Érdekes részleteket osztott meg Pethő Tibor a most megjelent, „A Magyar Nemzet története, 1938-2018” című könyvében arról, hogyan működik a Fidesz kézi vezérlése egy általuk felügyelt napilapnál. 

A szerző a Magyar Nemzet alapítójának, Pethő Sándornak a dédunokája, maga is a lapnál dolgozott az újság idén tavaszi megszüntetéséig. Szerinte a Magyar Nemzet 1938 óta többször szembekerült tradícióival, legmarkánsabban talán 2010 és 2015 között, amikor a Fidesz jelentősen beavatkozott a lap működésébe. 

Már 2010 is előtt is előfordult, hogy „fentről” érkezett információ. Ilyen volt a frissen hivatalba lépett miniszterelnök, Medgyessy Péter addig nem ismert titkosszolgálati múltját leleplező D-209-es akta, amit a szerkesztőségen belül Liszkay Gábor főszerkesztő először Ludwig Emil újságírónak adott oda. 

Aki aztán úgy oldotta meg a feladatot, hogy a Nagy Imre kivégzésének évfordulójára írt publicisztikájában szinte mellékesen, a lényeget elkenve érintette csak Medgyessy állambiztonsági múltját. 

Nem csoda, hogy szinte senki nem vette észre az írásban elrejtett üzenetet, ezért Liszkay egy másik újságírónak, Torkos Matildnak is odaadta a dokumentumokat, felhívva a figyelmét, hogy kellő nyomatékkal utaljon a dolog súlyosságára. Három nappal később aztán megjelent a Medgyessy állambiztonsági múltját leleplező, kormányválságot okozó cikk.

Pethő megemlíti, hogy szintén megrendelt cikk volt a „Horváth Zsolt” álnéven 2007-ben megjelenő írás, amiben az akkor éppen Orbán Viktorral szemben álló Schmidt Máriának üzentek azzal, hogy tudják, ő akarja megbontani a jobboldali egységet a 2006-os, második vereség után. Az sajnos ebből a könyvből sem derül ki, hogy valójában ki írta a figyelmeztetést Schmidt Máriának. Ekkor erősödött fel az a vélemény, hogy Orbánnal mr nem lehet választást nyerni. Nemcsak Schmidtnek üzentek a Magyar Nemzeten keresztül. „Egei Antal egyetemi hallgató” is írt egy cikket, amiben az "álságos" zsidóbarát "liberálisként" ábrázolt Pokorni Zoltán megállítását követeli „Egei Antal” bírálta Habony Árpádot is a 2002-esnél gyengébb kampány miatt, Deutsch (akkor még Deutsch-Für) Tamást pedig a jobboldal lidércének nevezte. Egeiről annyit ír Pethő, hogy itt is nyilvánvalóan álnéven írt üzenetről volt szó, de nem derült ki, hogy kitől származik valójában az írás.  

Orbán második miniszterelnökségére, 2010-ra aztán intézményesült a Fidesz kézi vezérlése. Pethő azt írja, hogy az eligazításokat hetente tartották, 

„egy-egy főcenzorként is fungáló vezető Fidesz-funkcionárius, nevezzük K-nak vagy G-nek, kedd délutánonként megjelent a szerkesztőségben, és »megadta a vonalat«: milyen témákkal érdemes foglalkozni, kikkel kellene interjút készíteni”. 

A szerző azt írja, 

„nemegyszer előfordult a komikus jelenet, hogy a laphoz megérkező főcenzor tájékoztatója közben kellett kiszaladnia a rovatához az egyik vezetőnek, hogy az általa korábban adott utasításokat módosítsa, mielőtt a kért cikket élesítenék az mno.hu oldalán”.

Liszkay Gábor főszerkesztő ugyan a rovatvezetőknek azt mondta a 2010-es választások után, hogy a hatalomváltás ellenére is lehet, sőt kell bírálni a kormányzatot, „a hétköznapokban mindez - néhány ritka pillanattól eltekintve - sajnos vágykép maradt”. 

Ilyen volt például, amikor Schmitt Pál köztársasági elnök plágiumügye kirobbant 2012 elején. A lap szerkesztőségi vezércikkben szólította fel az államfőt lemondásra. Pethő szerint bár számtalanszor felmerült, hogy a cikk megjelentetését a Fideszből is támogatták, valójában nem volt szó kormánypárti beavatkozásról, a cikk Szerető Szabolcs ötlete volt, amire rövidebb hezitálás után a főszerkesztő Liszkay Gábor rábólintott. 

