Pep Guardiolát nem sok dologgal lehet nyilvánosan kihozni a sodrából, de a tiki-taka emlegetésével üzembiztosan elérhető a kívánt izgalmi szint.

"Utálom a tiki-takát. Semmire nem jó, abszolút céltalan, sosem játszatom a csapataimmal" - mondta Marti Perarnau róla írott könyvében. Valóban: a spanyol korszakkal (2008-12) párhuzamosan kibontakozó nagy Barcelona (2009 és 2011 BL-győztese) a labdatartást sosem célként fogalmazta meg, mint inkább eszközként használta. Tartsd a labdát, passzold körbe az ellenfelet, de mindezt azért, hogy meglepetés-szerűen fokozhasd a tempót, és pillanatok alatt be tudj hatolni az áttörési pontokon. Sebesség, precizitás, rengeteg labda nélküli mozgás.

Vicente del Bosque spanyol válogatottjánál ez némileg másképp alakult. A spanyolok a 2008-as Eb-siker után hirtelen a válogatott futball bezzegcsapata lettek, akik ellen boldog-boldogtalan sündisznóállásba vonulva várta a lehetőséget a kontrákra, adott esetben még akár hátrányban is. Mivel del Bosque amúgy is egy konzervatívabb stílusú edző, rövid úton kitalálta, hogy kifordítja a csapat stílusát,

és a rengeteg rövid, lapos passzt a védekezés erősítésére fogja felhasználni.

Ha ugyanis nincs a labda az ellenfélnél, biztosan nem szerez gólt. Így lett a spanyolok 2008-ban még lendületes, attraktív, sok mozgással és intenzív letámadással kombinált passzjátékából a szaksajtó megnevezése alapján tiki-takanaccio. A válogatott a 2010-es világbajnokságon már úgy győzött, hogy az egyenes kieséses szakaszban egyetlen gólt sem kapott, cserébe viszont egynél többet sosem lőtt. A csupa 1-0 azt jelentette, hogy a két évvel korábban még ünnepelt, hipszter-kedvenc válogatott a futball történelmének legunalmasabb világbajnok csapata lett.

A következő évek aztán megmutatták, mi a gond a céltalan labdajáratással: kiszámítható, lassú, sebezhető. Del Bosque a 2012-eb Eb után - nem függetlenül a Klopp-féle gegenpressing felfutásától és a letámadást rendszerszinten alkalmazó edzők/csapatok járványszerű terjedésétől - lejtmenetbe került a válogatottal, és a 2014-es vb után a két évvel ezelőtti Európa-bajnokságon is leégett a kontra ellen nagyon sebezhető, öreguras passzolgatással.

Változtatni kellett tehát, és a spanyolok meg is találták a maguk reformerét Julen Lopetegui személyében. A korábbi kapus az utánpótlás-válogatottak mellett szép sikereket ért el a spanyol játékosokkal, és bár a Portónál klubedzőként megbukott, a fékezett habzású válogatott futballban úgy tűnt, megtalálja a számítását. Felpörgette a csapat letámadását, elkezdte használni a széleket, gyors, kombinatív, elsősorban a baloldalt intenzíven használó csapatjátékot talált ki a válogatottnak. Olyan játékosok virultak ki a keze alatt a nemzeti csapatnál, mint David Silva, vagy Isco. A selejtezőket veretlenül tudta le, úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben.

Aztán beütött a krach, és egy nappal a vébé rajtja előtt kidobták az állásából.

Az ok igencsak prózaira sikerült: Lopetegui állítólag a szövetség tudta nélkül egyezett meg a Real Madriddal, hogy átveszi a világbajnokság előtt hatalmas meglepetésre lemondó Zinédine Zidane helyét a csapat kispadján. Necces helyzet volt, mert Lopetegui valóban mindössze három héttel az esetet megelőzően hosszabbított szerződést a spanyol szövetséggel 2020-ig, ám az új szövetségi elnök, Luis Rubiales nem sokat hezitált, és a stábjával együtt vágta ki a nemzeti csapat éléről az edzőt. Egy nappal a vébé rajtja előtt.

Azt gondolnánk, hogy egy ilyen helyzetbe kódolva volt a bukás, ám a spanyolok nem indultak rosszul: a portugálok elleni 3-3 alkalmával remekül játszottak, és a Lopetegui-éra szinte minden eleme visszaköszönt a játékukban. Védekezésben persze már ekkor is rezgett a léc, de az igazi problémát inkább az okozta, hogy innentől kezdve

meccsről meccsre lett rosszabb a csapat játéka.

Nagyon hamar kijött, hogy a stafétát megkapó Hierro nem edző (a szövetség sportigazgatójaként került a válogatott élére), és a csapat gyakorlatilag semmilyen érdemi segítséget nem kapott a kispadról. Az oroszok elleni nyolcaddöntő ebből a szempontból egy korszak vége is volt: a spanyolok teljesen kifordították egykoron nagyon sikeres indentitásukat, de a vb-rekordot jelentő 1000+ sikeres passz és a 79%-os labdabirtoklás ellenére sem mentek semmire.

