Bár családunkban nagy hagyománya van a vadkempingezésnek, saját gyerekkel, a 3,5 éves Piroskával csak idén próbáltuk ki a nyaralásnak ezt a változatát.

Általában csodabogárnak néznek ismerőseim, amikor a nomád életmódot preferálom nyaralás címén - mondván a nyaralás pihenésre, és nem a vadonban való túlélésre szolgál-, gondoltam, megosztom a tapasztalatokat.

Mielőtt elmerülnék a dunai vadkempingezés részleteiben, fontos tisztázni, hogy mit értek én - a családi tradíciókat követve - vadkempingezés alatt. Röviden:

• Nincs autó (motor/helikopter/lakókocsi/lakóautó)
  
• Nincs közmű
  
• Nincs áram (kivétel: napelemről töltött napi 2-3 telefonnyi energia)
• A tábor nem 1-2 napig áll, mint a vízitúrákon, hanem állandó helyszín

Mindez talán triviálisnak tűnhet, de hogy mégsem teljesen az, bizonyítja, hogy a balatonakali ipari kempingben, ahol kiépített fürdők, zuhanyzók, kijelölt parcellák sűrű hálózata áll a kempingezők szolgálatára, egy ötven éve, azaz 1968 oda járó budapesti asszony kifejtette, hogy ő éppen vadkempingezik.

Akkoriban még valóban vad lehetett az akali Balaton-parton kempingezni - ez volt az egyik utolsó falu, amelyik megadta magát a balatoni tömegturizmusnak -, ma már azonban ezeknek a balatoni ipari kempingeknek a komfortértéke megközelíti egy jobb fekvésű lakótelepét. Cserébe nem sok természetközeli dolog maradt, így alig vártam, hogy továbbálljunk innen és gyerekkorom vadregényes helyszínére érkezzünk, a Szentendrei-szigetre.

Elmerülni a természetben

Féléves sem voltam még, amikor szüleim egy nagyobb társasággal kivittek sátrazni a Dunára. Volt a csapatban pár evezős hajó, azaz kielboat, ezekkel hoztuk fel a tábori cuccokat Budapestről, majd ezzel hordtuk át az ivóvizet és az alapvető élelmiszereket a túlpartról naponta. Olykor a nyolcvanas években olyan népes volt a tábor, hogy két túrahajót is megtöltött a reggeli fuvar (zsemle, kifli, tej, kakaó és hozzávalók az ebédhez, vacsorához). A verőcei boltban úgy hívtak minket, a „rengetegék”.

Főzni és sütni bográcsban vagy parázson lehetett, de a konyhai eszközkészlet visszafogottsága sosem érződött a menün: lángos, gulyás, fánk, palacsinta, mindenféle, fóliában sült egytálétel, buzsáki, lecsó, és apám - mindenféle heti maradékból készült - vasárnapi levese minden komolyabb nehézség nélkül elkészült.

Sőt, amikor a táborhely adottságai engedték - főként a Szentendrei-sziget melletti kis ágban jellemző ez - az agyagos szakadásokból álló parton komplett, több tűzkamrás tűzhelyet is lehetett készíteni: a sárral, agyaggal megformázott tűzhely az első begyújtás után szépen kiégett, fala megkeményedett, nagynéném egy tűzzel megcsinált egy komplett 2-3 fogásos ebédet - ha nagyon melege lett, mentünk csobbanni a Dunába.

Csak egy öntöttvas sparhelt lapot kellett vinni az egésznek a tetejére, de tulajdonképpen még ez sem kötelező, ha változatos kürtőméretekkel operálunk a kis, közepes és nagy fazekaknak.

Ez aztán minden évben megismétlődött, heteket, sőt talán hónapot is töltöttünk Verőcével szemben a parton a Szentendrei-szigeten, majd később a kis ágban, Dunabogdánnyal szemben. A tábor közben folyamatosan fejlődött, épült-szépült: az uszadékfákból bútorokat barkácsoltunk, lettek székek, asztalok, lett fürdőszoba, mosogató, kártyázóasztal, olvasósarok, vécé, hűtőszekrény (azaz hűtőgödör) - tulajdonképpen minden civilizációs vívmány, amit a városban hagytunk, nomád stílusban éledt újjá.

