Étteremben viselkedni nehéz, vagy legalábbis sokaknak nem megy. Ez nem mindig a vendég hibája, önmagában is elég zavarba ejtő tud lenni az, ha az embert körbeugrálják - én például épp ezért nem is igazán szeretek étterembe járni. Hol attól vagyok zavarban, hogy látszólag senki se törődik velem, én meg nem akarok feltűnősködve kalimpálni a kezemmel, hol attól kapok idegbajt, hogy már akkor felvennék a rendelésem, amikor még be se húztam magam alá a székem, hogy aztán amint a számhoz emelem a villám, megkérdezzék, ízlik-e az étel. A helyes éttermi viselkedésben, hogy mit szabad, mit nem, és mi az, amit kifejezetten érdemes, hatalmas segítséget nyújtott egyik kedvenc ételújságom állandó rovata, a

Felvágott Nyelvű Pincérnő.

Hónapok óta vagyok rajongója, és úgy hiszem, ideje megosztani pár tanácsát.

Egyedül szoktam enni, hogyan akadályozzam meg, hogy elvigyék a kajámat, amíg vécén vagyok?

Felvágott Nyelvű „öt perc, és jövök” jeligére kapta a levelet, amiben az érdeklődő vendég azt is megosztotta, milyen módszerekkel vallott kudarcot:

• hiába jelezte a felszólgálójának, a tányérokat egy másik pincér beszedte;
  
• hiába hagyott feltűnően személyes tárgyakat az asztalán, mert egyszer ellopták a hátizsákját, általában pedig gondosan kiszedegették a tányérját a cuccai közül;
  
• hiába rakatta el magának a maradékot, az asztalán maradt becsomagolt ételt is kidobták.
  

„Hordjak magamnál egy táblácskát, hogy »mindjárt jövök, vécén vagyok«, és rakjam ki az asztalra?” – kérdezte.

A válaszból egyből kiderül, hogy például az amerikai italmérésekben általánosan elfogadott jelzés, ha a poháralátétet vagy egy szalvétát rakunk az italunkra. Azt békén hagyják a pincérek. Éttermekben egykor hasonlóan egyértelmű jelzés volt a keresztbe helyezett eszcájg, de ezt saját tapasztalataim szerint már Magyarországon se feltétlenül értik. Felvágott Nyelvű szerint az Egyesült Államokban sem. A táblácskás ötlet szerinte működhet. „A helyedben elkezdenék dolgozni az »öt perc múlva jövök, légyszi ne dobd ki« táblámon, bár az enyém azt mondaná, hogy »takarodj a picsába az ételemtől, rohadék«, és még gyodát is telepítenék a tányérok köré.”

Illetlenség-e megkérni a pincért, hogy dobja ki a szemetemet?

„Más helyett is szégyenkező” egyik barátja rendszeresen magával viszi a postaládájából reggel kivett levélszemetet, és a pincérnőt kéri meg, hogy dobja ki. „Gratulálok, ez a legfurább kérdés, amit a rovat indulása óta kaptam” – válaszolta neki Felvágott Nyelvű, aki szerint a kérdés univerzálisabb, mint gondolnánk. „Hol kezdődik és végződik egy pincér feladata? Csak a rendelést kell felvenniük és kiszolgálniuk? Vagy többek ennél? Mit várhatunk el tőlük a vendéglátás keretében?”

Aztán arra jut, hogy a levélszemét kidobása bizony fura kérés, különös tekintettel arra, hogy azért a postaláda tartalmának kiürítése nem akkora feladat - talán kisebb is annál, minthogy magunkkal vigyük egy étterembe a nem kívánt küldeményeket. De még ezt is lehetne civilizáltan, például ha azt kérezné a vendég, hogy hol talál egy szemetest, ahova kidobhatná a leveleket. Általánosságban meg azt javasolja, minden hülye kérés előtt tegyük fel magunknak a kérdést, hogy felszolgálónak, vagy szolgának nézzük a pincérünket.

Mit tegyek, ha a görény haverom flörtölni próbál a pincérnővel?

„Kedves Felvágott Nyelvű! Hogyan kezeljem a szitut, amikor a pöcsfej a csapatunkból, aki úgy érzi, ő Isten ajándéka a női nemnek, ráhajt a pincérnőnkre? Oké, ne haverkodjak vele, vagy teremtsem le, de az élet ennél néha nehezebb, éppen »gondjai vannak«. Mit tegyek?”

Felvágott Nyelvű először is jelzi, hogy ugyan már véget ért a 20. század, még mindig léteznek férfiak, akik szerint a pincérnőnek kötelessége visszaflörtölni az ő bunkó és kéretlen bókjaikra, pedig tényleg mindenki megérdemelné, hogy ne zaklassák. Épp ezért az egyetlen megoldás, hogy ha ilyen pöcsfejek vannak az asztaltársaságunkban, azokat ott helyben ugassuk le, aztán négyszemközt is beszélgessünk el velük a civilizált együttélés elfogadott szabályairól. Vagyis a válasz a kérdező vélelmezésével szemben igenis egyszerű: ha bunkó a haverod, akkor bizony minden kellemetlenségével együtt vállalnod kell a konfrontációt.

Mit tegyek, ha a haverjaim pöcsként viselkednek?

Az „Azok barátja” nevet választó kérdező szépen körülírja, hogy mekkora parasztok a haverjai, akik órákat késnek a foglalásukhoz képest, kevesebben vagy többen jönnek, mint ahány helyet foglaltak, a legolcsóbb ételt választják, majd kezdik extrákkal átalakítgatni, az étkezés után még vagy egy órán át foglalják az asztalt a zsúfolt vendéglőben, minimális borravalót adnak és még nagyvonalúnak érzik magukat, és ha netán rájuk szól, akkor lesznobozzák és folytatják állatias viselkedésüket.

