Az ország sok részén nincs olyan máj, amit transzplantálni lehetne
2014 április 29., 12:36
Elég egy apró törés az életünkben, és lavinaként söpör el mindent
- Miközben kutatásokból is lehet tudni, hogy sokan rosszul érzik magukat a bőrükben Magyarországon, mégis kevéssé látni közös kísérleteket a helyzet megváltoztatására.
- Ez az ellentmondás kezdte el foglalkoztatni Sik Domonkos szociológust, az ELTE Társadalomelmélet Tanszékének oktatóját, és ebből nőtt ki a társadalmi szenvedés jelenségének kutatása, amiből idén két könyve is született.
- Vele beszélgetve az is kiderült, hogy a magyar társadalom értékmintázatát nézve olyan, mintha a rendszerváltás meg sem történt volna.
- És hogy a hazai ellátórendszer sokszor már csak a kialakult mentális zavarokkal találkozik, így esélye sincs az érdemi közbeavatkozásra, a kóros alkoholfogyasztást pedig megérthetjük afelől is, hogy a vágykielégítések más módjainak nincs meg nálunk a kultúrája.
- De Sik mindezek ellenére külön kötetet szánt a szolidaritás kérdésének, és azt is kutatja, hogy hogyan képzelhető el szolidaritás a későmodernitás széttöredezett társadalmaiban.
Sik Domonkos az ELTE TÁTK szociológusaként éveken át állampolgári kultúrával és politikai szocializációval foglalkozott, és kutatásai egyre gyakrabban futottak ki arra, hogy a magyar politikai kultúrát vizsgálva rendre a közöny jelenségére kellett magyarázatot adnia: arra a kérdésre, hogy miért nem érdeklik az embereket a társadalmi kérdések, miért nem fogékonyak ezekre a témákra.
Erre a rendre felmerülő kérdésre létezik jól ismert magyarázat, mely szerint Magyarországról hiányzik a történeti örökség, korábban nem volt itt demokrácia, ezért nem tudott kialakulni ez a fajta kötődés az emberekben. De Sik ezt a magyarázatot felszínesnek érezte, főleg miután elkezdte feltérképezni, hogy a közönynek milyen sokféle árnyalata létezik.
A kutatások során az is feltűnő volt, hogy a társadalmi közöny milyen nagy mértékben érinti a fiatalokat, és Sik szerint ezt sem lehetett pusztán egy történeti modellel megmagyarázni.
„Fokozatosan érlelődött bennem a kérdés, hogy mit lehetne ezzel kezdeni: sokan vannak, akik érezhetően nem érzik jól magukat a bőrükben, ugyanakkor nem látnak semmiféle tág értelemben vett politikai-cselekvési alternatívát. Olyan lehetőségeket, amikor nem egyedül keresnek kiutat egy rossz helyzetből, hanem közösen képzelik el, hogy máshogy is lehetne.”
A kutatások során aztán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy sokan megrekednek ebben az állapotban, és a szenvedéssel való együttéléssé változik át az életük: „Ez volt az, ami számomra érdekessé tette ezt a témát: mi történik, amikor bele vagy ragadva egy olyan helyzetbe, amivel egyébként nem tudsz jól együtt élni? Ebből sokaknál az következik, hogy akkor kihordják lábon.”
Mint kiderült, a felvetés jó módszertani keretnek bizonyult, mivel a szenvedő fél mindig tud szenvedéséről, ezért könnyebb volt tetten érni a jelenséget. Aki szenved, az sokszor ugyan nem reflektáltan, nem ismerve az okokat, de mégis a saját bőrén érzi, hogy valami nincs rendben az életében. Sik kutatása esettanulmányokból, életútinterjúkból és egy nagymintás európai kérdőíves kutatásból állt össze, és elsősorban a szenvedés úgynevezett határállapotaira koncentrált.
Ezek a határállapotok azok a konkrét és felismerhető zavarok, amikor valaki elveszíti uralmát a cselekedeti felett, és képtelenné válik helyzete megváltoztatására. A különféle mentális zavarok, a depresszió és a szorongás különféle fajtái, az alkohol- és egyéb szerfüggőségek az elmélet szerint értelmezhetőek úgy, mint ennek a kezeletlen megrekedésnek a következményei.
