Két meccset játszott eddig a vébén az iráni csapat, mindkettőn felhívta magára a figyelmet a kapus, a kurd származású Alireza Beiranvand. A múlt pénteki, Marokkó ellen vívott mérkőzésen bravúros védéssel, a szerdai, Spanyolország elleni meccsen pedig sajnos drámaian alacsony színvonalú színészkedéssel. Az irániak előmenetelét kiemelt figyelem kíséri, így most a világ érdeklődéssel fordul a kapus felé is, akinek a sztorijából simán filmet lehetne csinálni.

Beiranvand annyira alulról jön, ahonnan nagyon meredek a út felfelé. A focista nomád kurd törzsbe született Irán Loresztán tartományában, családja generációk sora óta pásztorkodással foglalkozik. Beiranvand legidősebb gyerekként már kiskorától besegített a munkába, kevés szabadidejében pedig egy helyi játékot, a Dal Parant játszotta. Ez egy a helyi infrastruktúrára és életszínvonalra igazított labdajáték: a lényege az, hogy minél messzebb kell hajítani a kavicsokat. 

Beiranvand focizni is szeretett, és mint kiderült, tehetsége is volt hozzá, de családja annyira nem támogatta ambícióit, hogy az apja még a kesztyűjét is szétvágta. A kapus idővel belátta, hogy arrafelé nem terem neki babér, így tinédzseréveiben elszökött otthonról, és Teheránba ment, hogy valóra váltsa álmait. A fővárosba tartó buszon ismerkedett meg egy helyi csapat edzőjével - ez elsőre óriási mázlinak hangzik, de sajnos az edző pénzt kért volna azért, hogy Beiranvanddal foglalkozzon, így a lehetőség akkor elúszott. Ezután jött az, ami egy nagyvárosba szökött, nincstelen fiatallal szokott történni: ócska melók sorát végezte, dolgozott autómosóban, ahol magassága miatt kimondottan az SUV-k takarítása volt a dolga, de pizzériában és utcaseprőként is kereste a kenyerét. A lakhatása folyamatosan megoldatlan volt, volt, hogy kedves ismerősöknél húzta meg magát hosszabb-rövidebb ideig, máskor szívességből megengedték, hogy munkahelyén vagy egy imaszobában aludjon, de előfordult, hogy a stadion előtt hajtotta álomra a fejét. Amikor másnap felébredt, észrevette, hogy az emberek aprópénzt dobtak mellé a földre, mert azt hitték, koldus. Az edző, Hossein Feiz, akivel a buszon találkozott, végül belement, hogy elkezdjen a csapattal edzeni, és fizetnie sem kellett érte.

Nem sokkal azután, hogy találkozott a Naft-e-Tehran edzőjével, a csapathoz szerződött, de egy sérülés után, arra hivatkozva, hogy egy másik csapattal edzett, el kellett hagynia a Naftot. Ekkor átment a Homához, de a menedzser nem ajánlott rendes szerződést. 

Ez volt az a pillanat, amikor Beiranvand úgy érezte, talán érdemes feladni, és elengedni az álmait.

És ahogy az a filmekben szokott történni, ekkor felhívta a Naft edzője, és megkérdezte, lenne-e kedve az utánpótláshoz csatlakozni. Erről úgy nyilatkozott, talán a sors hozta úgy, hogy a Homa nem akarta leszerződtetni. „Ha abban a csapatban maradok, talán soha nem jutok el arra a szintre, ahol most vagyok. Ezután elkezdett felfelé ívelni a karriere, és 2014-ben az is kiderült, milyen hasznos volt a gyerekkori kavicsdobálás. Ekkor a nemzetközi sajtó szeme láttára egészen elképesztő, 

70 méteres gólpasszt dobott 

egy Tractor Sazi ellen vívott meccsen. 2015-ben lett az iráni válogatott első számú kapusa, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a csapat kijutott a 2018-as vébére: segítségével 12 olyan meccset játszottak a selejtezőkön, melyeken nem kaptak gólt.

Irán legközelebb hétfő este 8-kor, Portugália ellen játszik.

A cikkhez felhasználtam a Guardian és a Tehran Times írásait.