A világ legnagyszerűbb múzeuma lehetne, de senki nem látogathatja

A 2008-as pénzügyi válság után meredeken ugrott meg a műalkotásokba fektetett pénz mennyisége, milliárdosok a világ minden részéről ekkor eszméltek rá arra, hogy festményeket és szobrokat vásárolva remekül tudják biztonságban parkoltatni a pénzüket. Az persze, hogy a vagyonos emberek műtárgyakba fektetnek, nem új fejlemény, de szemben a korábbi évtizedek és évszázadok gazdag műgyűjtőivel, történt egy lényeges változás: a megvásárolt műkincsek egyre gyakrabban nem a milliárdosok otthonait díszítik, nem is magángalériákban kifüggesztve vagy nagy, nemzeti múzeumoknak kölcsönadva végzik. 

Hanem bedobozolva, egy senki földjén álló, szögesdróttal elkerített raktárépületben. Az utóbbi évtizedben sorra nyíltak a hasonló raktárépületek, melyek közül a legjelentősebb a genfi szabadkikötő. 

„Ha múzeum lenne, valószínűleg a világ legjobb múzeuma lenne”

– ezek a svájci műgyűjtő, Jean-Rene Saillard szavai a genfi szabadkikötőről. 

A svájci városban található raktárkomplexum az első szabadkikötő volt a világon, ahova műalkotásokat lehetett elhelyezni. Mára egy gigantikus raktár nőtt ki ebből: pontosan nem lehet tudni, hány műalkotás lehet az ablaktalan, kerítésekkel körbekerített épületben, de a hely irányítói korábban több mint egymillió alkotásról beszéltek, a New York Times pár éve pedig 1,2 millió műtárgyról írt, köztük nagyjából ezer Picasso-festményről. 

A genfi szabadkikötőFotó: geneva-freeports.ch

A szabadkikötőket a globális kereskedelem XIX. századi lendülete hívta életre: ezeken a területeken a vámok megfizetése nélkül lehetett ideiglenesen tárolni a szállított termékeket, teától kezdve fűszereken át iparcikkekig. A hangsúly kezdetben az ideiglenesen volt, de az utóbbi évtizedekben a szabadkikötők funkciója megváltozott: egyre inkább a szupergazdagok világtól és adótörvényektől elzárt, rendkívül szigorúan őrzött magánraktáraivá váltak. 

Az elmúlt évtizedben, párhuzamosan azzal, ahogy a műalkotások ára soha nem tapasztalt magasságokba lőtt ki, sorra nyíltak a hasonló szabadkikötők: ma már négy svájci helyszín mellett Szingapúrban, Monacóban, Luxemburgban és az amerikai Newakrban is találhat magának tárolóhelyet az a milliárdos, aki biztos és adómentes helyen szeretné tudni festményeit, drága borait vagy ékszereit. 

De a szabadkikötők szaporodó világában a genfi raktár megkerülhetetlen maradt. Olyannyira megnőtt a jelentősége, hogy az idővel még az ilyesmire általában kevésbé érzékeny svájci hatóságoknak is feltűnt: 2012-ben át is világították a raktárakat, ekkor derült ki, hogy több mint 1,2 millió műtárgyat tárolnak itt, és bőven akadnak köztük olyanok, melyek már évtizedek óta nem hagyták el a különleges státuszú zónát. 

Ahogy nem lehet tudni, hogy pontosan milyen művek hevernek a klimatizált konténerekben tárolt faládákban, úgy azt sem lehet pontosan ismerni, hogy kik a nagyértékű műalkotások tulajdonosai. Ami kevés kiderül erről, az alapján ismert milliárdosok mellett stróman-gyanús műgyűjtők és kibogozhatatlan hátterű offshore vállalatok helyezik el itt előszeretettel a felvásárolt alkotásokat. 