Az egyéni magyarázatok nem térnek ki mindenre
Ez a megközelítés abban is segített, hogy meghaladja a szociológia ambivalens viszonyát a szenvedéshez. A társadalomtudományok születése óta az emberi szenvedést ugyanis alapvetően egyéni jelenségként értelmezték, aminek lelki oldalával a pszichológia, testi aspektusával pedig az orvostudomány foglalkozik.
Persze a szociológia sem volt teljesen érzékletlen az emberi szenvedésre, a tudományterület klasszikusai óta megjelentek olyan fogalmak, amivel a társadalmi zavarok egyéni szenvedésben testet öltő következményeit leírták: Karl Marx elidegenedés-fogalma, Émile Durkheim anómia-koncepciója, azaz a társadalmi normák felbolydulásának leírása, illetve Max Weber értelemvesztés-fogalma is ebbe az irányba mutatott.
Ennek ellenére a szenvedéssel kapcsolatos meghatározó megközelítések sokáig a pszichológiából és a pszichiátriából jöttek. Így azok döntő többsége egyéni szinten mozgott: például a gyerekkori szocializációban, a korai szülő-gyerek kapcsolatban vagy testi zavarokban keresték a felnőttkori szenvedések magyarázatát. A szociológia csak a XX. század második felétől tette önálló vizsgálódások tárgyává a társadalmi szenvedés, melyet kimondottan a társas viszonyok torzulására, azaz például a kapcsolataink kiüresedésére, a közösségektől való eltávolodásra, az egyének atomizálódására lehet visszavezetni. Sik kutatása is ehhez a hagyományhoz kapcsolódik.
A kutatás során Sik az emberi életet meghatározó különféle társadalmi terekben próbálta felmutatni a szenvedés lehetőségét. Életünk ugyanis különböző célok mentén szerveződő társulásokból áll össze: vannak olyanok, melyek különféle anyagi vagy szimbolikus javak megszerzéséért jönnek létre. Ilyen például a munka vagy az iskola világa. De részesei vagyunk olyan szerveződéseknek, ahol a valóság közös értelmezésére törekszünk, például az intim vagy baráti kapcsolatainkban. Ezek nem valaminek a megszerzéséről szólnak, hanem az együttéléséhez nélkülözhetetlen közös alapok megteremtéséről. És szintén másfajta társadalmi szerveződést jelentenek azok, melyek a technika révén valósulnak meg nem ritkán online felületeken, és melyek jelentősége komolyan megnőtt az elmúlt időszakban.
Ezekben az eltérő módon szerveződő társadalmi terekben a szenvedés azonos irányba mutató mintázatai írhatóak le. Például mindegyik szinten elképzelhető a társulás olyan torzulása, melynek következtében tanult tehetetlenség alakul ki: az ember hozzászokik a cselekedetei feletti kontroll hiányához, és végül feladja az önálló cselekvés igényét.
Sik kutatásának egyik célja épp az volt, hogy szétszálazva a szenvedéstapasztalatok társadalmi alapjait, megmutassa, hogy egyforma szenvedésekhez nagyon különböző társadalmi helyzetekből vezethet út. Ez egyben azoknak a megközelítéseknek a meghaladását is jelenti, melyek egyetlen szempont, például az anyagi egyenlőtlenségek vagy a demokratikus kommunikáció torzulása felől írják le a szenvedés fogalmát.
Ez az elemzési keret választ kínálhat arra a kérdésre is, hogy hogyan képzelhető el szolidaritás a későmodernitás nagyon széttöredezett társadalmi terében.
A társadalomkutatókat régóta foglalkoztatja, hogy vannak nyilvánvaló, ordító igazságtalanságok a társadalmakban, amikre mégsem születik közös reakció. Ez az elmélet azt mondja ki, hogy akkor történhet társadalmi változásra irányuló közös cselekvés, ha a hasonló típusú szenvedéstapasztalatokat átélő cselekvők megtalálják és felismerik egymást.