Idén, negyven évvel később első partraszállásom után Kismaros vonzáskörzetére esett a választás. Ezúttal viszont már nem én voltam a kis szaros, hanem Piroska, így végre saját szememmel mérhettem le, hogyan és mivel töltöttem az ártéri erdőben, a Duna partján a mindennapokat - igaz, még a digitális forradalom előtt.

Autóval pont nem

A vadkempingezésben a szabadság a legnagyobb élmény. Szabadnak pedig ott tud lenni az ember, ahol nincsenek kötöttségek. Kötöttségek pedig ott vannak, ahol már sok az ember. Így értelemszerűen aki a vadkempingezést nem spórolás miatt választja, hanem igyekszik eltűnni a világ szeme elől, olyan helyet választ, amit a konzumisták elkerülnek. Ezek pedig manapság azok a helyek, amiket autóval nem lehet megközelíteni.

Bár a Szentendrei-sziget spicce már a tömegturizmusé, a sziget távolabbi partjai még szinte háborítatlanok, mivel autóút nem vezet arrafelé. Ezért érdemes vízi járművel, vagy egy kézikocsival felkészülni az első és az utolsó napra, amikor cuccolni kell, különben a tábor önellátó tud lenni. Mi az autót Kisorosziban hagytuk, és onnan cuccoltunk be a táborhelyre, ahol már előzőleg kikötöttek unokatestvéreim, Évi és Panni, akik egy kielboattal vitték át a cuccokat a túlpartról, Kismarosról.

Ha nincs üresjárat, nincs hiszti

- Beraktad?
- Nem raktam be.
- Arról volt szó, hogy te rakod be.
- Nem arról, hogy te?

(Magyar berakós rigmus a XXI. századból)

Az első és teljesen megdöbbentő élmény, hogy a gyerekkel sokkal kevesebb bénázás, nyeszekedés volt, mint bárhol máshol - akár otthon, akár üdülőben, nyaralóban.

Ennek valószínűleg az az oka, hogy egy ilyen helyzetben nincsenek a technológiai civilizációra jellemző üresjáratok: nem várunk a buszra, repülőre; nincs sorban állás, nem kell folyton egyik helyről (szállás), a másikra (strand) menni, majd tovább (étterem), és így tovább.

A tévézés (vagy YouTube-ozás) igénye ugyan egyszer-kétszer felmerült, de mivel szinte azonnal felkínálható volt három másik lehetőség, üresjárat sosem volt, így hisztizés nélkül megúsztuk a mindennapokat.

Eleve a szállás és az étterem maga a táborhely, aminek az alján ott a kis magánstrand is, vagyis minden egy helyen van. Ez óriási előny, hiszen tapasztalatom szerint a kisgyerekes nyaralásban mindig a logisztika a legmegterhelőbb dolog: a nyaraló személyek és használati tárgyaik hiánytalan eljuttatása A-ból B-be, aztán C-be, aztán vissza A-ba, stb.

Érdemes olyan táborhelyet keresni, ahol pancsolásra alkalmas a part, nagy széles homok- vagy sóderes pad van előtte, a sodrás lassú vagy épp limányos. Szerencsére az idei alacsony vízállás kedvezett a gyerekbarát táborhelyeknek, óriási száraz partszakaszok alakultak ki, alig-alig mélyülő vízzel. (Az alacsony vízállásnak is vannak rizikói: bizonyos helyeken annyira közel kerül a hirtelen mélyülő hajóárok a parthoz, hogy emiatt lehet veszélyesebb a nem úszók számára. Érdemes tehát a vizet is bejárni.)

Bármilyen biztonságos is a partszakasz, a gyerekeket sosem lehet magukra hagyni, ha a vízben vannak.

A veszedelmes Duna és a húgyivás szörnyű legendája

A Dunával kapcsolatban Magyarországon kissé gyanakvóak a nem Duna mellett élő népek. Alapvetően két dolog szokott előkerülni, amikor a Dunáról van szó: koszos és veszélyes.

