Nehéz leállni az autózással, mert nagyon is szerethető közlekedési módszer: gyors, kényelmes és óriási szabadsággal ruházza fel az embert.

Azonban az is egyre nyilvánvalóbb, hogy ilyen mennyiségben jelen állás szerint nem tud autózni az emberiség hosszú távon. El lehet ugyan hessegetni a kényelmetlen gondolatokat, beszivárgó híreket a klímaváltozásról, a városok rossz levegőjéről, de jobb megbarátkozni a helyzettel: ha nem lépünk mi, majd a nálunknál erősebb rendszerek fogják drasztikus módon kezelni a problémát: autók kitiltása, betiltása. Gondoljunk csak Kínára, ahol alkalmanként a nagyvárosokban már minden második autónak megtiltják, hogy bizonyos napokon elinduljon, de egyre nő az autómentes városrészek száma is a világban. A jövő tehát elkezdődött.

Az autómentes nap pont arra való, hogy anélkül, hogy feladnánk életünk egyik fontos játékszerét, eljátszunk a lehetőséggel: milyen, amikor nem az autóé a főszerep.

Elég nehezen adtam fel az autózást annak idején: nem is sikerült teljesen, de nem is akartam teljesen. Így sokkal jobban jártam én is - például nem lettem őrült autóellenes, sem őrült autópárti. Sőt még az autónk is jobban járt.

1997 óta van jogosítványom, és bár saját autóm csak sokára lett - talán éppen ezért -, amikor csak tehettem, vezettem. Amikor aztán meglett a saját autóm, 2006 környékén, tulajdonképpen mindenhova autóval mentem. Akkor már rendszerszerűen bicikliztem a városban, de szegény kétkerekű innentől a falat támasztotta.

Aztán amikor a csajomnak is lett egy autója, akivel ráadásul akkor egy munkahelyen dolgoztam, már két autóval mentünk ketten ugyanoda. Nem azért, mert összevesztünk - bár ilyen is volt -, hanem mert 1-2 óra különbséggel érkeztünk, tehát indokoltnak tűnt, hogy egyénileg közlekedjünk. Hazafelé aztán előfordult, hogy versenyeztünk - már ha éppen nem a dugóban figyeltük egymás rendszámtábláját.

Aztán egy idő után - ebbe valószínűleg a legújabb magyarországi autós boom is beleszólt - elkezdtem nyűgnek érezni az autózás bizonyos részeit. Főként a reggeli és délutáni zsúfoltságot, és egyre többször akadt meg a szemem az autósorok között elvillanó bicikliken, a buszsávban vígan röfögő csuklós buszokon, de időnként még a járdán vagy épp a zebrán önfeledten járó, kelő járókelőkön is.

Szükségem lett némi absztinenciára.

Ez persze nem ment olyan könnyen, mert amihez az ember hozzászokott, ahhoz hozzá van szokva. Megpróbáltam ezért a negatívumokra fókuszálni. Kvázi belekötöttem a saját életmódomba. Ez sokkal hatékonyabb módszer, mint amikor az embert mások nyaggatják. Az alábbiakban ezek a gondolatok következnek.

Az autóban marhára kell figyelni

Ha az ember túl van villámló fiatalságán, elmúlik a bomba forma és rátelepszik a rutin, rájön, hogy az autózás sajnos felelősségteljes tevékenység.

Autózni nem könnyű, folyamatosan figyelni kell az utat és a többieket, és még egy rakás dolgot. Hétvégén ezért már kétszer is meggondolom, hogy hosszabb távra induljak, hiszen a hétvégi pihenőnapon vezetni ugyanúgy fárasztó elfoglaltság, mint hétköznap. Aztán, hogy a matrica megvan-e? Aztán, hogy mikor érünk oda? Arról nem is beszélve, hogy a hosszabb utakat az utasok sem élvezik annyira. Szuperül el lehet ütni az időt az autóban (játékok, éneklés, mozizás), de egy idő után - másfél-két óra múlva, mindenki elvágyik a hátsó ülésből a szélvédőn túli világba.

Pro tipp: Ha ez az élmény megvan, isteni ennek az ellenkezőjét átélni: amikor nagy és biztonságos rendszer visz valahova, nem az én hétvégére elvékonyodott idegállapotom határozza meg a közlekedési morált. Üljünk vonatra! A dög nagy szerelvény megy magától, lehet benne állni, ülni feküdni. Késik a vonat? Persze, hogy késik! De gondoljunk csak bele, mennyivel rosszabb, amikor a késésért csak magunkat hibáztathatjuk az autóban.

Autózni már nem is mindig szuper

Érdekes, az autózás előnyei csak addig érvényesülnek, ameddig nem akar mindenki autózni. Olyan ez, mint a szabadstrand: ha már túl sokan vannak, se nem szabad, se nem strand.