A jelen társadalmi viszonyairól szóló leírások sokszor arra jutnak, hogy párhuzamos világokban élnek egymás mellett emberek, és e világok között nem igazán képzelhető el átjárás. Sik szerint viszont e kutatás alapján is lehet arról beszélni, hogy léteznek közös pontok e világok között, és ezek egy része éppen a hasonló módon megélt szenvedéstapasztalatok felől válik láthatóvá.
Ettől még nehéz kérdés marad, hogy ezek a közös pontok szóba tudnak-e állni egymással: elképzelhető-e közös cselekvés, közös szenvedéstapasztalatokból kiindulva olyan emberek között, akik amúgy alig érintkeznek egymással.
„Ezek alapvetően valószínűtlen kapcsolódások, még ha a szenvedéstapasztalatok hasonlóak is.”
– mondja Sik, aki szerint azért adódnak olyan élethelyzetek, ahol látni ilyesmire példát: a depresszióval küzdőknek szervezett fórumokon például látni azt, hogy nagyon különböző háttérből vannak ott emberek, akik között az egyetlen nyilvánvaló közös pont, hogy hasonló szenvedéssel élnek együtt. És kapcsolódni tudnak egymáshoz: egy társadalmi hálózat jön itt létre távoli pontok között.
„Van itt egy elemi szolidaritási potenciál, amivel lehetne kezdeni valamit, csak tudatosítani kell magunkban, hogy ezek léteznek, és ezeket meg lehet találni.”
Sik kutatásából két könyv született: az elsőben a szenvedés határtapasztalataival, míg a másodikban a szolidaritás lehetőségével foglalkozik. A soron következő kutatásai is ebbe az irányba mutatnak: az ELTE-TáTK Társadalomelméleti és Szociális Munka tanszékei által közösen indított projektjükben azt fogják megvizsgálni, hogy mi történik a hétköznapi segítői helyzetekben: milyen szenvedésekről gondolják azt, hogy társadalmi okai vannak, vagy társadalmi megoldást igényelnek. Legyen szó családon belüli munkamegosztásról, kisközösségi támogatásról, a szociális ellátórendszer működéséről, vagy a civil szervezetekről.
„A kiinduló hipotézisünk, hogy ezen a területen is egy nagy változás történt: az a paradigma, amely a jóléti állam megjelenése nyomán az államra testálta ezeket a feladatokat, számos politikai és gazdasági ok miatt kiürülőben van.”
– mondja Sik, aki szerint Magyarországon ez fokozottan igaz, itt még a nyugati példáknál is jobban látni, mit jelent a jóléti állam funkcióinak névleges megőrzése, de effektív kiüresítése.
Ha egyszer baj van, jön a lavina
Kutatása során Sik felhasználta a European Social Survey nagymintás, több mint ötvenezer ember megkérdezésével készült felméréséből azokat az adatokat, melyekből a társadalmi terek torzulásait, valamint ezek, depresszió formáját öltő következményét lehetett tetten érni.
Többek között a magánélet és az intim kapcsolatok mélységét, a munkahelyi tapasztalatok minőségét és az általános politikai rendszerhez fűződő viszonyt vizsgáló kérdésekből látványosan kirajzolódott, hogy Magyarországon és a többi posztszocialista országban mennyire magas az olyan élethelyzetek aránya, ahol besűrűsödnek a különféle társadalmi terekben átélt torzulások, azaz ahol az élet különböző színterein egyszerre jelenik meg a tehetetlenség és a megrekedés érzete, amely aztán egy szenvedéssel való együttéléssé alakul át.
Szintén látványos volt az a különbség is, hogy akadtak ugyan olyan országok, például Görögország vagy Spanyolország, ahol a gazdasági mutatók nem voltak jobbak a magyarnál, és ezekben az országokban is látni lehetett a torzulások növekedését, de ezek sosem zárultak rá annyira az emberekre, mint nálunk.