Genf sokat keres ezen

Hogy a milliárdosoknak miért éri meg szabadkikötőkben parkoltatni a műalkotásokat, az elég egyértelmű: egy New York-i aukción 50 millió dollárért megvásárolt festmény után például minimum 4 millió dollár adót kéne befizetnie egy amerikai tulajdonosnak, a szabadkikötőbe átutaztatva viszont mentesül a fizetés alól, mindaddig, míg vissza nem viszi a műalkotást az országba. 

Az elmúlt években a szabadkikötők funkciója fokozatosan megváltozott: míg kezdetben az adóelkerülés és a biztonságos tárolás vonzhatta a milliárdosokat, egy ideje egyre komolyabb kereskedés is folyik a raktárak falai között. Mondani se kell, de a világtól elzárt konténervárosban zajló kereskedést sem sújtja semmiféle adó. A szabadkikötők évtizedeken át hivatalosan nem is számítottak Svájc területének, csak 2009-re változott meg a státuszuk, de az egyedi adómentességek nagy része megmaradt. 

A genfi szabadkikötő többségi, 85 százalékos tulajdonosa Genf kanton, és a svájci hatóságok sokáig nem sokat tettek azért, hogy a világ megismerhesse, mekkora érték lapul a raktárban. Érthető, hiszen a tárolás nyilván nincs ingyen, és 2014-ben kiszivárgott információk szerint a kanton évi 300 millió svájci frankkal gazdagodik a szolgáltatásért cserébe. Az AXA biztosító műtárgyakra szakosodott igazgatója 2012-ben arról beszélt a New York Timesnak, hogy biztos számot nem tud mondani azzal kapcsolatban, mekkora értékek lapulhatnak odabenn, de nem hiszi, hogy az újságírónál van olyan széles papírlap, amire kiférne az összes nulla. A szabadkikötő pedig azóta csak nőtt, 2014-ben egy 10 ezer négyzetméteres új raktárrészt adtak át, direkt csak műtárgyakra specializálva. 

Bár a szabadkikötő vezetői szeretik hangsúlyozni, hogy minden a létező leglegálisabb odabenn, az elmúlt években sokszor éppen bűncselekmények miatt nőtt meg az érdeklődés a különleges státuszú raktárak iránt. A svájci hatóságok ugyanis időnként szúrópróbaszerűen ellenőrzik a konténereket, és 2003-ban így került elő például egyiptomi sírokból ellopott értékes kincs, köztük több múmia is. Pár évvel később az olasz rendőrség jutott el a szabadkikötőig, miközben ellopott római és etruszk műkincsek után nyomoztak, és a svájci vámőrökkel együttműködve végül 45 ládányi műtárgyat találtak meg. Ezen kívül éveken át tartotta magát a gyanú, hogy Szíriából és Irakból ellopott műkincsek is a szabadkikötők raktáraiban lehetnek, hogy aztán tényleg itt akadjanak rá 2016 végén a Palmírából elrabolt, közel kétezer éves domborművekre és szobrokra. 

Szíriából ellopott műkincsek, melyek egy rutinellenőrzés során kerültek elő GenfbenFotó: FABRICE COFFRINI/AFP

2009-ben épp a hasonló botrányok miatt vonta be Svájc a vámfennhatósága alá a szabadkikötők területét, és azóta ugyan a tulajdonosoknak bejelentési kötelezettsége van az elhelyezett javakról, a beszámolók szerint az ügymeneten ez sokat nem változtatott. Egyrészt továbbra is lehet offshore cégek nevében elhelyezni ott tárgyakat, másrészt ha a svájci hatóságok jobban bele is látnak esetleg a ládák tartalmába, ugyanolyan megbízhatóan őrzik a leggazdagabbak titkait, mint évszázadok óta mindig. 

Ráadásul az utóbbi években megjelentek azok a szabadkikötők, melyek még a svájcinál is nagyobb diszkréciót ígérnek: Szingapúrban például nem kell bejelenteni a tulajdonost, sem azt, hogy pontosan milyen tárgy van a dobozban. Azaz elég megmondani, hogy festmény, azt már nem, hogy ki festette. Nagyot tévedne ugyanakkor, aki azt gondolná, hogy ezzel a svájci szabadkikötők menedzsmentje komoly nemzetközi konkurenciát kapott. 

