és az EU egyes vezetői is régóta ebbe az irányba szeretnének elindulni. Azonban Rodrik szerint ez a modell nem képzelhető el globális szinten: az USA története épp azt mutatta meg, hogy mennyire bonyolult megalkotni és fenntartani egy ilyen uniót, és a probléma nyilván csak súlyosbodik, ha nagyobb különbségek vannak a tagállamok között. Látni ezt a még viszonylag hasonló gazdasági és kulturális helyzetben lévő európai országok esetében is, ezért nehéz elképzelni Rodrik szerint, hogy világszinten egy hasonló berendezkedés belátható időn belül megvalósítható lenne. 

Egy másik lehetséges modellt jelent a nemzeti struktúra megtartása, de úgy, hogy a fő szervezőelvet a nemzetközi gazdaság igényei jelentik. Ebben a modellben a belpolitikai célok alárendelődnek a globalizáció törekvéseinek. Ismerni bőven példákat arra, amikor kormányok arra koncentrálnak, hogy vonzóvá váljanak a nemzetközi piacok számára. Ezt segítheti elő a multinacionális szereplőknek kedvező adópolitika és munkaerőpiaci szabályozás, a dereguláció és a privatizáció erősítése. Rodrik ezt nevezi Thomas Friedman nyomán arany kényszerzubbonynak: ezek az országok a nemzeti szuverenitásukat úgy tartanák fenn a globalizálódó piacok mellett, hogy feladják a nemzeti politika bizonyos hatásköreit. Azokban az országokban, melyek „felvették a kényszerzubbonyt”, nagyon nehéz reális különbségeket észrevenni a kormányzó és az ellenzéki pártok között, és a demokratikus politizálás kiszorítását lehet megfigyelni. Ez viszont jellemzően nem tud sokáig fennmaradni társadalmi konfliktusok nélkül: Argentínától Görögországig lehet példákat hozni arra az elmúlt évtizedekből, hogy a "spontán tömeges politizálás" hogyan lépett fel e berendezkedés ellen. 

Végül pedig a harmadik felmerülő modell a globalizáció egy csökkentett verzióját jelenti, nemzetállami felügyelettel és nemzeti szintű demokratikus politizálással: ez az az elméleti modell, melyet Rodrik a kétezres évek elején írt műveiben részletesen is kidolgozott, és melyet érezhetően a legideálisabbnak tartana. 

Rodrik elméletében az az igazán izgalmas, hogy mennyire jól alkalmazhatónak bizonyult az elmúlt két évtized számos világtörténeti eseményére, a brexit megszavazásától kezdve a populista pártok előretöréséig. 

A brexit esetében például Rodrik arról írt, hogy a népszavazást megelőző vitában is felismerhetőek voltak e trilemma oldalai: miközben Yanis Varoufakis éppen olyan megoldást sürgetett összeurópai pártkezdeményezésével, mely a mély gazdasági integrációra válaszul határokon átívelő demokratikus döntéshozatali mechanizmusokkal válaszolna, addig a brexit mellett érvelő Ambrose Evans-Pritchard pont egy demokratikusan működő szuperállam lehetetlenségét akarta bizonyítani, és ezért tartotta tévútnak az európai integrációt. 

De ugyanez a probléma előjött az eurózóna működése kapcsán is: a kétezertízes évek eleje óta visszatérő vélekedés, hogy az euró hosszabb távú megmentéséhez a pénznemet használó országok gazdaságának szorosabb integrációjára van szükség. Közös adópolitikával, gazdasági együttműködéssel, összevont intézményekkel. Ez azonban értelemszerűen csökkentené a nemzetállami intézmények jelentőségét, illetve a belpolitikai demokratikus döntések súlyát. 

Rodrik saját bevallása szerint akkor akadt rá a trilemma problémájára, amikor még 2000-ben felkérték, hogy egy tanulmány erejéig gondolkodjon el azon, hogyan fog alakulni a világgazdaság következő száz éve. Akkor még amúgy azt gondolta, hogy az EU a nemzetállami keretek háttérbe szorításával képes lehet sikeresen egyesíteni a hiperglobalizációt a demokratikus működéssel, de pár évvel ezelőtt be kellett látnia, hogy tévedett: az a mód, ahogy Németország kezelte a 2008-as válságban komoly bajba jutó országok, elsősorban Görögország problémáit, eltemette a demokratikus Európa esélyét. 

Ezek a felvetések szorosan illeszkednek Rodrik legutóbbi könyvének témájához is: a tavaly év végén megjelent Straight Talk About Trade a Financial Times kritikája szerint keményen nekimegy az elmúlt évtizedek közgazdász elitjének is, mivel szerinte a nyolcvanas évek óta a globalizáció feltétel nélküli híveivé váltak, és nem vették figyelembe, hogy e folyamat milyen gazdasági és politikai következményekkel járt egyes helyek számára. 

Nem arról van szó, hogy Rodrik protekcionista lenne, nem gondolja, hogy az lenne a legszerencsésebb, ha az országok magukba zárkóznának, és a létező legkevesebbet érintkeznének egymással, ugyanakkor szerinte a vezető közgazdászok jelentős része a nyolcvanas évek óta inkább járt el  a globalizáció ideológusaként, semmint kutatóként, és többek között ez is közrejátszhatott a növekvő egyenlőtlenségekben vagy az olyan válságtünetekben, mint Trump megválasztása. Ezért egy jóval pragmatikusabb és realistább globalizációfogalomból kéne inkább kiindulnunk, és vélhetően erről is esik majd szó Rodrik két budapesti előadásán.