Mosolyogj, egyre jobb hely a világ! Vagy sírj, mert sose volt ilyen szar

Nem állnak valami jól a dolgaink – gondolhatja bárki, aki híreket olvas újságban vagy az interneten, esetleg a híradóra kapcsol a tévén. Szíriában, Jemenben, Líbiában és még egy sor más országban háború dúl, úgy érezzük, szinte egymást érik a terrortámadások, rengeteg ember nélkülöz, diktátorok fenyegetik a szabadságot, inog az Európai Unió és a NATO, egy hazudozó az amerikai elnök, és úgy tűnik, sosem hordott a hátán a Föld ennyi idiótát, mint most.

Van viszont egy kicsi, társadalomtudósokból, újságírókból, filozófusokból, nyelvészekből és más értelmiségiekből álló csoport, akik azt terjesztik, sosem volt még ennyire jó ezen a bolygón élni, és okkal tekinthetünk optimistán a jövő felé, hiszen minden bizonnyal még ennél is sokkal jobb lesz, ami eztán jön.

A csoport egyik bibliája a Harvard Egyetem professzora, Steven Pinker 2010-es The Better Angels of Our Nature: Why Violence Has Declined című könyve, ami egyébként éppen szeptemberben jelenik meg magyarul. Pinker ebben amellett érvel, hogy az utóbbi néhány évszázadban szinte minden lehetséges statisztikai mérce alapján jobb lett az életünk. Arányaiban egyre kevesebben éheznek, élnek a létminimum alatt vagy halnak meg háborúban, csökken a drogfüggő fiatalok aránya is, kevesebb a gyilkosság, csökken a rasszista bűncselekmények száma, és egyre több demokratikusan működő állam van a világon. Ezeket az adatokat Pinker be is mutatja, és miután az olvasó orra alá tolta őket, csak annyit kér, örüljünk kicsit jobban annak, hogy minden ennyire király.

2010 óta azonban rengeteg dolog történt, de a legfontosabb, hogy Pinker 2010-es felszólítása ellenére úgy tűnik,

az emberek nem kezdtek el örülni.

Közben megéltük a Brexit-népszavazást, Donald Trump elnökké választását, az alt-right felemelkedését, az ukrajnai háború kitörését, a Krím orosz elfoglalását, a brüsszeli, a párizsi, a nizzai, a berlini, az isztambuli, a londoni, a szentpétervári, a barcelonai és a manchesteri iszlamista terrortámadásokat, az európai menekültválságot és a vérontásba fúló arab tavaszt is.

Idén Pinker új könyvvel jelentkezett, az Enlightenment Now: The Case for Reason, Science, Humanism, and Progress cíművel, amiben majd 600 oldalon keresztül próbálja megmagyarázni, miért nem optimisták az emberek a 2010-es könyvében bemutatott kedvező statisztikák ellenére sem.

Talán a legfőbb bűnbak – a 2010-es könyvében kifejtettekhez hasonlóan – a média. Persze csak közvetve, hiszen a gond inkább az egyik legalapvetőbb ösztönként az emberben meghúzódó már-már paranoiába hajló óvatosság. Érthető, miért alakult ez ki bennünk: amikor még ágyékkötőben rohangáltunk, biztosabb volt minden szikla mögött tigrist sejteni, mint egyik mögött sem, ugyanis az elővigyázatlan optimistát, aki az utóbbi stratégiát választotta, a száz szikla közül csak egy mögött tényleg megbújó tigris könnyebben ette meg.

Pinker és az Új Optimistáknak nevezett iskola többi képviselője szerint ez az az ösztön, amire rájátszik a sajtó, mikor gyakrabban számol be a rossz hírekről, a katasztrófákról, a terrortámadásokról és a lehetséges veszélyekről, mint arról, hogy mi megy épp nagyon jól. A média nem véletlenül viselkedik így, az emberekben lévő ösztönös pesszimizmus miatt ezek azok a hírek, amik jobban érdeklik az olvasókat, az újságok pedig az olvasók érdeklődéséből élnek. Az okostelefonok és a közösségi média megjelenésével pedig ezek a rossz hírek tényleg teljesen rátelepedtek az életünkre, a terrortámadásokról szóló hírekhez már a szoba másik végében élló tévét sem kell bekapcsolni, bárhol vagyunk, a zsebünkben csipognak az értesítések.