Az oroszok lényegében röhögve védekezték ki őket a tizenegyesekig, ahol már csak nyerni tudtak - és végül nyertek is.

De nézzük mindezt meccsképekben:

Az oroszok nem sokat bíztak a véletlenre a meccsen: Csercseszov 5-3-2-es sündisznóállásban parancsolta őket a pályára. Az volt a terv, hogy nem foglalkoznak a spanyol játékosok labda nélküli mozgásával és posztok közötti csereberéivel, hanem zónáznak ezerrel (a zónavédekezés a futballban amúgy is szovjet találmány), és közben végig megtartják védekezésük széles arcvonalát is az öt védővel.

A képen is remekül látszik: a spanyolok menetrendszerűen megpróbálták előadni, hogy túltöltik a baloldalukat, ezzel kimozgatva az orosz védelmet, hogy egy keresztpasszal helyzetbe hozzák a jobbszélt. A labdabirtoklós futballnak egyébként ez lenne a lényege, amint azt Guardiola is sokszor, sok helyütt elmagyarázta korábban:

"Minden csapatjátékban az a lényeg, hogy töltsd túl a pálya egyik oldalát, billentsd ki az ellenfél védelmét az egyensúlyából, és aztán törj át a túlsó szélen. Odavonzod őket a pálya egyik oldalára, majd fordítasz, és miközben ők reagálnak erre, kihsználod a réseket."

A spanyolok megptóbálták eladni ezt, de nagyon kevés sikerrel. Egyrészt nagyon lassú volt a labdajáratásuk, másrészt Csercseszov csapata pont azért hagyott hátul végig, az egész meccsen öt védőt, hogy mindig legyen valaki, aki a pálya túlsó felén is képes biztosítani.

A spanyol játékból így rövid úton kézilabdás passzolgatás vált. U-alakban adogatták körbe a falat, miközben esélyük sem volt, hogy bárhol megbontsák az oroszok védelmét. Az orosz középpálya tökéletesen szigetelte el a középre mozgó David Silvát, így két verzió maradt: lehetett keresni a szélen a folyamatosan sanyargatott Asensiót, esetleg azt a Costát középen egy íveléssel, akinek a nyakába konstans ketten lihegtek bele, alsó hangon.

Ha néha nyílt is egy-egy passzsáv, az oroszok mintaszerűen védekezték le - hála annak, hogy általban legalább heten-nyolcan helyezkedtek a labda mögött. Ahhoz ráadásul, hogy a spanyolok bármit kezdeni tudjanak a labdával, olyan sok embernek kellett visszalépnie segíteni - itt a képen Asensio, Isco és Silva is szinte a félpályától indul -, hogy egyszerűen nem maradt elöl elég alternatíva, ami megoszthatta volna a védők figyelmét. Ha a fenti játékhelyzetben például Isco nem játékon kívül helyezkedik, hanem szélsőt játszik, simán megaladályozhatta volna, hogy Fernandes befelé tudjon váltani, a passzsávba belépő Alba semlegesítése érdekében. Így, hogy a félpályánál ácsorgott, erre esélye sem volt.

Iscóra egyébként sok panasz nem lehetett: ő volt szinte az egyetlen a spanyol csapatban, aki legalább próbálkozott előrefelé (is) játszani. Rengeteg labdaérintéséből persze a legtöbb hátra/oldalra irányult, de 9 kulcspassza magáért beszél. Ő hozta magát, nem rajta múlt, hogy spanyolok szinte semmilyen veszélyt nem tudtak jelenteni a kapura.

A második félidőben Hierro szövetségi kapitány is megunta a céltalan passzolgatást (helyzetek dolgában egy óra játék után csak 6-5-ös volt a spanyol előny, xG-t tekintve pedig egészen a hosszabbítás végéig vezettek az oroszok), és úgy döntött, átáll 4-4-2-re, hadd legyen még egy csatár az ellenfél tizenhatosán belül Diego Costa mellett. Az oroszok erre egy futballforradalmi újítással reagáltak:

Csercseszov mindenkit a labda mögé rendelt és jött az 5-5-0, ami a képen is tökéletesen kirajzolódik.

Ezzel már lényegében semmit nem tudtak kezdeni a spanyolok, akik egyre kevesebb hittel, egyre kevesebb meggyőződéssel járatták a labdát - maguk sem tudják talán miért. Méltatlan volt ez a vergődés ahhoz, amit például a válogatottól visszavonuló Iniesta karrierje érdemelt, ugyanakkor jól megmutatta, miért tudnak veszélyesek lenni a nagy sikerek egy ország futballjára.

Ahogyan ugyanis az angolok nem tudtak évtizedekig kibújni a 4-4-2 árnyékából a '66-os vb-siker miatt, most úgy vergődnek a tiki-taka szorításában a spanyolok is.