„Ma már abban sem tudunk megegyezni, hogy mi az az újságrás” – ez annak a meglehetősen szomorú és pesszimista cikknek egy mondata, ami a Guardianon jelent meg annak az Alan Rusbridgernek tollából, aki 1995 és 2015 között a lap főszerkesztője volt. A cikk részlet Rusbridger hamarosan megjelenő, a médiaslamasztikát elemző könyvéből, és nagyon érdekes áttekintése annak, hogy hogy jutottunk ide. Nem is feltétlenül az újságírók, hanem a nyugati civilizáció.

Rusbridger nem másokat hibáztat, sőt. Cikke, aminek egy része visszatekintés karrierjére és az angol sajtó elmúlt évtizedeire, inkább saját pályafutásán keresztül mutatja be, hogy mi vezetett a mostani krízishez. Szerinte onnantól kezdve, hogy a mai értelemben vett sajtó a 19. században megszületett Nagy-Britanniában, sokáig szinte semmi nem változott a szakmában. Amikor 1995-ben ő került a Guardian élére, az akkor még csak nyomtatott formában létező lap nem sokban különbözött a száz évvel korábbi verziójától.

Rusbridger személyes emlékeivel támasztja alá, hogy az 1990-es években mennyire más volt újságírónak vagy főszerkesztőnek lenni, mint ma. Akkor még a szakma összetartott, ő is eljárt néha berúgni a rivális lapok vezetőivel, 

hiába gondoltak egészen mást a világról és arról, hogy mit kell egy újságnak megírnia.

Annak, hogy ennek a hátbaveregetős hangulatnak Nagy-Britanniában vége lett, Rusbridger az egyik legfőbb felelőse – ahogy azt maga is bevallja. A Guardianban jelent meg 2009-ben Nick Davies tollából az a hatalmas hatású oknyomozó anyag, amely feltárta, hogy a világ legbefolyásosabb médiavállalkozója, Rupert Murdoch brit bulvárlapjai milyen elképesztően sötét és törvénytelen módszerekkel, például telefonos postafiókok meghackelésével gyűjtögették saját szaftos bulvársztorijaikat.

Davies munkájának eredményeként médiakarrierek törtek félbe, volt, aki börtönbe is került, parlamenti vizsgálóbizottság állt fel, és a különböző kiadók által tulajdonolt, különböző sajtóetikai elvek mentén működő újságok főszerkesztői többá már nem jártak együtt piálni. Valamint, ahogy Rusbridger hosszasan sorolt példáiból kiderül, elkezdték egymás lapjait kinyírással és földbe döngöléssel fenyegetni. Nyomtatásban és élőszóban egyaránt.

Az elmaradozó újságírói berúgásokkal még együtt tudott volna élni a közvélemény, de közben más is történt. Ahogy Rusbridger is írja, nagyjából 2017 elejére a világ is rájött arra, amit az újságírók már egy ideje éreztek, nevezetesen hogy valami nem stimmel a hírekkel, azokkal a hírekkel, amik „megolajozták a társadalom kerekét, közösségeket temékenyítettek meg és gondoskodtak arról, hogy a hatalmasok becsületesek maradjanak”. Senki sem tudta pontosan megmondani, hogy mi a baj és pláne mi a megoldás, de abban mindenki egyetértett, hogy „nyakig ülünk a forrongó információtengerben, aminek egy része igaz, de a nagy tömege hamis”.

Rusbridger szerint ha egy újságíró tíz évvel ezelőtt ilyesmit mondott, egyből azzal vádolták meg, hogy csak hisztiző liberális, akinek a véleményére senki sem kiváncsi, és aki egyszerűen nem elég jó újságró ahhoz, hogy elegen vegyék meg a lapot, amibe ír. James Murdoch, Rupert fia és utódja 2009-ben még azt fejtegette, hogy „a függetlenség egyetlen megbízható és hosszú távú garanciája a haszon”. Ma viszont, amikor már látjuk, hogy a hatalmas techcégek és a szabad piac kombinációja mit tettek a hagyományos sajtóval, a médiaipar minden szereplője arról beszél, hogy néha 

a piaci folyamatok kiszorítanak és eltüntetnek olyan értékeket, amik bizony igenis fontosak.

Ezektől a nagy techcégektől, amelyek Rusbridger szerint a történelem talán legnagyobb hatalmú szervezetei, egyszerűen nem várható el, hogy olyan pepecs, konkrét anyagi haszonnal nem nagyon járó munkákat finanszírozzanak, mint amilyen például Davies anyaga volt a Murdoch-birodalom viselt dolgairól. Pedig azzal nehéz lenne vitatkozni, hogy a közvéleménynek nemcsak joga, de elemi érdeke volt megtudni mindazt, amit a – pénzügyileg egyébként soha nem igazán sikeres – Guardian akkor feltárt.

Az internet felemelkedése óta eltelt két, a hagyományos sajtót fáradhatatlanul romboló évtized után lehet, hogy már nem is létezik olyan üzleti modell, amiben a „komoly” újságírás működőképes lehet. Ugyanakkor a cikk szerint soha nem volt még akkora szükség az újságírásra, aminek legmagasztosabb feladata az igazság szétválasztása a hazugságtól.

Azt Rusbridger is érzi, hogy nehezen lehet olyan újságírás létjogosultsága mellett érvelni, aminek üzletileg nincs értelme, és még sok olvasója sincs. Szerinte ezt úgy lehet feloldani, ha egy újságra és általában az újságírásra egyfajta közszolgálatként tekintünk. Amihez persze az is kell, hogy a médiában dolgozók is felfogják, mi az a közszolgáltatás – valami, ami a társadalom számára értékes akkor is, ha nem jár anyagi haszonnal. Valahogy úgy, ahogy a rendőrségre, a mentőkre vagy a tűzoltókra tekintünk, amiknek hatékony működését a társadalom minden tagja elvárja, de nem kéri rajtuk számon a nyereségességet.