Idén november elején kedvező időjárási körülmények alakultak ki, a tipikusan erős szél enyhült, és a ködös látási viszonyok is javultak, így a már egy hete Chilében várakozó, 33 éves amerikai kalandor-atléta, Colin O'Brady és a brit hadsereg kapitánya, a 49 éves Louis Rudd elindulhatott az Antarktiszra (pontosabban a kontinensre, az Antarktikára).

Liofilizált élelmiszereken (például apróra vágott, testreszabott fehérjerudakon) kívül vittek magukkal mínusz 40 fokig jó hálózsákokat, hordozható napelemeket, sífutóléceket, műholdas mobiltelefonokat és modemeket, valamint GPS-helymeghatározókat.

Az útjuk már lassan három hete tart, és mindketten arra hajtanak, hogy a másikat legyőzve az első emberként szeljék át egyedül, külső segítség nélkül a leghidegebb kontinens 1500 km-es távját kb. 65 nap alatt.

Louis Rudd az elmúlt évet a nehéz természeti körülményekre való felkészüléssel töltötte, majd áprilisban bejelentette, hogy ősszel nekivág a távnak. Aztán október közepén a szintén hónapok óta edző O’Brady is közölte, hogy ő is erre készül. Az úthoz mindketten kb. 200 ezer dollárt (~ 56 millió forintot) szereztek szponzoroktól és egyéb támogatóktól.

Az Antarktisz ilyen komoly vetélkedést nem látott Roald Amundsen és Robert Falcon Scott híres versenyfutása óta, ami 1912-ben azzal ért véget, hogy a kutyákkal induló norvég egy hónappal megelőzte az angol vetélytársát, aki a szibériai pónijait már az elején kénytelen volt levágni, és végül a visszaúton a vele maradt embereivel együtt meghalt.

A legutóbbi halállal végződő kísérlet 2016-ban történt, akkor az 55 éves Henry Worsley bakteriális fertőzésből eredő szervrendellenességbe halt bele. Miután 71 nappal az indulása után, 200 km-rel a cél előtt már két napja képtelen volt elhagyni a sátrát, segítséget hívott, és ugyan érte mentek, el is vitték Chilébe, de a kétgyerekes apát már nem tudták megmenteni, két nappal később elhunyt. (A New Yorker idén egy nagyon kimerítő cikkben írt Worsley-ról, aki egyébként távoli rokona Frank Worsley hajóskapitánynak, aki részt vett Ernest Shackleton 1916-os, rosszul végződő útján.)

A New York Times – ami végigköveti a versenyzők útját – azt írja, most is két teljesen eltérő stílusú extrémsportolóról van szó.

A háromgyerekes Rudd egy öreg harcos, aki 16 évesen bevonult a brit királyi tengerészgyalogsághoz, harcolt Koszovóban, háromszor Irakban és négyszer Afganisztánban is. A sarki expedíciók világába egy katonatársa, éppen Henry Worsley vezette be. Rudd 2012-ben vele követte végig Amundsen expedícióját a Déli-sarkhoz, majd a barátja halála után egy 10 fős csapattal elment oda, ahol Worsley útja véget ért, és gyászszertartást tartottak. Ez az ő blogja az útról.

A fiatal, amerikai O’Brady ezzel szemben szezonális kalandor, aki a közösségi médiában a sérüléseinek és a kitartásának köszönheti a hírnevét. Portlandben nőtt fel, és a Yale-en úszott, majd két évvel a diplomaosztó után, 2008-ban Thaiföldön egy furcsa baleset megváltoztatta az életét: egy máglyánál ugrálva úgy megégtek a lábai, hogy az orvosai azt mondták, többé sosem fog tudni normálisan járni.