A szingapúri, a luxemburgi, a monacói és a formálódó pekingi szabadkikötő mögött ugyanis ugyanaz a svájci férfi tűnik fel, aki a legnagyobb részesedésű magánbefektetője a genfi szabadkikötőnek: Yves Bouvier. Nem véletlen, hogy a nem Svájc területén megnyitott szabadkikötők környékén is hemzsegnek a svájci tanácsadók és kivitelezők. 

Az évszázad műkincspere 

A svájci műkereskedő, Yves Bouvier nemcsak a szabadkikötők modern formájának megalkotója és terjesztője, de mellette minden idők egyik legnagyobb értékű műkincsperének a főszereplője. 

Bouvier ellen több ország hatóságai is vizsgálódnak, mivel a vádak szerint egy több mint kétmilliárd dollár értékű csalásban vett részt. A műkereskedő ellen az orosz milliárdos, az AS Monaco csapatát is tulajdonló Dmitrij Ribolovljev indított jogi hadjáratot, mivel szerinte Bouvier átverte őt, és túlárazva adott el neki műtárgyakat. A többek között van Gogh, Rothko, Renoir, Klimt, Picasso, Leonardo da Vinci és El Greco műveiből álló csomag a genfi szabadkikötőben cserélt gazdát, és mivel a benn zajló kereskedelem, éppen a tulajdonosok anonimitását biztosító szisztéma miatt, közvetítőkön keresztül zajlik, az eladó és a vásárló közvetlenül nem is tárgyal egymással. 

Yves BouvierFotó: Wikipedia

Ribolovljev, aki egyben a világtörténelem legdrágább válásának is főszereplője, úgy érezte, a részben eladóként, részben közvetítőként eljáró Bouvier csúnyán, legalább egymilliárd dollárral lehúzta, ezért bármelyik országban bukkan fel új érdekeltsége a svájci férfinak, azonnal feljelenti. Igaz, nem tett jót az ügyének, hogy miközben arra panaszkodott, hogy átverték, 270 millió dollárral drágábban adta el Leonardo da Vinci Salvator Mundi című festményét, mint amennyiért megvette.

A Salvator Mundi 2017 végén kelt el, 450 millió dollárért, ezzel a világ legdrágább festménye lett. Ugyan hírszerzési információk szerint a festményt a szaúdi koronaherceg, Mohammed bin Salman vásárolta meg Ribolovljevtől, a Christie's aukciósház tájékoztatása szerint a vevő Abu-Dzabi kultúráért és turizmusért felelős osztálya, és Leonardo remekműve a Louvre Abu-Dzabi falára kerül. 

A festményt 2013-ban vásárolta meg Bouvier, mindössze 75 millió dollárért, majd kevéssel később 127,5 millióért adta tovább Ribolovljevnek. Miután az orosz milliárdos 2017 decemberében elég nagyot szakított ezzel az egy üzlettel, az amerikai hatóságok úgy döntöttek, hogy visszadobják Ribolovljev átverésről szóló feljelentését. A többi országban sem tart sokkal előrébb az eljárás: bár Bouviert egy rövid időre őrizetbe is vették két évvel ezelőtt, és a svájci ügyészség újra nyomozni kezdett idén tavasszal, egyelőre vádemelés nem történt. Ugyanakkor közben a genfi kanton adóhatósága is felfigyelt a műkereskedőre, és felmerült a gyanúja, hogy több mint 175 millió dollárnyi adót felejtethetett el befizetni. 