Pinkerék szerint ezzel nemcsak a kedvünk lesz rosszabb, de elfelejtjük értékelni az emberiség eredményeit és a jó dolgokat is. Klasszikus példa: mikor kifelé mászunk egy válságból, és a gazdasági mutatók konjunktúrába fordulnak, csak a legelején örülünk, utána rögtön elkezdjük keresni, hol és hogyan csaphat le a következő válság, milyen szektorban fújtuk túl a lufit és mikor pukkan majd ki.

Pinker int ettől a pesszimizmustól, új könyve szerint ugyanis éppen ez a pesszimizmus az, ami önbeteljesítő jóslatként tényleg elronthatja a dolgainkat. A szintén az Új Optimisták közé tartozó konzervatív Jonah Goldberg Suicide of the West, azaz A Nyugat öngyilkossága című könyvében hasonlóról ír, ő azt mondja, az újbaloldali aktivisták annyira elmerülnek abban a tudatban, hogy a nyugati civilizáció a kizsákmányolással és a kapitalizmussal rosszabb hellyé tette a világot, hogy ez a hálátlanság a saját múltunk iránt, ha több emberre is átragad, pont a nyugati civilizáció alapintézményeit ássa alá. Pont azokat az alapintézményeket, amik Pinker statisztikái alapján igenis jobbá tették a világot.

Pinker összehasonlítja az egyes országok életminőség-mutatóit és elégedettségmutatóit is, és arra jut, hogy az Egyesült Államokban az utóbbi évtizedekben ugyan nőtt az életminőség, az emberek azonban nemhogy nem lettek boldogabbak, sőt inkább egy kicsit boldogtalanabbakká váltak. Ez a trend a fejlett országokban egyáltalán nem egyedülálló, miközben Dél-Amerikában és egyes afrikai országokban az emberek elégedettsége sokkal nagyobb, mint ahogyan azt az életminőségük alapján tippelnénk.

A professzor szerint ez ellen úgy lehet harcolni, ha megpróbálunk visszatérni a racionális világlátáshoz. Ehhez azt kell megértenünk, hogy például egy analfabéta afrikai nő, aki soha nem hagyta el a faluja vonzáskörzetét, életét háborúban élte le, és több gyereke is betegségben halt meg, de tud örülni az apróságoknak, igenis lehet boldogabb egy amerikai nőnél, aki ugyan rengeteg helyen járt, látta felnőni a gyerekeit, egészséges és tovább él, de frusztrálja, hogy nem tudott kitörni az alsó-középosztályból, miközben látja, hogy másoknak mennyire jól megy. Az viszont, hogy az afrikai nő boldogabb, nem jelenti azt, hogy az amerikainak ne menne sokkal jobban a sora.

Idősebb Pieter Bruegel: Vak vezet világtalant (1568)

Az új könyvével Pinker tehát egy sor olyan kérdést megválaszolt, amik az előző könyvével kapcsolatban felmerültek, a tanulmányait és világnézetét érintő legfontosabb kritikákra azonban érdemben nem válaszolt, talán egyet kivéve.

John Gray és John Arquilla a Stanford Egyetem szakértője még a 2010-es könyve után azzal támadta Pinkert, hogy rosszak a statisztikái, amik szerint egyre kevesebben halnak meg háborúkban, mivel egyrészt nem veszi számításba a civil áldozatokat, másrészt pedig a Pinker által alkalmazott arányosítás (az áldozatokat 100 ezer főre vetíti) nem megfelelő. Arquilla szerint éppenséggel nőtt az olyan konfliktusok száma, amikben több százezer ember hal meg, vagy egymilliónál is több az áldozat.

