A 20. század diktatúrái a félelemre épültek: a hatalom terrorizálta az állampolgárait, ezreket ölt meg és zárt börtönbe, és kirakatban mutogatta az erőszakot, hogy letörje az ellenállást. Hitler, Sztálin és Mao totalitárius rendszerei ezt az elnyomást ideológiai neveléssel vegyítették, és megkövetelték az állam és annak eszméi iránti lelkesedést. Ezzel párhuzamosan sok diktátor elvágta országát a külvilágtól: nem engedte be az információkat és nem engedte ki az embereket.

A nyílt diktatúrának ez a formája a 21. században egyre ritkább. De van helyette más.

Ezt a tendenciát vizsgálja friss tanulmányában két kutató: Szergej Gurijev, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank vezető közgazdásza és Daniel Treisman, a University of California professzora. Abból indulnak ki, hogy az elmúlt években rohamosan terjednek az elnyomás kevésbé véres és kevésbé ideologikus módszerei.

Hogyan tudják megszerezni, központosítani és megtartani a hatalmat a 21. század autoriter vezetői - anélkül, hogy kizárnák országukat a világgazdaságból és tömeges erőszakhoz folyamodnának? Sokan közülük választással kerültek hatalomra, és megőrizték a demokrácia látszatát azután is, hogy uralmuk alá hajtották a politikai intézményrendszert. A történelmi monarchiák uralkodói a hagyományra és az isteni elrendelésre hagyatkoztak, a 20. század diktátorai a nyílt erőszakra és a félelemre, a forradalmárok a felszabadítás ideológiájára. De mi biztosítja napjaink illiberális vezetőinek sikerét? A két kutató válasza:

a manipulált tájékoztatás.

Különböző adatsorok elemzése után arra jutottak, hogy az elmúlt évtizedekben az elnyomó rendszerekben 

• látványosan csökkent a tömeggyilkosságok,
  
• a politikai gyilkosságok 
  
• és a politikai foglyok száma;
  
• sokkal kevesebb a hivatalos állami ideológia,
• és sokkal több az ellenzéki pártokat is tartalmazó, választott parlament.

Bár természetesen minden rendszer más, az autokraták nyilvános beszédeinek szókészletét elemezve egyértelmű az is, hogy 

• egyre inkább a gazdasági eredményekről beszélnek fenyegetés helyett, 
  
• odafigyelnek, hogy a választások nagyjából tisztának tűnjenek, 
  
• és ha mégis kénytelenek erőszakot alkalmazni, akkor azt inkább leplezni próbálják (nem pedig kérkednek vele, mint 20. századi elődeik).
  

Információs autokráciák

– így nevezi a két kutató azokat a rendszereket, amelyek a fenti módon egyensúlyoznak a nyílt diktatúra és a demokrácia között. Gurijev és Treisman szerint az egyik első ilyen a sokaknak példaként szolgáló Szingapúr. Az országot 30 éven át irányító miniszterelnök, Li Kuang-jao régimódi diktátorból vált az illiberális demokrácia atyjává, aki a liberális gazdaságpolitikának köszönhető fejlődést párosította az éppen megfelelő mértékű elnyomással - amelynek egyik fő eszköze a média felvásárlása és ellenőrzése volt. 

A tanulmány a közelmúlt és a jelen információs autokratái közé sorolja többek között a venezuelai Hugo Chávezt és Putyint, a perui Fujimorit és a malajziai Mahathir Mohamadot, az ecuadori Rafael Correát, illetve Orbán Viktort. 