Előbbit sosem tudtam túl komolyan venni: negyven éve fürdöm a Dunában és két extrém, belvárosi fürdőzés utáni mérsékelt viszketegséget leszámítva soha semmilyen fertőzéssel nem volt dolgom, sem a körülöttem Dunában fürdőzőknek. A Duna vize rengeteget tisztult egyébként az elmúlt évtizedekben Budapesten is, és mivel folyóvízről van szó, sokkal gyorsabban tisztul, mint például a Balaton.

Olyan előfordult, hogy a szemközti - dunabogdányi - strandon vérhasjárvány fosatta meg a fürdőzőket, de ennek feltehetően éppen a zsúfolt strand volt az oka, mi a túlparton lévő táborhelyünkön semmit sem éreztünk. Igaz, inkább a strand felett kötöttünk ki az evezős hajóval ilyenkor, hogy elkerüljük a gazdatestű fürdözőket.

A fertőzésveszély legfontosabb feltétele, a zsúfoltság a vadkempingezésből teljesen hiányzik: ha nem egymás seggében fürdenek több százan, komolyabb veszélye nincs a dunai víznek. Esténként azért érdemes az arcot és a védettebb testrészeket megmosni tiszta vízzel és szappannal (természetbarát változattal természetesen).

Veszélyes-e a Duna a gyerekre nézve? Természetesen - mint minden víz - igen. Főként a sodrása okozhat váratlan fordulatokat, ezért körültekintőbbnek kell lenni, mint amikor tó mellett van az ember. (Cserébe sokkal hűvösebb a vize, üdítőbb benne a fürdés, a sodrás miatt pedig az úszás is sokkal izgalmasabb).

A gyerekek egyébként ösztönösen érezték, hogy óvatosabbnak kell lenniük: a viszonylag erős sodrás és a hidegebb vízhőmérséklet természetes visszatartó erő. Nem rohangáltak befele eszetlenül, inkább a part mentén hancúroztak fel-alá.

A tavakon és tengeren jól bevált matracokat, gumi unikornisokat és hasonló úszó, de vízi járműként nem értelmezhető dolgokat mellőztük: mint említettem, a Duna sodrása - főként a hajóárokban - komoly veszélyeket rejthet magában, ezért a dunai gumimatracozásnak kifejezetten ellene vagyok. Piroska karúszóval vagy úszógumival volt felszerelve a parton, és csak egyszer indult meg egyedül a Duna közepe felé, ami után elég alaposan elmagyaráztunk, hogy ez mennyire nem jó ötlet. Alapszabályként érdemes betartani, hogy aki nem tud úszni, a derekát ellepő víznél tovább nem mehet a folyóba.

A gyerekek felvigyázása, ami feltehetően a legőrjítőbb szülői feladat, mégis sima ügy egy ilyen tárborban, mert szinte minden egy helyen van, és nem kell több tucat gyerek közül keresnünk a magunkéit. A parttól húsz méterre lévő tűzhelyről jól belátni a partot, azaz a felvigyázás közben készülhet az ebéd vagy a vacsora, az árnyas fák alatt - azaz nem a tűző napon - lehet közben farigcsálni, furulyázni, keresztrejtvényt fejteni, kártyázni stb.

Érdekes fejlemény volt az is, hogyan hagyták el a gyerekek a papucs és szandál viseletét, és trappoltak fel-alá mezítláb, pedig a parti kagylók időnként vágnak, szúrnak, a csalán csíp, a kövek kemények. Ez is inkább a túlságosan aggódó szülőknek okozott fejfájást, de hamar kialakult az apró sebek esti kitisztításának és bekötésének rítusa.

Instant biológia-, rajz, földrajz, technika és énekóra

Ha a városi ember túljutott a hajvasaló vagy az elektromos borotva hiányérzetéből fakadó katarzison, elég hamar kinyílik számára a világ. A kevesebb ugyanis több: a puritán természet maga annyi programmal szolgál, hogy nemhogy az esti bealtatással nem volt semmiféle gond - pedig Piroska nehéz ügy ilyen szempontból -, de rendszeressé vált a délutáni, spontán alvás is, aminek intézményét a négy fal között jó egy éve nagyjából teljesen feladtuk.