Mert ugyan ezekben a gazdasági problémákkal sújtott társadalmakban is ki vannak téve az emberek a társadalmi zavaroknak, de rendre vannak olyan kapcsolataik is, amik biztosítják, hogy a tehetetlenség ne váljon kizárólagos tapasztalattá. Ezeket a társadalmakat inkább jellemzi sokféleség és inkonzisztencia: az élet egyik területén, például a munkahelyen jelentkező megrekedést az élet egy másik területén, mondjuk a családban vagy a baráti kapcsolatokban átélt pozitív tapasztalatok ellensúlyozzák, összességében tompítva a szenvedést, és végső soron megelőzve annak határállapotát.
Magyarországon és a többi posztszocialista országban ellenben azt látni, hogy ezek a folyamatok nagyon egy irányba mennek: akik a társadalmi tér egy adott szegletében torzulásokkal kerülnek szembe, azokra hajlamos ez rázáródni, és ez kihat a többi kapcsolatukra is.
„Ha nálunk egyszer beindul valamilyen gubanc, akkor nincsenek ott azok a segítő kapcsolódások, melyek ezt ellensúlyozni tudnák. Nincsenek meg azok a kapcsolatok, melyek azt mondják, hogy válts, ne így csináld tovább a dolgaidat. És ezek nem csak családon belülről érkezhetnének, akár az ismerősök vagy az állami ellátórendszer felől is.”
– mondja Sik, aki szerint ugyan jelenleg Magyarországon nehéz ezt realitásként elképzelni, de egy megfelelően finanszírozott szociális rendszerben egyáltalán nem elképzelhetetlen célkitűzés, hogy időben felismerjék és belenyúljanak azokba a folyamatokba, melyek ezekhez a torzulásokhoz vezetnek. Mert ez az a folyamat, ami igazán veszélyes, ebből lesznek a mentális zavarok.
És mivel nálunk mindenhol kicsi az esélye a beavatkozásnak, akár az atomizáltság okozta gyengébb kötések, akár az állami eszközök hiánya miatt, ezért ha van valami borulás, akkor az lavinaként tudja maga alá temetni az élet többi területét is.
Ez vezet ahhoz, hogy nálunk már csak a kialakult mentális zavarokkal találkozik az ellátórendszer. A gyakorlatban sokszor ez már a pszichiátriát jelenti, ami nemcsak hogy nem tud foglalkozni a zavart eredetileg okozó társadalmi torzulással, de nem is láthatja azt.
Sik kutatásához életútinterjúkat is elemzett, azzal a céllal, hogy megmutassa, egy-egy élettörténeten belül hogyan fedezhetőek fel ezek a finom dinamikák. Az egyik interjú például egy férfiról szólt, aki a beszélgetés idején alkoholbetegséggel küzdött. De a beszélgetésből épp az vált látványossá, hogy mennyire nem predesztinálta semmi arra, hogy ez történjen vele. Volt egy viszonylag rendezett élete, volt munkája, amit szeretett, rendszeresen voltak párkapcsolatai.
A törést az hozta el, amikor felmerült a lehetősége, hogy meddő. Önmagában ez nem kéne, hogy bármit is berobbantson, de akkor ez egy olyan problémaként jelentkezett az életében, amivel nem tudott mit kezdeni: nem tudta kivel megbeszélni, nem tudott kitől segítséget kérni. Ezzel összefüggésben öltött először aggasztó méreteket alkoholfogyasztása.
Az itt elindult folyamatok pedig azután is kifejtették hatásukat, hogy kiderült, mégis lehet gyereke. Meg is született a gyerek, a férfi látszólag teljesen rendezett életmódra tért rá, alkoholproblémái megszűntek. Viszont amikor a párkapcsolaton belül konfliktusa támadt, és élettársa elhagyta, akkor teljesen felborult az élete. Ekkor már látványos volt, hogy azok az akár családi, akár baráti, akár munkahelyi, akár másfajta közösségi kapcsolatok, melyekre támaszkodhatott volna a párkapcsolati probléma kezelésekor valójában soha nem épültek ki. Egész életében légüres térben volt, amit fiatalkorában ideiglenesen elfedett a rendkívüli problémák hiánya, majd a reménytelennek hitt családalapítás lehetősége. Az önképét megrengető meddőségi válság, és az ezt kezelni hivatott párkapcsolat kudarca után azonban fogódzó nélkül maradt.