Leonardo Salvator Mundi című festménye, ami szintén megjárta a genfi szabadkikötőtFotó: Drew Angerer/AFP

Nem ez volt az egyetlen peres ügy, amibe Bouvier belekeveredett: 2015-ben például Picasso mostohalánya, Catherine Hutin-Blay jelentette fel a férfit, azt állítva, hogy a gyűjteményében lévő két festményt ellopták, és utána bukkantak fel Bouvier birtokában. A műkereskedő ugyanakkor számlákkal igazolta, hogy nyolcmillió eurót fizetett a nőnek, a liechtensteini hatóságok pedig ezután lezárták az eljárást

Hol a művészet helye?

Az elmúlt évek botrányai után a szabadkikötő menedzsmentje megpróbálta megváltoztatni a szolgáltatásról kialakult képet: szakítva a hagyományokkal, rövid, vezetett túrákra már beengednek időnként újságírókat, mely során néhány, nyilván előre kiválasztott tárolószobába is be lehet tekinteni. 

A kicsit nagyobb nyilvánosság biztosítása ugyanakkor nem jelent megoldást a szabadkikötőkkel járó problémákra. Egyrészt arra a gyakorlati problémára, hogy az egész konstrukció vonzza az adócsalókat, a bűncselekményekből származó pénzeket műkincs-vásárlással tisztára mosókat és a terrorfinanszírozás lehetősége is rendre felmerülő veszélyforrás

Klimt Vízikígyók II. című festménye, szintén járt a szabadkikötőben

És van egy még mélyebb, még alapvetőbb probléma, ami persze lehet, hogy csak a XX. században gyökerező gondolkodásunk maradványa: a hozzáállás, hogy a műalkotások alapvetően azért vannak, hogy gyönyörködhessünk bennük. Hosszasan lehet vitatkozni arról, hogy vajon óriási buborék-e az egész műkincspiac, ahogy arról is régóta folynak viták, hogy mennyire van rendben, ahogy százmillió dollárokért cserélnek gazdát olyan műalkotások, melyekre az egyetemes emberi kultúra csúcsteljesítményeként szoktunk gondolni. 

Ezek a művek eddig is sokszor magánkézben voltak, és sokszor nem múzeumok falát díszítették, hanem magánkastélyok és vezérigazgatói irodák falain lógtak, de legalább láthatóak voltak. De van valami nagyon zavarba ejtő és nehezen feldolgozható abban a gondolatban, hogy például Andy Warhol, Joan Miró és Jeff Koons festményeinek egy gyűjteményét a Panama-iratokban főszereplő Mossack Fonseca tároltatta dobozokban a genfi szabadkikötőben egy gyémántkereskedő megbízásából. És ezeket a festményeket jelenleg nem láthatja senki, ahogy arra sincs semmi garancia, hogy ez a jövőben majd változni fog. 

Persze ez a helyzet nem alakulhatott volna ki, ha a műalkotások piaca nem lenne eleve egy rendkívül alulszabályzott és ellenőrzött piac: hiába mozognak itt óriási pénzek, a hatóságok még mindig nagyon keveset látnak abból, kik a fontosabb szereplők a nemzetközi aukciósházak árverésein. A drágán megvett festmények és szobrok pedig a szabadkikötők nélkül is ismert eszközei voltak a pénzmosásnak és az adóelkerülésnek. Ahogy John Zarobell, az University of San Francisco globális műkereskedelemmel foglalkozó kutatója írja, az offshore és az informális gazdaság mára a műkereskedelem lényegi eleme lett. És miközben a globális műkereskedelmi piac a világgazdaság szempontjából viszonylag jelentéktelennek tűnik évi 57 milliárd dolláros méretével, szabályozatlansága miatt súlyához képest nagyon jelentős szerepet tölt be a leggazdagabbak tőkefelhalmozásában. 

Ebben a légkörben pedig a művek szerepe is átalakul: presztízsberuházás helyett egyre gyakrabban spekulációs céllal vásárolják fel őket. Ekkor pedig teljesen mindegy, hogy a festmény a következő évtizedek során látható lesz-e bárki számára vagy sem. A lényeg, hogy adómentes helyen lévő ládában vigyáznak rá. 

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.