A gyerek elképesztő mennyiségű időt tudnak eltölteni kavicsok és kagylók gyűjtögetésével, a hajók által keltett hullámok kergetésével vagy éppen homokozással, bőven van idő tehát mindenre a felnőtteknek is - akár kavicsok és kagylók gyűjtögetésére, a hullámok kergetésére vagy éppen homokozásra.

De elég egy parton álló fa is, ami szintén több órás programot biztosított Piroskának és a többi gyereknek.

Ez a görbe fűzfa a játékokban hol vonatként, hol madárfészekként, hol mászni való faként működött. Egy fával el voltunk napokig, és egy ilyen ártéri erdőben rengeteg fa van. Az ártéri erdő dzsungelszerű elrendezése, a kidőlt vagy épp kidőlőben lévő fákkal pedig a legjobb játszótér.

Az ártérben nemcsak mászkálni lehet, hanem természetbúvárkodni is: a kérgek alatt rengeteg az ízeltlábú, a pók, a hangya, az ászka, a soklábú. A kérgeken nő a moha, a gomba, mindenféle füvek, másznak a hernyók. Az odvas törzsek is tele vannak meglepetéssel, és még békát is lehet fogni, sőt a dunai kérészek virágzását is elcsíptük. Mindenki Gerald Durrellé alakult át, arról ne is beszélve, hogy a gyerekek és a felnőttek egyre általánosabbá váló ízeltlábúfóbiáját is nagyban lehetett csökkenteni.

Az ártéri erdő fái még a parkourral ismerkedő unokaöcsém, Dénes érdeklődését is felkeltették, így forgattunk egy fakourvideót:

link Forrás

Amikor pedig előkerült egy távcső - ez is fontos tábori kellék, órákig madarakat, hajókat, csónakokat nézett a gyerek. Felismerte a szürke gémet, hozta, mutatta a könyvében, majd miután egy sirály rabolt a Dunában, megállapította, hogy biztosan vízi madár, mert nem ázott el.

Nemcsak a gyerekek, a felnőttek életritmusa is átalakult. A hullócsillagnézés miatt ugyan kicsit később, nagyjából 11 és éjfél között vonultunk nyugovóra, de emiatt korán is keltünk, ráadásul szinte együtt, reggel 7-től, 8-tól már fent voltunk.

Drágám, oda lett a toilette!

A laikusok számára a leggyakoribb kérdés, illetve kétség a nomád táborozással kapcsolatban a vécé hiánya szokott lenni. Pedig a természetben kakálni valójában remek élmény, arról nem is beszélve, hogy a guggoló testtartás sokkal előnyösebb a beleinknek, mint az azokat - éppen amikor a legnagyobb szükség volna rájuk - összezáró angolvécé.

A többnapos, -hetes táborélet előnye viszont, hogy van idő a minimális barkácsolásra, és gödör ásására, ami egy bizonyos tábori létszám felett már amúgy is szükséges: a pottyantós fabudik színvonalát simán hozó tábori pottyantós budi elkészítése után már azok sem szoktak panaszkodni, akik kényesek az ilyen ügyekre.

A budit természetesen a víztől távol, a magasabb parton, az erdőben kell kialakítani, hogy a víz nem mossa bele a szutykot a Dunába. Az ágakból, vagy uszadék deszkákból ácsolt ülőkét lombokkal lehet eltakarni, és még foglalt jelzést is lehet applikálni az odavezető ösvény elejére a váratlan találkozások elkerülése miatt. A nagy dolog elvégzése után pedig mindössze egy vékony földréteggel kell borítani, a használt papírt, törlőkendőt pedig külön, szemeteszsákba kell gyűjteni.

Sok a dolgom, pihenek

A vadkempingezés ellen felhozott érvek azt mondják, annyi feladat van, hogy nem lehet közben pihenni. Fene tudja, mit értenek az emberek persze pihenés alatt, a semmittevés - főleg egy gyereknek, de a felnőttek nagy részének is - baromi fárasztó, ezért folyton a következő programon jár az ember agya, ami viszont egy ilyen táborhelyen magától értetődően adódik.