Ehhez képest 18 hónappal később chicagói pénzügyesként jelentkezett az olimpiai távú chicagói triatlonra, és azt az amatőrök között meg is nyerte. Felmondott, majd hat évig profi triatlonistaként élt, és az Olimpiára készült, amikor 2014-ben kiszállt, hogy a felfedezők nagy versenyén vegyen részt: O'Brady megmászta mind a hét kontinens legmagasabb pontját, majd 2016-ban 139 nap alatt elsíelt mindkét sarkponthoz, amivel világcsúcstartó, és idén nyáron 50 amerikai állam legmagasabb pontjához feljutott, összesen 21 nap alatt. Az ő expedícióját az Instagramon lehet követni.

link Forrás

Rudd azzal edzett, hogy a brit katonai támaszpontnál a folyóparton minden este órákon át húzott maga után egy óriási teherautó-abroncsot. O'Brady is kemény edzéseket tartott, hogy felszedjen 7 kilót az útra, illetve hosszan plankolt jeges vízben, majd a még béna ujjaival csomókat szedett szét.

Mindketten november 3-án indultak el a Filchner-Ronne-selfjégről, ahonnan a terv szerint elsíelnek a Messner-gleccserig, majd oldalszélben felmásznak a Thiel-hegységig. Ezután cikkcakkos úton délkelet felé haladva eljutnak a Déli-sarkig, 2,8 km magasra emelkedve. Az útnak csak ez a része 1000 km-es. Onnan a Leverett-gleccserhez terveznek leereszkedni, és a Ross-selfjégnél, kb. 2 hónappal az indulás után véget ér az út.

Közben végig húzzák az indulás előtt 170 km-es szánjaikat, benne az összes élelmiszerükkel, a főzéshez való üzemanyaggal és a kempingfelszerelésekkel. Ahhoz, hogy elismerjék, hogy tényleg emberi és állati segítség nélkül tették meg az utat, semmilyen külső segítséget nem vehetnek igénybe, még egy csésze teát sem fogadhatnak el, amikor az Amundsen–Scott déli-sarki kutatóállomás felé visz az útjuk.

Bár néhányan sárkányszörffel a szeleket kihasználva végigjutottak már az úton, illetve olyanok is voltak, akik előre ledobott élelmiszereket és üzemanyagot használva letudták az utat, az elmúlt 100 évben senki sem járt sikerrel egyedül. Ben Saunders angol felfedező volt az utolsó, aki 2017-ben megpróbált segítség nélkül végigmenni a kontinensen: egy másik úton haladt, és 1295 km után kénytelen volt segítséget kérni.

Idén ugyan az induláskor ideálisak voltak a körülmények (szép kék volt az ég – ráadásul nyáron 24 órán át le sem megy –, gyenge volt a szél, és csak mínusz 32 volt volt), a versenyzők felkészítik magukat a rosszabb időre, mert ha feltámad a szél, a versenyzők akár napokra a sátrukban ragadhatnak, és az élelmük is elfogyhat (mindketten öt napnyi tartalékkal rendelkeznek). Sőt, a szelek a sarki fennsíkon közel 100 km/órásak, úgyhogy ha egy erős lökés elviszi a sátrat, akkor az utazás azonnal véget is ér. De talán a legnagyobb veszélyt az jelentheti, ha túl bátran vállalnak kockázatot, hogy megelőzzék a másikat.

Rudd és O'Brady Chilében várakozva – az egészséges versenyszellemet megőrizve – egészen összehaverkodott. Amikor november 3-án elindultak, szinte egyszerre álltak rajthoz az Antarktisz peremén. (Ugyan O'Brady kb. 10 perccel előbb elindulhatott, mert Ruddot egy mérfölddel odébb vitték, hogy onnan induljon, ez ekkora távnál nem fog számítani.) Mielőtt szétváltak, megölelték egymást. „Sok sikert. Szerintem mindketten meg fogjuk csinálni” – mondta Rudd (jobb esetben) az utolsó embernek, akivel a következő két hónapban valószínűleg találkozni fog. (New York Times, Guardian)