„Jöttek ezek az apró, önmagukban nem kezelhetetlen traumák, és jött ez az életút, ami nem feltétlenül kellett volna, hogy alkoholizmushoz vezessen, de torzulásmentes kapcsolatok híján, nem tudott ebből visszatalálni.”
Nyilván nehezíti ezt a helyzetet az is, ahogy ezeknek a kötődéseknek a szerepe sokszor csak a krízishelyzetekben válik világossá. És épp ezért sokáig el lehet evickélni felszínes kapcsolatok hálójában Sik elmondása szerint, de előbb vagy utóbb, jönni fognak a krízishelyzetek is.
Ahogy ennek a konkrét életútnak a történetében, úgy általában a mentális zavarokban kiteljesedő torzulások esetében is rendszeresen visszatérő tényező az alkohol. Pontosan tudni, hogy az alkohol komoly pusztítást végez a magyar társadalomban, és Sik szerint ez összefüggésben van azzal, hogy nálunk kevésbé vannak jelen a vágykielégítés egyéb formái.
Minden társadalomban erősen kontrollálva van, hogy az emberek milyen keretek között élhetik ki a vágyaikat, melyek azok a formák, amiket a közösség jóváhagy. És Magyarországon, amellett, hogy a 'mindenki más is iszik' tapasztalatának nyilván komoly megerősítő hatása van, jelentős szerepe van annak is, hogy másfajta vágyak kultiválásának hiányzik a gyakorlata, melyek az ivás alternatíváját jelenthetnék. Olyan egyszerű dolgokra is lehet gondolni, mint a gasztronómiai vágyak vagy akár a közösségi élmények megélésének vágya.
Mintha meg sem történt volna a rendszerváltás
Ahhoz, hogy megérthessük, hogyan alakult ilyenné a magyar társadalom, legalább az államszocializmus koráig kell visszamennünk: a hetvenes évektől kezdve a hazai szociológia pontosan leírta, hogy milyen nagymértékben atomizálódtak a közösségek, hogy a horizontális kapcsolódások miként lettek ellehetetlenítve, és hogy váltak meghatározóvá az alá-fölérendelési viszonyok az élet minden területén. A nyolcvanas évektől kezdve pedig jöttek a nagyon alapos kvantitatív kutatások, melyek kimondottan azt nézték, milyen értékmintákat követnek az emberek, és az derült ki, hogy két nagyon erős fókusz meghatározó: a materiális, illetve az individuális értékmintázatok.
„Ez egy nagyon erős hagyomány, ha úgy tetszik, ebből a szempontból olyan, mintha a rendszerváltás meg sem történt volna.”
Sik szerint ugyanakkor mindig óvatosan kell eljárnunk, amikor az egyes emberek által vallott értékekről beszélünk, hiszen ezek sokszor nem választás eredményei, hanem szükségletekből fakadhatnak: abból, hogy állandóan fel kell készülnünk a kiszámíthatatlan jövőre.
Ennek a tapasztalatnak a megléte kimutatható az államszocializmus idejéből,de a rendszerváltással sem múlt el: ezt erősítette a kilencvenes évek eleji átmeneti időszak gazdasági traumája, majd a Bokros-csomag, a 2008-as válság és a devizahitelek válsága is. Ezek Sik szerint mind abban erősítették meg az embereket, hogy semmiféle biztonságra nem lehet számítani, és viszonylag szűk az a réteg, amely függetleníteni tudta magát ettől az érzéstől.
„Ez a kiszámíthatatlanság ma is sokak alaptapasztalata, és efelől lehet megérteni például a magyar társadalom hitelfelvételi kultúráját is: mivel kiszámíthatatlanság van, erre sokaknak az a válasza, hogy akkor a jövő felelős tervezése helyett próbáljunk a szerencsén vagy kétes befektetéseken keresztül előrejutni.”
