„Tudtam, hogy jönni fogsz, végre egy vidám verskedvelő! Na figyelj, a lényeg az volna, hogy egyszerű emberben is él az alkotóvágy, csövik is írnak, alkotnak, rajzolnak, festegetnek, riportokat készítenek híres emberekkel. Na, ebből van itt neked egy összeállítás 12 oldalon, ha ez felcsigáz, akkor annyiért, amennyiért jól esik, a tiéd lehet!”

Idén ősszel 25 éve, hogy Budapest utcáin kapható a Fedél Nélkül. Aki akár csak pár napot közlekedett a fővárosban az elmúlt két és fél évtizedben, az biztos találkozott vele, és tudja róla azt is, hogy

hajléktalan emberek írják és árulják.

Kapható aluljáróban, villamosmegállóban, az utcán, a dugóban araszolva, sőt, még a parlament előtt is. Ára nincs, mindenki annyit fizet érte, amennyit akar. Az első számok 1993-ban még pár oldalasak voltak, és sutyiban fénymásolták őket a fővárosi önkormányzat gépein. Manapság kéthetente hétezer darab jelenik meg. Ezzel Kepe Róbert főszerkesztő elégedett is, meg nem is.

• Elégedetlen, mert tavaly ennél nagyobb számban tudtak megjelenni, a visszaesés oka pedig az, hogy kevesebb lett a terjesztőjük.
  
• De elégedett is, mert a kevesebb terjesztő valószínűleg azt jelenti, hogy sokan képesek voltak jobban fizető munkát találni a munkaerőpiacon. Az újságterjesztésnek pedig tulajdonképpen az a célja, hogy ezt elősegítse.
  

A 25 éves születésnap apropóján bemutatunk néhányat az újság terjesztői közül - rajtuk keresztül pedig magát az újságot is, amely ezzel a negyedszázaddal már biztosan része lett a főváros sajtótörténetének.

Van, aki a 90-es években kezdett árulni, miután elmenekült otthonról a férje elől, más csak nemrég, de még az sem tántorította el, hogy tavaly munka közben lefagytak a lábujjai, és le kellett őket vágni. Megint más azt tűzte ki maga elé célul: ő bizony parlamenti képviselőknek akarja terjeszteni a létbizonytalanságban élő hajléktalanok lapját. Kik ők?

Itt azok írnak a hajléktalanságról, akik meg is élik

Ha van valami, amit minden Fedél Nélkült terjesztő hajléktalan ember nagyon határozottan leszögez, az az, hogy ő semmiképpen sem koldus, hanem munkát végez, mint bárki más.

„Nem arról szól a történet, hogy mi akarunk valamit, hanem arról, hogy mi el akarunk valamit adni” - mondta Kepe Róbert, a lap főszerkesztője.

Erzsi 2006-ban vásárolt először Fedél Nélkült egy cigánylánytól egy fővárosi aluljáróban. Alig egy évvel előtte lett belőle hajléktalan: férje megbetegedett, őt leszázalékolták, egyikük sem volt képes azt a munkát végezni, amelyet korábban. Emiatt elveszítették az albérletüket és átmeneti otthonba kerültek a gyerekeikkel.

„Az a cigány árus szépen volt felöltözve, nem kiabált, és olyan szépen kínálta a lapot, szerényen” - mondta Erzsi. Ezért megkérdezte tőle, hogyan kell felcsapni terjesztőnek, nem sokkal később pedig az Andrássy úton találta magát egy köteg újsággal a kezében.

„Jött három nő, hogy mi van a kezedben?” - mesélte. „Hát kérem szépen a Fedél Nélkül lapja, és van benne egy szép mese“ - válaszolta. Mindannyian megvették a lapot, másnap pedig már öten jöttek. „Arra lettem figyelmes, hogy kitárult az ablak, és akik ott voltak, mind lejöttek újságot vásárolni” - mondta Erzsi.

A most 60 éves nőnek azóta az újságterjesztés a biztos pont az életben. Az elmúlt 12 évben felváltva lakott átmeneti otthonban, albérletben és hajléktalanszállón. A férje két éve halt meg, a gyerekei már kirepültek, jelenleg is egy menedékhelyen él. A rokkantnyugdíja csupán 32 ezer forint, ezt egészíti ki a újságterjesztésért kapott pénzzel.

De az újság ennél jóval többet jelent számára.

„Én úgy adom el a lapot, hogy ajánlok is belőle egy cikket” - magyarázta. Van, hogy ő maga is rajzol bele valamit, a férje halála után pedig épp most szánta el magát újra, hogy írjon is. A hajléktalanszállókon lévő bogárhelyzetről adott le anyagot, azt mondta, éppen azt szeretné hangsúlyozni, hogy nem is olyan rossz a helyzet, a magánlakások legalább annyira bogarasak, de ott nem irtanak rendszeresen.

„Már szégyelltem magam, hogy nem írok. Ez ad némi magabiztosságot az újságterjesztéshez is, talán már ismerik a stílusom” - mondta.

