Újra elszámoltathatóvá tenné a kapitalizmust az amerikai szenátor törvényjavaslata

Elizabeth Warren a Bernie Sanders fémjelezte újbaloldali mozgalom egyik legnépszerűbb politikusa, mellette pedig jó eséllyel a Demokrata Párt egyik elnökjelöltje lehet majd 2020-ban. Massachusetts állam szenátora a héten egy olyan törvényjavaslattal állt elő, amely alapjaiban alakíthatná át az amerikai kapitalizmus működését, és ami megmutatja majd azt is, hogy milyen gazdasági viták dominálhatják a következő éveket az Egyesült Államokban. 

Miközben a felmérések már azt mutatják, hogy az amerikai demokraták már jobban szeretik a szocializmust, mint a kapitalizmust, Warren javaslata szinte akár visszafogottnak is tekinthető, hiszen szocializmus helyett csupán az ötvenes-hatvanas évek jóléti kapitalista felfogásához térne vissza. Azonban ez is alapvetően forgathatná fel az amerikai nagyvállalatok életét. 

Fotó: CHIP SOMODEVILLA/AFP

Warren nagyszabású törvénytervezete egyszerre célozza a nagyvállalatok működését, vagyoni újraelosztást és nagyobb önrendelkezési jogot biztosítana a munkavállalóknak és a helyi közösségeknek. 

Az Accountable Capitalism Act (ACA) névre keresztelt törvényjavaslat nyomán az évi egymilliárd dollárnál nagyobb bevételt elérő vállalatoknak szert kéne tenniük egy, a szövetségi kormány által kiállított közösségi engedélyre, amely szabályozná, hogy e vállalatok ne csak a részvényesek pénzügyi érdekeit tartsák szem előtt. A törvényjavaslat mindössze pár ezer vállalatot érintene az Egyesült Államokban, ezek azonban nagyon jelentős foglalkoztatók és jelentős a gazdasági szerepük is. 

A törvényjavaslat értelmében ezeknek az óriásvállalatoknak a jövőben az összes olyan szereplő érdekeit figyelembe kéne venniük, kiknek jelentős szerepe van a vállalat működésében. Azaz a részvényeseken túl a munkavállalók, a fogyasztók és a termelésnek helyszínt biztosító városok és közösségek szempontjai is hangsúlyosabban jelennének meg a vállalatvezetés döntéseinél. 

Warren javaslatának lényege, hogyha a nagyvállalatok fenn akarják tartani a jogi személyi státuszukat, akkor be kell látniuk, hogy ehhez nemcsak a személyeknek járó jogok, de kötelességek is járnak, azaz jobban ki kell venniük a részüket a társadalmi együttélésből. Ennek belátásához viszont meg kell haladni azt a szemlélelet, hogy működésük egyetlen alapelve a profit hajszolása. 

A javaslat ennyiben nemcsak gazdasági változásokat hozna magával, de egy jelentős kulturális váltást is, vissza a második világháborút követő évtizedekig, amikor a jóléti államok programja nyomán a vállalatok jóval jelentősebb társadalmi felelősségvállalást tanúsítottak, és kevésbé volt meghatározó egyes magánszemélyek üzleti érdeke. 

Warren számokkal is alátámasztja javaslatát: mint írja, 

az amerikai óriásvállalatok 2007 és 2016 között a profitjuk 93 százalékát fizették ki osztalékként, míg ez az arány a nyolcvanas években 50 százalék alatt volt. Akkor a bevételek nagyobb hányada bérekre, illetve fejlesztésekre ment el.  

A változások egyik előidézője a törvényjavaslat szerint az lenne, hogy a munkavállalók nagyobb beleszólási lehetőséget kapnának a vállalatok működésébe: 

az elképzelés szerint a jövőben az igazgatótanácsok tagjainak legalább 40 százalékát a munkavállalóknak kéne megválasztaniuk. 

A politikus a Wall Street Journal lapjain mutatta be törvényjavaslatát, itt arról írt, hogy alapvető változásra van szükség az üzleti életben, és azt a három évtizedre visszamenő folyamatot kéne megfordítani, hogy a vállalatok csak a részvényesek profitjával foglalkoznak, a gazdagokat még gazdagabbá téve így, a helyi fejlesztések és a dolgozói bérek növelésének rovására. 