A propagandát természetesen a 20. század diktatúrái is előszeretettel alkalmazták, de az információs autokráciáknak ez az éltető eleme. Az új önkényurak a lakosság terrorizálása vagy átnevelése helyett elhitetik magukról, hogy hatékony és jóságos vezetők. A hatvanas évektől kibontakozó szingapúri rendszer nagyjából ugyanazt csinálta, mint mai követői: a magánkézben lévő médiát vagy megvették, vagy a tulajdonosokat gazdasági előnyökkel a maguk oldalára állították. Aki ennek ellenére is kritikusan tudósított, annak perek sorozatával mentek neki, szépen lassan kialakítva az öncenzúrát. A tanulmány további példaként említi, hogy Fujimori titkosszolgálata megvesztegette az újságírókat, Putyin gazdasági eszközökkel befolyásolta őket, míg Orbán az állami hirdetések megvonásával tette kiszolgáltatottá és felvásárolhatóvá a kritikus médiát.

A kutatók a Gallup több mint 120 országban évente végzett felméréseit összehasonlítva igazolva látják, hogy 

információs autokráciákban a kormány népszerűbb az iskolázatlanabb népesség körében, szemben a demokráciákkal, ahol az elit támogatja jobban a kormányt.

Ebből következően az információs autokráciák egyik fő törekvése, hogy az elit ne tudja meggyőzni a társadalom nagyobbik felét arról, hogy változásra van szükség. Fontos körülmény, hogy egy másik statisztika elemzéséből az derült ki, hogy az elit az információs autokráciákban is tudatában van kivételezett helyzetének, annak, hogy sokkal jobban él, mint a többség. A tanulmány szerint ez alátámasztja a feltevést, hogy nem a személyes boldogulás, hanem a politikai tájékozottság erősíti az autoriter berendezkedéssel szembeni ellenállást.

Gurijev és Treisman szerint két tényező határozza meg, hogy egy országban kialakítható-e az újfajta tekintélyuralom. Az egyik az iskolázott, a független tájékoztatáshoz hozzáférő elit nagysága, a másik a lakosság érzékenysége a politikai üzenetekre (vagyis a befolyásolhatósága). A kutatók szerint mindkettő a gazdasági fejlettség függvénye, és így jön létre három lehetőség:

• a legfejlettebb társadalmakban a tájékozott elit általában túl nagy, ezért a manipuláció nem elég hatékony, és jó eséllyel marad a demokrácia;
  
• a nagyon fejletlen országokban sokszor költséghatékonyabb a nyílt diktatúra;
  
• a kettő közötti sávban viszont a demokrácia és az információs autokrácia is működőképes.
  

Az információs autokráciák több szempontból is logikus fejleménynek tűnnek: ha túl sok az elégedetlen és aktív ember, akkor nagyon költséges és kockázatos mindenkit erővel elnyomni. Arról nem is beszélve, hogy így a legiskolázottabb réteg esne ki a termelésből. A nyílt állami terror nemzetközi elszigeteltséget eredményezhet, ami a globalizált gazdaságban elszegényedéshez vezet. A modern információs technológiák nagyon megnehezítik a totális cenzúrát, ugyanakkor minden eddiginél hatékonyabban közvetítik a hatalom üzeneteit, és példátlanul pontos információkat adnak a választók szokásairól és preferenciáiról.

A szerzők szerint az információs autokráciák folyamatos dilemmája, hogy mennyire engedjék fejlődni a társadalmat. A jólétben élő és iskolázott népesség arányának növekedése ugyanis bővíti a kritikusok táborát és felveri a hatalom fenntartásának költségeit. Ha viszont az autoriter vezetők a modernizáció útjába állnak, azt előbb-utóbb az egész társadalom megérzi, ami a propaganda és a kontroll erősítését teszi szükségessé. Szegény információs autokratáknak nagyon nehéz dolguk van, ha meg akarják találni az egyensúlyt modernizáció és elnyomás között.

A tanulmány befejezése megenged magának egy meglepően optimista jóslatot: hogy az elkerülhetetlen modernizáció végül szükségszerűen demokratizálódáshoz vezet. De azt még a szerzők sem merik megtippelni, hogy ehhez mennyi idő kell.

(Gurijev és Treisman három évvel korábbi, részben ugyanezeket a kérdéseket boncolgató tanulmányáról itt számoltunk be.)