Tovább bonyolítja a hazai helyzet megértését, ha figyelembe vesszük azt is, hogy mára lett egy nagy szelete a magyar gazdaságnak, ami a globális gazdaságba ágyazódik bele, míg egy jelentős része, ami hazai lábakon áll. Ez azért jelentős szempont, mert az elmúlt időszakban a nyugati társadalmakban is megindult egy elbizonytalanodási folyamat: az élethosszig tartó, kiszámítható munkahelyek és életutak aránya folyamatosan szorul vissza.
És ezek a folyamatok is visszahatnak Magyarországra: azok számára, akik a globális gazdaságba ágyazott munkahelyeken dolgoznak, mondjuk multinacionális vállalatoknál vagy nemzetközi cégek magyarországi kirendeltségeiben, sokkal égetőbben jelentkeznek problémaként azok a változások, melyek jelenleg a nyugati társadalmakban is felfordulásokat okoznak, legyen szó akár az automatizációról vagy a határozatlan idejű szerződések helyett terjedő projektalapú megbízásokról. Azok viszont, akik a magyar gazdaságba ágyazott szektorban dolgoznak, sokkal inkább a jogi és gazdasági kiszámíthatatlanság problémájával kell együtt éljenek.
Sik szerint nagyon izgalmas, hogy a két világ hogyan él meg egymás mellett, és ezek között milyen átjárások lehetségesek. És ugyan sokak számára a globális gazdaságba ágyazott szektorok tűnnek biztosabbnak, de ha oda tartozol, egész másfajta tapasztalatokkal kell szembesülnöd: ilyen lehet a globális alávetettség és a globális egyenlőtlenség tapasztalata. Ez éppen az a tényező, ami a kivándorlással kapcsolatos diskurzusokban is sokszor elfelejtődik: hogy nagyon sok Nyugat-Európába vándorolt magyarnak kellett megélnie, hogy elismerési szempontból hirtelen sokkal rosszabb pozícióban találták magukat, és ez is egy feldolgozandó tapasztalat volt a számukra.
És miközben az ellátórendszer komoly forráshiánnyal és eleve lemaradva próbál meg küzdeni ezekkel a problémákkal, súlyosbítja a helyzetet, hogy a szenvedés okozatait kereső kutatásban felmerült szempontok közül Sik szerint szinte semmi nem szivárog be a magyar politikai diskurzusba. De szerinte nem sokkal jobb a helyzet európai szinten sem, ahol ha még fel is merülnek az olyan kérdések, mint az egyre bizonytalanabbá váló élet és a kiszolgáltatottság érzésének erősödése, a politikai elit mégis inkább egy tagadásba temetkezik, komolyan vehető válaszkísérletek kidolgozása helyett. Ennek pedig azok a populista-újnacionalista pártok lesznek a győztesei, melyek a maguk félelmekre és védelemre fókuszáló keretei között tematizálni tudják ezeket az érzéseket.
Persze arró nincs szó, hogy sehol ne esne szó ezekről a kérdésekről, a civil társadalom számos szereplője például élen jár ebben. Csak ez nehezebben fordul át széles körben érzékelhető cselekvésbe. Ez pont az a kérdés, amerre Sik következő kutatása irányul majd: mert hiába ürülnek ki az állami ellátófunkciók, attól még a szenvedések megmaradnak, és a segítésre vonatkozó döntési helyzetekkel ugyanúgy szembetalálkoznak az emberek mindennapi életükben. Kérdés, milyen utat jár be ilyen feltételek mellett a szenvedés a társadalmi térben: melyek azok a helyzetek és társadalmi pozíciók, melyekben magukra maradnak az emberek, illetve milyen hivatalos és alternatív lehetőségei jönnek létre a segítségnyújtásnak.
Sik Domonkos két könyve, a Szenvedés határállapotai, illetve a Válaszok a szenvedésre ingyen letölthető az ELTE Reader oldaláról. A címlapi képen Antoine Bourdelle szobra látható, a fénykép Eric Cabanis (AFP) munkája.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.