Kepe Róbert több mint 12 éve szerkeszti a lapot, mellette főállásban a Fedél Nélkülnek is otthont adó Menhely Alapítvány szociális munkása. Szerinte az újság alap célja most is ugyanaz, mint 25 évvel ezelőtt: hogy a hajléktalan embereket készpénzes bevételhez juttassa, és az, hogy mondani tudjanak valamit magukról a külvilágnak. „A lap 80 százalékát hajléktalan emberek írják, és a maradék 20 százalék is a hajléktalansággal foglalkozik” - mondta a főszerkesztő.

Ezt Erzsi úgy foglalta össze, irodalmat terjesztenek, amelyet olyanok emberek írnak, akik meg is élik azt.

„A fenyegetettséget, a rossz egészséget”.

A munka segít fejleszteni a terjesztők készségeit, például azt, hogy képesek legyenek beosztani a pénzüket. A lapot ugyanis a terjesztők a saját pénzükből veszik a szerkesztőségtől. Tíz példány 450 forintba kerül, ezt mindenkinek ki kell fizetnie, ez fedezi a nyomdaköltségeket.

Erzsi van, hogy kétnaponta jár be a Kürt utcai szerkesztőségbe lapot vásárolni. Nem kell messzire mennie, az ő posztja a Király utca és a körút sarkán van, már régóta ott árul.

„Kedvesek velem az emberek, szeretnek. Van, hogy azt mondják, csak ennyit tudnak adni, mire én, nem baj, vigye az újságot, majd legközelebb. Én nem köthetem ki az újság árát és nem is fogom, jó érzés, amikor jön a kis néni 30 forinttal, és kér egy újságot, miért ne adjak neki?” - magyarázta.

Az előítéletek csúnyák, de a lap talán nyitottabbá teheti az embereket

A Fedél Nélkült jelenleg 100 hajléktalan ember terjeszti országszerte, a legtöbben a fővárosban, de van terjesztőjük Székesfehérváron, Veszprémben, Hódmezővásárhelyen és más vidéki városokban is. Kepe Róbert szerint a legkülönbözőbb típusú embereket kell elképzelni, van, aki csak két meló között ugrik be lapozni, másnak ez az élete. Ők mindenkit szívesen látnak, aki betartja a szabályokat, amelyek elsősorban azt írják elő, hogy munkaképes állapotban szabad árulni, békésen, a közlekedési szabályok betartásával.

A lemorzsolódás azonban nagy, csak minden negyedik terjesztő tud tartósan megmaradni, a nagy többség pedig belátja, hogy ez neki nem megy. „Például azért, mert túl szégyenlős, nem képes sales-munkát végezni. Kell egy alapvető beállítódás, jó emberismeret, türelem, az, hogy tudjam, neked mit kell mondani. Én például nagyon béna lennék” - mondta Kepe. Viszont rengetegen vannak, akik tovább tudtak lépni a stabil állás vagy a saját lakhatás felé.

A rendszeres munka és a kapcsolatépítés ehhez nagy segítség, sokan éppen azért esnek ki az elsődleges munkaerőpiacról, mert képtelenné válnak arra, hogy napról napra megjelenjenek reggel a munkahelyükön, egy idő után pedig bezárkóznak, a kapcsolati hálójuk leépül. A lapterjesztés azt is segít elérni, hogy a hajléktalan ember életében újra rendszerré váljon a munka.

„Minden reggel 7-re itt vagyok” - mutatott Antal az Állatkerti sétány egyik járdaszigetére, ami immár két éve az ő placca. A munkaidejét ő szabja meg, de ahhoz, hogy pénzt tudjon keresni, érdemes korán kimennie. Előtte évekig egy idős hajléktalan ember árult ott, akivel Antal sokat beszélgetett, amikor még utcaseprőként dolgozott a Városligetben. Aztán amikor úgy alakult, hogy ő is újságterjesztésre adja a fejét, direkt oda kérte magát, mert tudta, hogy az öreg hajléktalan már nem él. A Fedél Nélkülnél a terjesztési engedély mindig kijelöli azt is, hogy az egyes terjesztők hol árulják a lapot. Van, aki egy-egy kereszteződéshez kéri magát, mások terekre, vagy akár útvonalakra.

Antalnak pont jól jött az üres placc, akkoriban nem messze élt onnan, egy sátorban.

A 60-as éveiben járó férfi már közel 30 éve hajléktalan. „Sikeresen küzdöttem le magam” - mondja.

Elvált, hátrahagyta mindenét és Budapestre jött. Festő volt, akkor még tudott maszekolni, de a széteső élete egy idő után maga alá gyűrte, és inni kezdett. Végül egy sátorban kötött ki Zuglóban. 62 évesen döntött úgy, hogy Fedél Nélkült fog árulni. Szívesebben ment volna nyugdíjba, de nem lehetett, a pénz pedig kellett.

