Az AIDS Észak-Amerikához, Afrikához vagy Nyugat-Európához képest későn, a 90-es években érte csak el Oroszországot, és kezdetben leginkább a tűket és fecskendőket megosztó droghasználók körében terjedt. Mivel azonban az ország hatóságai sokáig egyáltalán nem foglalkoztak a felvilágosítással, a prevencióval és a kezeléssel sem, és megpróbálták szőnyeg alá söpörni a problémát, a kordában tartható járványból komoly közegészségügyi kockázat lett.

Hivatalos becslések is 1,1-1,4 millióra teszik az országban élő HIV-fertőzöttek számát, de az ENSZ szerint az alapján, hogy 2013-ban az orosz HIV-fertőzöttek kb. fele tudta magáról, hogy fertőzött, nagyjából 2 millió fertőzött is élhet most a 144 milliós országban, és még a hatóságok is elismerik, hogy kb. csak a harmaduk kap  antiretrovirális kezelést.

A legújabb adatok szerint ráadásul már nem is a droghasználók között terjed leginkább a betegség, hanem velük nagyjából azonos mértékben a heteroszexuálisok között is. (Persze több tanulmány szerint a homoszexuálisok fertőzési rátája is nagyon magas, erről azonban nehezebb hivatalos adatokat találni Oroszországban.)

A kilencvenes években még működtek prevenciós programok és tűcsere a droghasználóknak, ezeket azonban a legtöbb régióban leállították, mert nyugati eljárásoknak bélyegezték őket. A helyzetet tovább rontotta, hogy a homoszexualitással járó korábbi stigmákat fokozatosan törvényi szintre is emelték, 2013 óta például büntetés jár azért, ha valaki férfiak közötti szexről posztol vagy ilyen posztot kommentel a közösségi médiában. Mivel a melegeket ez rejtőzködésre kényszeríti, a problémáik sem kerülnek felszínre.

Az orosz hatóságok ráadásul az utóbbi években több olyan szervezetet, amik HIV-fertőzötteket kezeltek, idegen ügynöknek bélyegzett, és így végül megszűnésre vagy az ország elhagyására kárhoztatta őket, a nyugati vagy ENSZ-pénzből támogatott helyi csoportok finanszírozásának leállítását pedig már korábban kérték, mondván, tudják kezelni a saját problémáikat.

A Scienemagnek nyilatkozó Kátya például azt mondta, amikor 2015-ben orvoshoz fordult, először csak herpeszt állapítottak meg nála, és az orvos többszöri kérése ellenére sem akarta AIDS-tesztre beutalni. Mikor végül kötélnek állt, ki is derült, hogy a nő AIDS-es, ekkor viszont még semmit nem tudott a betegségről, csak hogy barátai és munkaadója elől titkolnia érdemes. Mikor apjának elmondta, még ő sem értette, elmenekült a saját lánya elől, mert nem tudta, hogyan kaphatja el a fertőzést.

Kátya ezután antiretrovirális kezelést, azaz ARV-t szeretett volna, az orvosok azonban folyamatosan elutasították. Az ezen alapüló HAART (highly active antiretroviral treatment) kezelés a korábban halálos betegséget mára kezelhető, krónikus betegséggé szelídítette, amivel együtt lehet élni, és azt is el lehet kerülni, hogy a fertőzöttek átadják a betegséget a partnerüknek vagy születő gyerekeiknek.

Mikor Kátya a férjével gyereket szeretett volna és ARV-t akart, az orvos azzal hajtotta el, hogy „alacsony a vírus koncentrációja a szervezetében, és a férje különben is katona, akinek erős az immunrendszere”. Kátya végül kerülőutakkal szerzett gyógyszert, és teherbe is esett.

A gyógyszer megszerzésében és a betegséggel kapcsolatos információk cseréjében az oroszországi HIV-fertőzöttek leginkább egymást segítik, különböző hálózataik vannak az interneten, amiken keresztül még gyógyszereket is tudnak intézni olyan társaiknak, akiknek épp nem akar felírni az orvosuk. Kátya esete egyébként azért is durva, mert nyugaton egy gyereket tervező, nem fertőzött párral élő HIV-fertőzött általában automatikusan a kezelési várólisták élére ugrik.

Szakértők ugyanakkor megjegyzik azt is, hogy bár a helyzet nagyon rossz, az orosz hatóságok az utóbbi években kezdték felismerni a problémát, és mára - alkalomszerű gyógyszerhiányoktól eltekintve - mindenki kap ARV-t, és aki kéri, azt kezelik is. Sokan továbbra is rejtőzködnek, de ez ellen is igyekeznek fellépni, Jekatyerinburg korábbi polgármestere például nyilvánosan végzett AIDS-tesztet, hogy ezzel bátorítsa az embereket ugyanerre, és biztosítsa őket, hogy az ilyesmivel nem jár többé stigma. Ráadásul vannak már olyan orosz városok is, például Szentpétervár vagy Kazany, ahol kifejezetten jól működnek a felvilágosítóprogramok és a kezelések is zökkenőmentesek és eredményesek. (ScienceMag)