A publicisztika nagy felzúdulást váltott ki, „a kiszínezett verzió szerint - ami önmagában mutatja, milyen szenzációszámba ment akkoriban a bírálat a lapnál - Orbán Viktor személyesen jelent meg a szerkesztőségben, és Liszkay elé hajította az inkriminált lapszámot, hozzátéve: »Lábon lőttél, Gábor.« Valójában a miniszterelnök a Parlament Nándorfehérvári termében fogadta a főszerkesztőt, ott hangzott el állítólag a megjegyzés is.”

Arra, hogy a Liszkay által megígért kritikus alapállásból mennyire nem lett semmi, „néhány, a szerzők magánakciójaként közzétett, a rendszeren átjutó áthallásos íráson túl”, Pethő több példát is hoz. Sajnos a legsúlyosabbakat nem veszi annyira sorra, mint az egészen nevetségeseket is. Utóbbiaknál a védelem kijutott a politikusközeli üzletembereknek is. Megtiltották például, hogy elkészüljön egy cikk a Csipak Péter által tervezet, a Rogán Antal vezette belvárosi önkormányzat által támogatott projektről, amit világörökségi területen akartak felépíteni. „Külső, a legmagasabb körökből érkező intervenció miatt nem engedélyezték a balatoni horgászással kapcsolatos szabályok módosítását kifogásoló riportot”. Üzleti érdekek miatt nem kerülhetett nyomdába a Lepencén félbemaradt, állítólag burkolt pártfinanszírozással kapcsolatba hozható szálloda ügye. A Városliget átalakításáról szóló riportot kétszer is letiltották, mindkétszer már a betördelt lapból kellett kivenni a cikket. 

Pethő azt írja, hogy egyes rovatoknál, leginkább az online szerkesztőségben bizonyos cikkek megírását szinte parancsba adták. A 2010 után egyre keményebbé váló kézi vezérlés egyre több újságírót ábrándított ki a Fideszből, de a nyilvánosság előtt a bírálataikat nem jelentethették meg.

A szerkesztőség több mint fele Pethő szerint ezért élte meg felszabadulásként Liszkayék távozását és a Fidesz egyre elviselhetetlenebb gyámkodásának hirtelen megszűnését, mután Simicska legecizte Orbánt 2015-ben. Ezzel nyílt szakítássá vált a korábban már a szerkesztőségben is érezhető, egyre fokozódó szembeállásuk. A korábban letiltott cikkek pedig elkezdtek megjelenni.

A szakítás megviselte a szerkesztőséget, sokan távoztak, de Pethő szerint egyszerűen hazugság, hogy akik elmentek, azok óriási anyagi kockázatot vállaltak, mert eddigre a Fidesz már dolgozott a Simicska utáni médiabirodalma felépítésén, biztos állást ígértek azoknak, akik elhagyják a Magyar Nemzetet. Liszkayék is rákészültek arra a titkos megbeszélésére, ahol a médiacégek vezetői váratlanul és azonnal felállták, úgy időzítették a találkozót, hogy a szabadságára induló Simicska már ne legyen itthon, ezzel még jobban fokozzák a zavart. De Simicska még itthon volt, így az Orbánt geciző interjúk között megtett néhány gyors intézkedéssel mégis megjelenhetett másnap a Magyar Nemzet.

Pethő egyébként úgy látja, hogy az Orbán-Simicska szakítás utáni három évben a Magyar Nemzetben szabadon lehetett dolgozni, de a Fidesz újabb győzelme után az újság bezárásánál végül Simicska sunnyogott és esélyt sem adott a túlélésre. A lapot átvette volna a szerkesztőség, hogy legalább hetilapként működtessék, de Simicska ehhez nem járult hozzá. És bár látszólag belement a tárgyalásokba az érdeklődőkkel, valójában irreálisan magas árat kért, ami esélytelenné tett a lap eladását, ami így aztán bezárt áprilisban. 

Végül megjelent a Magyar Nemzet egykori munkatársainak a hetilapja, de miután Simicska nem adta a nevet, Magyar Hang néven. Hírek szólnak arról, hogy valamikor újraindul a Magyar Nemzet, de az a 2010-15 között Magyar Nemzet lesz, a Fidesz kézivezérlésével.

Pethő Tibor: A Magyar Nemzet története, 1938-2018, Jaffa Kiadó, 4490 forint