A vadkempingezéssel járó tennivalók viszont egyfajta játékká, kalanddá alakulnak, így elvégzésük sem kínlódás: vízért menni hajóval vagy biciklivel önmagában egy kis túra; fáért menni szintén: az ember közben felfedezi a környéket, talál olyan fát, ami beépíthető a táborba. A tábori főzőcskézés is remek feladvány, kifejezetten kreatív kihívások elé állítja az embert, cserébe viszont ki lehet próbálni az egész évben a Facebookon, vagy a YouTube-on megnézett nomád (bushcraft) ételkészítős, táborépítős videókat.

Alapvető főzési, favágási, táborverési és vízi jártassági ismeretek nyilván szükségesek a vadkempingezéshez, de ha valaki új a műfajban, apránként is fel tud nőni a feladathoz, az internet pedig tele van jobbnál jobb csináldmagad-megoldásokkal.

Még könnyebb minden, ha több család, barát táborozik együtt, hiszen a feladatok megoszlanak, a tapasztaltabbak pedig hamar felhúzzák a vadkempingezéssel ismerkedő újoncokat. Ha pedig minden elkészült, lehet a környéken kirándulni, akár a táborhoz tartozó vízijárművel, akár gyalog, biciklivel. (Ilyen szempontból a Dunakanyar fenomenális, hiszen egyik oldalról a Pilis, a másikról a Börzsöny ad útvonalakat.)

Bár manapság a kempingkellékek egészen elképesztő skáláját lehet megvásárolni a túraboltokban, az ilyen hosszabb táborozáshoz tulajdonképpen nem is szükségesek ezek a cuccok. Kempinggázt viszek magammal mindig vész esetére, de az összecsukható kempingasztal már nem volt létszükséglet, az ártéri erdő romjaiból ugyanis sokkal kényelmesebb, kedvesebb bútorokat lehet összeállítani.

A megtalált idő

A körülmények és az eszközök hiánya csak addig zavaró, ameddig az ember nem ébred rá arra, hogy időből viszont rengeteg van, a technológiai civilizáció vívmányai pedig egyenesen értelmüket vesztik egy ilyen helyen. A mobiltelefonomat pár nap után már csak estére kapcsoltam be - napelemmel töltöttük fel a kütyüket, és akkor is csak azért, hogy a csillagképeket megtaláljuk az égbolton a Duna partján heverészve.

És bár otthon ezt már észre sem vesszük, de egy kávé vagy egy sima tükörtojás elkészítése is marha szórakoztató tud lenni itt. A tűz meggyújtásától kezdve, az optimális hőleadás eléréséig remek móka az egész, másnap pedig az ember tökéletesítheti a módszerét: tisztára úgy, mint egy tapasztalatlan sápadtarcú az indiánok között.

Ha pedig az ember elrontja a kávéját, csak magát hibáztathatja. És ez igaz minden másra: mivel minden szolgáltatást magunk állítunk elő magunknak, teljesen felszabadulunk a fizetős nyaralások szolgáltatásfüggősége alól. Mert hát mennyivel izgalmasabb ennél egy vadidegen balatoni/horvátországi/galapagosi baristát baszogatni a rossz kávéért? Felteszem, nem sokkal.

A vadkempingezés tehát visszavezet egy olyan világba, amit az emberiség egy ideje elhagyott, elfelejtett, miközben egyre inkább ráébred, hogy könnyelműség volt ennyire hátat fordítania a természetnek.

Várhatóan a jövőben sokkal nagyobb szükségünk lesz a puritán, nem pazarló, a természettel összhangban lévő életvitelre, ha mégsem akarjuk a golyóbist elpusztítani.

Egy ilyen táborban az ember megtanul pár liter vízzel elmosogatni egy nagy adag mosatlant, spórol mindennel, hiszen semmi sem a csapból folyik, és nem dob mindent azonnal a szemétbe, de mégsem hagy szemetet maga után.

Vadkempingezéssel kapcsolatos alapvető szabályokról, a természet óvásáról, a jogi helyzetről itt olvashatsz.