Ma már sokszor előfordul a városokban és közvetlen környezetükben, hogy semmi sem érvényesül az autózás előnyeiből: nem lehet vele gyorsan haladni, ezért aztán a dugóban ülve egy idő után minden kényelme szertefoszlik - bár tény, hogy a kényelmes ülések, az automatikák (váltó, tempomat stb.) a klíma, a zene sokáig feledteti az araszolás kínjait, de egy idő után az ember segge, dereka és háta is tiltakozni kezd.

Arról nem is beszélve, hogy az önállóságnak, a szabadságnak is lőttek ilyenkor: bár még mindig én tekerem a kormányt, a zsúfolt városban olyan élmény autózni, mint villamost vezetni a nagykörúton vágányzár idején. Le van zárva, behajtani tilos, ott is vannak, itt is vannak.

Egy óra autó nélkül

Egy órát töltünk közlekedéssel átlagosan naponta. Egy órát közlekedtünk el az ötvenes években, és egy órát utazunk ma is. Mindegy, hogy mivel közlekedünk, autóval, biciklivel, vonattal, nagyjából egy órát vagyunk hajlandó az időnkből erre a foglalatosságra áldozni. Eszerint rendezzük be az életünket is: munkahelyre, iskolába, vásárolni úgy járunk, hogy kijöjjön egy órából. Mindez persze azt is jelenti, hogy a mai járművekkel sokkal messzebbre, illetve több helyre tudunk eljutni, mint gyalog vagy lóvasúttal, azaz adott esetben magasabb minőségben közlekedünk, de a lényegen nem változtattunk: a közlekedésre ennyi időt akarunk szánni.

Mi történik ebben az egy órában, ha mondjuk egy zsúfoltabb városban közlekedünk?

Autóval: Láttam 32 közlekedési lámpát, leolvastam 89 rendszámot, megszámoltam a piros autókat. (Elengedtem egy mentőt, az jó volt!)

Villamossal: Elolvastam 4 cikket, játszottam, cseteltem két ismerősömmel és az anyámmal.

Biciklivel: Sportoltam.

Pro tipp: Nem sok mindenre lehetünk büszkék Kelet-Európában, de tömegközlekedni speciel nagyon is tudunk: a ránk erőltetett szocializmus egyik - utólag nézve persze - pozitív vívmánya volt, hogy mivel az autógyártás és vásárlás messze elmaradt a nyugati szinttől, mindent behálózó tömegközlekedési hálózat épült ki a városokban, ami - az elmúlt évtizedekben bekövetkezett részleges sorvadás ellenére - ma is lenyűgözi az ide látogató nyugati turistákat. És talán azokat is le tudja, akik utoljára akkor ültek buszon, amikor elutaztak első autójukért.

Mint a vasútnál, a tömegközlekedésben is - pláne egy absztinenciát próbálgató autós számára - felszabadítja az embert az, hogy végre nem neki kell bámulnia az utat. A tömegközlekedésnek ugyan bőven vannak hátrányai (zsúfoltság, időnként a lassúság, kimaradások), de nem is kell fejest ugrani. Kezdő szinten érdemes kiválasztani egy kertvárosi járatot, vinni egy könyvet, vagy bámulni a ritkán látott városrészeket. Büdösek az utasok? Az autó is tud büdös lenni!

Pro tipp 2: Az autót csak a fél távon használjuk. Bár Budapesten és környékén még mindig nagyítóval kell keresni a P+R pontokat, már az is nagyon kényelmes, ha csak az út felét tesszük meg autóval, és ahonnan már nehézkes lenne az egyéni közlekedés, villamosra, metróra vagy trolira pattanunk.

A céltudatosság eltúlzása

Amikor először voltunk autóval Olaszországban, úgy viselkedtünk, mint a japán villámturisták. Mivel autóval minden gyorsan megközelíthető, két hét alatt letudtuk Ravennát, Firenzét, Pisát, Bolognát, Nápolyt, a fél Calabriát, Palermót és Rómát. Amikor egy éjszaka alatt hazajöttünk (Nápoly-Budapest szakadó esőben), rájöttem, hogy ez minden volt, csak nem pihenés. Ráadásul valóban láttam a firenzei dómot, a kolosszeumot, a nápolyi öblöt és még egy rakat képeslapot, de valahogy mégsem voltunk sehol, pedig mindenhol voltunk.