Hogy évtizedekkel ezelőtt, a neoliberális fordulat idején történt egy alapvető változás az angolszász országokban, azt jelzi például az a mutató, amely a vállalatok részvényállományának piaci értékét veti össze a vállalatok újraelőállításának költségével. Ahogy a Vox bemutatja, ez a mutató sokáig jellemzően 1 alatt volt az Egyesült Államokban, azaz a részvények értéke nem haladta meg a vállalat újrafelépítésének becsült költségét. Ahogy azonban a részvényesek szerepe egyre inkább felértékelődött, úgy lőtt ki ez az érték az USA-ban, Nagy-Britanniában és Kanadában, míg mondjuk Japánban vagy Németországban nem történt meg ez a fordulat. 

Ennek következtében, mivel a tulajdonosi csomagok pénzügyi értéke gyorsabban nőtt, mint ahogy maguk a vállalatok növekedni tudtak, a részvénytulajdonosok óriási vagyonokra tehettek szert. Ezek az összegek viszont nagyon kevés ember kezében koncentrálódtak: az Egyesült Államokban az összes kibocsátott részvény 80 százaléka a lakosság 10 százalékának kezében van, és az amerikaiak több mint felének egyáltalán nincsenek részvényei. Ezzel párhuzamosan a befektetések stagnáltak az országban, és vannak közgazdászok, akik szerint alapvető összefüggés van az elmaradó befektetések és a részvényesi pozíció felerősödése között. Hogy pontosan mennyire jelentős ez az összefüggés, arról állandó viták folynak, és ezek most várhatóan fel is fognak erősödni Warren javaslata nyomán. 

A progresszív oldalon azért ünneplik Warren javaslatát, mert szemben más baloldali javaslatokkal, ennek nem lenne jelentős költségvetési vonzata, nem kéne új adókat kivetni miatta, viszont a vállalati szempontrendszer alakításával komoly újraelosztási folyamatokat indíthatna el, melynek ráadásul épp a középosztály lehetne az egyik nyertese. 

Azt is látni egy tavaszi kutatásból, hogy a felvetés, hogy a munkások delegálhassanak tagokat az igazgatótanácsokba, és nagyobb beleszólásuk lehessen a vállalatvezetésbe, kifejezetten népszerű gondolat, ami még a republikánus szavazóknak is tetszik. Ezért is érdekes, hogy Warren javaslata előtt alig volt politikus, aki ezt képviselte volna. 

Warren javaslatát támogatók Németországból hoztak példákat, ahol a Mitbestimmung, azaz együtt-döntés rendszere révén a munkavállalók jelentősebb arányban vannak képviselve az igazgatótanácsokban, és kutatások szerint ennek révén kevesebb a csak rövidtávú hatásokat figyelemebe vevő döntés, kisebbek a fizetési különbségek, és a rendszernek pozitív hatása van a termelékenységre és az innovációra is. 

A törvényjavaslatba több további kisebb változás is bekerült, például az igazgatók öt évig nem adhatnák tovább a fizetségként kapott részvénycsomagjaikat, ezzel is visszaszorítva a részvénykompenzáció mértékét, valamint a vállalat bármiféle politikai tevékenysége vagy kifizetése csak a részvénytulajdonosok és igazgatósági tagok háromnegyedének jóváhagyásával történhetne meg. 

Nem meglepő módon, a legnagyobb vállalatok környékén nem mindenki fogadta lelkesen Warren javaslatát: sokan az szövetségi kormány terjeszkedését látják a javaslatban. A vállalatoknak jelenleg állami szintű engedélyekre van szükségük a működéshez, és ehhez nem is szükséges ennyire szigorú feltételeknek megfelelniük. A javaslatot bírálta a Benchmark Investments vezérigazgatója, Kevin Kelly, aki szerint Warren meg akarja mondani a vállalatoknak, hogy mit szabad és mit nem szabad tenniük, pedig a piac éppen azokat jutalmazza, akik törődnek a részvényeseikkel. 

Lelkesebbek voltak viszont közgazdászok és kutatók, akik az elmúlt években a vagyoni egyenlőtlenségekkel foglalkoztak, és most üdvözölték ezeket a javaslatokat, mert szerintük ezek a változtatások az első lépések lehetnének afelé, hogy visszatereljék a vállalatokat a hagyományos szerepük és felelősségvállalásuk irányába. És ha most Warren javaslatából jó eséllyel nem is fog hatályos törvény születni, az általa felvázolt elképzelések jól mutatják, hogy milyen témák tematizálhatják a következő amerikai kampányt. (Vox, Guardian)