Felvágott Nyelvű nem fogta rövidre a válaszát, pedig tömören összefoglalható:

ha ekkora pöcsök a haverjaid, ne járj velük étterembe.

Bunkóság, ha nem csevegek a pincéremmel?

Egy introvertált vendég érdeklődött, hogy vajon zokon veszik-e a vendéglátósok, ha egy törzsvendég, aki amúgy tisztességes borravalót szokott hagyni, nem túl kedves. „Elérzékenyült a remegő kis szívem, hogy ennyire szíveden viseled a felszolgálóid érzéseit, tőlem biztos extra tejszínhabot kapnál a tortádra, annyira drága vagy” – írja neki Felvágott Nyelvű. Szerinte amúgy ez is univerzálisabb kérdés, általában szól arról, hogy mennyire kéne barátságosnak lennünk idegenekkel. Még ha éppen olyanokról is van szó, akikkel hetente többször is találkozunk. Ettől még nem leszünk barátok, így szerinte „amíg nem vagy faragatlan, addig nem kell cseverészned”. Ha netán a pincér barátságosabb a kellemesnél, akkor pár finom, udvarias gesztussal jelezhetjük, hogy a magunk részéről lezárnánk a beszélgetést, például azzal, hogy

• mosolyogva visszaadjuk az étlapot;
  
• udvariasan elfordulva elkezdjük az ölünkbe teríteni a szalvétát.
  

Aggódni meg nem kell, mert az éttermek tele vannak arcokkal, akik még a rendelés alatt se néznek fel a mobiljukból, így ha valaki képes mosolyogni és megköszönni a felszolgálást, az már a jók közé tartozik.

Ugye, milyen jófej vagyok, hogy összeraktam a koszos tányérokat?

NEM.

Felvágott Nyelvű ezt kivételesen nem egy vendég, hanem egy kolléga kérdésére fejtette ki. Két pincér nagy egymásra találása volt ez az epizód, ahol kidühönghették magukat a vendégeken, akik valamiért jófejségnek érzik, ha összepakolják a pincérnőnek a tányérjaikat. Pedig ezzel többet ártanak, mint használnak, mert hát miért is tudná jobban összerakni egy vendég a szennyes edényt a profinál. Az ilyen tányérhalmokat a pincérek alig tudják felemelni, aztán bányászhatják ki a tányérok közül az eszcájgot. „Az én munkám szó szerint az, hogy összeszedjem a tányéraitok, hát hagyjátok, hogy csináljam” – írja. Főleg, mert egy csomó étteremben határozott rendszert dolgoztak ki a szennyes edények kezelésére, amivel a vendég miért is lenne tisztában. „Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen tányértorony azt sugallja, hogy én nem végzem a munkámat” – írja, de azért hozzáteszi, hogy értékeli a jó szándékot, de a legnagyobb segítség, ha hagyják, hogy végezze a munkáját.

A pincérek tényleg a legdrágább ételt akarják rám sózni, ha azt kérem, hogy ajánljanak valamit?

Ezt egy olyan vendég kérdezte, aki elismeri, hogy általában elégedett az ajánlott étellel, de nem tudja elhallgattatni cinikus gyanakvását. Felvágott Nyelvű szerint azért tűnhet úgy, hogy a pincérek mindig drága ételeket ajánlanak, mert

a drága ételek általában jók.

„A homár isteni. Ahogy a filet mignon és a szarvasgomba, meg azok a különleges sajtok. Az a sok zsír és luxus nem olcsó” – írja. És bár elismeri, hogy a borravalóból élnek, ennek ellenére sem próbálják átkúrni a vendéget. Már csak egyszerű matematikai okokból sem. „Vegyük azt, hogy egy igazi luxusétteremben eszel, ahol külön ember van rá, hogy lesöpörje a morzsát a fehér abroszról. Mondjuk, hogy a 35 dolláros kagyló és a 42 dolláros báránycomb között ingadozol. Ha húsz százalék borravalót adsz, mert az anyád rendesen nevelt, akkor a különbség 1,40 dollár. Haver, ennyiért nem árullak el!”

Tényleg előfordul, hogy a pincérek beleköpnek az ételbe?

Felvágott Nyelvű persze soha, mert ő példamutató éttermi alkalmazott, aki legfeljebb a szokásosnál is vágottabb nyelvvel szurkál oda a bunkó vendégnek, remélvén, hogy az hamar távozik. De összességében a válasz

IGEN.

Legalábbis amikor körbekérdezett pincérbarátai körében, akkor megtudta, hogy

• volt, aki simán visszalapátolta a földre esett húst a mindenbe belekötő vendég tányérjára, és fel is szolgálta;
  
• egy kajafutár, bár bele nem köpött az étteremmel szemközti házból rendszeresen házhozszállítást rendelő, de sose borravalózó vendég pizzájába, viszont direkt hagyta kihűlni;
  
• aki belepisált a levesestálba, amikor megérkezett egy csapat, rendszeresen levest fogyasztó, rendszeresen bunkó törzsvendég;
  
• ez másutt is előfordult;
  
• volt aki a taknyát kente a bunkó vendég citromjára;
  
• és egy mimóza, aki hozzá nem adott az ételhez, el viszont vett belőle.
  

Magyarán, érdemes nem bunkózni a pincérekkel, mert úgyis mi szívjuk meg a végén.