Amikor idén nyáron az apadó Duna miatt a folyó Thaifölddé változott, az MTI kiadott egy gyönyörű képsorozatot a Szentendrei sziget északi csúcsáról: azokban a napokban a közelben nyaraltam, és láttam, amint a városból minden autós arra az icipici helyre igyekszik. Kisorosziban az öreg templomig állt a dugó, a helyiek kínjukban már a kukoricaföldeken parkoltatták a kocsikat. Pedig a Szentendrei-sziget hatalmas, és mindkét partján végig hasonlóan szép volt a táj, mindenki elfért volna. Mégis arra az egy négyzetkilométeres területre özönlött a sok ezer autós, mert a navi azt diktálta, és ezzel alaposan megkoptatta azt a szépséget, amiért eredetileg elindult.

Ha valaki gyalog, vonattal, busszal vagy biciklivel indul neki, éppen a nehezített körülmények miatt juthat messzebbre: a parkolót ugyan könnyebb, viszont a természetet nehezebb autóval megközelíteni. Gyalog vagy biciklivel ugyan folyamatosan kompromisszumokat kell kötni, de épp ezek biztosítják, hogy nem fogjuk magunkat a tömeg közepén találni. Továbbá rengeteg hibalehetőség van ezekben a közlekedési módokban: lekéstük a vonatot, defektet kaptunk stb. Ezek ugyan idegesítőek tudnak lenni, de ha kalandként tekintünk rájuk, máris élményszerűvé válik az egész túra. Ne az úticélra, az útra koncentráljunk.

Pro tipp: Nézzünk ki egy 20-50 km-re lévő célpontot, és próbáljuk megközelíteni emberi izomerővel (gyalog vagy biciklivel).

Pro tipp 2: Csináljuk ugyanezt az autó bevonásával! Tök izgalmas a vegyes utazás: ha az autón van biciklitartó, máris lehet kombinálni az autózást a biciklizéssel. Haladók beilleszthetnek egy autós, biciklis vonatozást: autóval az állomásig, onnan vasúttal a szabadba, a végén pedig lehet tekerni 10-20 kilométert.

Elsuhan mellettem a saját tájam

Megérintjük a Holdat, otthon pedig nem vesszük észre a jó dolgokat. Az autóval jó messzire lehet menni, de időnként érdemes körülnézni szűkebb környezetünkben is.

Az elmúlt időszakban átmenetileg a közelbe költözött unokaöcsémmel kutyákat sétáltatunk. Mivel nem ismeri a környéket, ahol ősei is felnőttek, bejárjuk a kerületet. Azt vettem észre, hogy hiába élek már lassan negyven éve a környéken, az elmúlt hetekben három olyan utcát fedeztem fel házunktól tíz percre, amit a büdös életbe nem láttam. Oké, Rákospalota nem egy Vieux Lyon (), de igenis tartogat meglepetéseket.

Autóval értelemszerűen nem érdemes két utcasarkot menni, szóval ezeket az apróságokat biciklivel vagy gyalogosan lehet felfedezni. A 444 jó hely Budapesten is tele van ilyen városi szpottal, lehet ötleteket gyűjteni onnan is, de aki nyitott szemmel járkál, elképesztő részleteket figyelhet meg Budapest mai és régi életéből is. Arról nem is beszélve, hogy kialakul az emberben egyfajta egészséges lokálpatrióta szellem: szép dolog mások szemétkupacain rémüldözni, de sokkal fontosabb, hogy a saját portánkon, környékünkön észrevegyük a szépségek mellett, a rondaságokat. Ha nem menekülünk el mindan nap autóval, késztetést fogunk érezni, hogy foglalkozzunk saját környékünkkel is.

Pro tipp: Keressünk utcákat gyalog vagy biciklivel, ahol még sosem jártunk!

Autómentes nap autóval

Lehet, hogy kissé meredek, amit írtam. Akkor oldjuk meg a napot úgy, hogy nem indítjuk be az autót, mégis vele foglalkozunk. Az autózás fentebb hirdetett előnyei ugyanis tartogattak - legalábbis számomra - egy óriási hátrányt: mivel mindig autóztam, az autóval magával sem foglalkoztam. Nem takarítottam, nem mostam le, nem pakoltam ki, túrós is lett a háta.

Mióta céltudatosabban használom az autót, pontosabban: arra használom, amire igazán való (közepes távolságok kényelmes és gyors legyőzése), sokkal szívesebben ülök bele, foglalkozom vele. Olajat nézek, lemosom, kitakarítom: a folyamatos rohanás az autót sem kíméli, a kevesebb nálam több lett.

Pro tipp: Fogjunk porszívót, és takarítsuk ki magunk!

Mindezzel korántsem szabadultam meg végleg az autózástól, de ha régen mondjuk egy tízes skálán tíz egységnyit autóztam, ezt mára olyan öt-hat egységnyire csökkentettem.

A cikk a Volvo támogatásával készült.