Az új könyvében Pinker már kitér a civil áldozatokra is, azt azonban továbbra sem érinti, mi lehet az oka a háborús erőszak általa kimutatott csökkenésének. Ő egyszerűen azt állítja, ez a civilizáció velejárója, így mindig egyre jobban visszaszorul  az erőszak. Arra azonban nem tér ki, hogy a XX. században megjelent a nukleáris elrettentés elve, aminek a lényege épp az, hogy az államok az atomfegyvereikkel egészen iszonyatos erőszakot helyeznek kilátásba az esetleg rájuk támadókkal szemben, ezzel elérve, hogy senki ne támadjon rájuk. Az erőszak csökkenése mögött tehát nem biztos, hogy az emberi fejlődés áll, könnyen lehet, hogy épp a még nagyobb erőszakkal való kölcsönös fenyegetés.

Ahogy a világ egyre fejlődik és egyre komplexebbé válik, úgy lesz egyre érthetetlenebb és követhetetlenebb is. Éppen ezért Pinker sok kritikusa azzal érvel, hogy ebben a káoszban igenis alappal rettegnek az emberek a katasztrófától, hiszen az bármikor és bárhonnan jöhet, ráadásul minden eddiginél pusztítóbb lehet.

Ha pedig Pinkernek igaza is van abban, hogy sokkal kevesebben fordulnak az erőszakhoz, ma még akkor is sokkal kevesebb is elég sokkal nagyobb pusztításhoz. A nukleáris holokauszthoz például elég annyi, hogy az amerikai elnök, az észak-koreai diktátor vagy az iráni vezetők elveszítsék a fejüket. Ez ellen persze vannak biztosítékok, de tény, hogy az emberiség történelmében korábban nem volt olyan időszak, amikor ennyire kevés is elég lett volna ennyire hatalmas pusztításhoz.

A fejlődéssel pedig új veszélyek is jelentkeztek. Hiába remek dolog, hogy az élet egyre több részét vezérlik algoritmusok, így a kiberterroristák is egyre nagyobb károkat tudnak okozni. Ráadásul ma, amikor minden rendszer összefügg, gőzünk sincs arról, hogy ha beüt valahol a baj, pontosan mekkora is lesz a pusztítás, vagy hogy hol tudjuk megállítani az összeomlást.

David Runciman, a Cambridge Egyetem professzora pedig arra világított rá, hogy nemcsak a túlzott pesszimizmus lehet önbeteljesítő, ahogy Pinker figyelmeztet, hanem az indokolatlan optimizmus is. Ez ugyanis könnyen elvakítja az embert, és figyelmetlenné tehet bennünket a tényleg ránk leselkedő veszélyekre. Runciman szerint a Brexit vagy Trump megválasztása is erre példa: az emberek annyira bíztak a politikai rendszerben, ami az elmúlt évtizedekben annyi rossztól megvédte őket, hogy nem mérlegelték megfelelően a szavazatuk következményeit. Ezzel végül pont a rendszer által nyújtott védelem adta a vakmerőséget a rendszer aláásására.

És ahogy Trump és a Brexit példája is mutatja: az emberek nem egyben nézik a bolygót, hanem a saját környezetük érdekli őket. A fehér amerikai és brit munkások, akik úgy érzik, veszélyben az életmódjuk, és nincs munkájuk, vagy a nyugati fiatalok, akik szembesülnek azzal, hogy valószínűleg soha nem lesz elég megtakarított pénzük ahhoz, hogy ingatlantulajdonosokká váljanak, nem fognak meghatódni attól, hogy Afrikában 2 pohár vízzel több jut mindenkinek, vagy hogy naponta 137 ezren törtek ki a mélyszegénységből az elmúlt 25 évben minden egyes nap.

Az Új Optimisták érvelése pedig a saját farkába harap ott is, amikor azt mondják, nem kell félni a világ változásától, mert az emberiség majd megoldja az elé kerülő problémákat. Hiszen épp az optimisták statisztikái bizonyítják, hogy az elmúlt 50-60 év politikai-társadalmi berendezkedése jót tett a világgal. Viszont ebben az esetben minden változás, ami ezt a berendezkedést érinti, pont hogy veszélybe sodorhatja a jövő szép kilátásait.

A svéd Hans Rosling egészségstatisztikus épp ezért próbál kompromisszumot találni a túlzott pesszimizmus és a túlzott optimizmus között, mikor az emberiséget egy inkubátorban lévő, de javuló állapotú csecsemőhöz hasonlítja:

az állapotunk javul, de még mindig elég rossz.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.