„Jó újság, volt, hogy vettem én is, vannak benne marha jó cikkek, de a rejtvénnyel mindig gondban vagyok, az kemény” - nevetett. Annyi pénze összejön belőle, hogy megéljen, de Antal szerint az csak egy dolog, hogy az újság munkát ad neki. Szerinte az is fontos, hogy nem csak ők, hajléktalanok olvassák el, hanem azok is, akik vesznek belőle. „Így talán kicsit nyitottabbak lesznek felénk” - mondja.

Azt például tudja, hogy a vásárlói hiányolni kezdték, amikor tavaly decemberben egyik napról a másikra eltűnt. Kórházba került, mert lefagytak a lábujjai.

„Elkapott egy jó hideg ónos eső, csontig ázott a lábam munka közben” - mondta. Aztán a sátorban nem száradt meg a cipő, de menni kellett dolgozni a placcra és jöttek a fagyok. Fél nap múlva fejre állt a Bosnyák téren, mentőt kellett hívni hozzá. A kórházban pedig levágták szinte az összes lábujját, csak néhány maradt, mutatóba. Közel fél évig volt kórházban, a sátrát közben széthordták, nem maradt semmije. Azóta szállón lakik.

„Hát, mit kaptam a pofámra, hogy hová tűntem, hol voltam ilyen sokáig” - mondta. Fél év után állt ki újra újságot árulni a városligeti járdaszigetre. Amikor valaki megkérdezte, merre volt, akkor lemutatott a szandáljára, hogy nincsenek lábujjai. „De most már maradok, amíg bírják a csülkeim” - mondta. Novemberben vesz 2-3 pár zoknit, meg egy hótaposót, nem tart a téltől.

Az érzékenyítés Kepe Róbert szerint a lap létének egyik legfontosabb funkciója. „A hajléktalanságról akarunk képet mutatni a külvilágnak, hogy ne kelljen az előítéletekre alapozni, mert azok csúnyák” - magyarázza. Sokan még mindig azt gondolják a hajléktalan emberekről, hogy koszosak, büdösek és alkoholisták.

Ennek az érzékenyítésnek több szintje is van:

• Ott van maga a terjesztő, azaz hajléktalan ember, aki naponta kommunikál a járókelőkkel, és ezzel nyomot hagy bennük.
• Ott a lap tartalma. „Szociális intézményből lassan kulturális intézménnyé nőttük ki magunkat saját szerzőgárdával, könyvsorozatokkal, kiállításokkal, színházi estekkel” - mondta Kepe.
• És ott vannak a professzionális érzékenyítő programjaik, például az Első kézből hajléktalanság program, amelynek keretében hajléktalan emberek keresnek fel iskolákat, és magukról, az élethelyzetükről mesélnek a diákoknak. 15 ezer diákot értek már így el.

„Az utolsó 10 évünk előrelépés, intézmény lettünk egy szervezetlen csoportból” - mondja a főszerkesztő.

Akinek van munkája és albérlete, az hajléktalan még egyáltalán?

A Kürt utcai szerkesztőségben nagy a sürgés-forgás kedd délelőtt. Ketten ülnek a pult mögött, az ő feladatuk az újságok kiadása. A pult másik oldalán pedig időről időre felbukkan valaki, aki vesz egy köteggel, aztán indul is ki a posztjára.

A fő újságkiadó Csurika Mária, avagy Csurika, aki mellékesen az újság legrégebb óta dolgozó aktív terjesztője is. „20 éve újságozok, írok is, meg ilyenek” - mondta. Hét éve ül a pult mögött, heti néhány napot vállal, és nagyon büszke rá, hogy ez alatt az idő alatt csak egyetlen egyszer volt nagyobb hiány a kasszában:

1100 forint.

1998-ban, 26 éves korában adta el az első lapot, miután elmenekült otthonról a gyerekével, mert a férje rájuk akarta gyújtani a lakást. Pincékben, anyaotthonokban húzták meg magukat, végül egy hajléktalantársa ajánlotta be.

„Rájöttem, hogy amíg a gyerek suliban van, én tudok egy kis pénzt keresni. A fiam hiperaktív volt, de a munka meg kötetlen, így ha mennem kellett érte, akkor mehettem” - magyarázta. Végül azonban nem csak a munka, hanem a közösség is beszippantotta.

Akkoriban még ők ragasztották össze az újságot, éjnek évadján vagdosták és hajtogatták az oldalakat. „Hú, de sokszor összekevertük őket” - mondta Csurika. A közösség azóta is megvan, a kiemelt terjesztők - vannak vagy 20-an - rendszeresen összejárnak, évente egyszer kirándulni is elmennek.

Csurika a lapterjesztéssel megkeresett annyit, hogy egy idő után el tudjon menni albérletbe. Sőt, egyszer vett az édesapjának egy Trabantot is. „Ő mindig azt mondta, úgysem viszem semmire, ezzel bizonyítottam neki” - mondta (a kocsit három év múlva el kellett adni). Sokáig a Fedél Nélkül volt az egyetlen bevételi forrása, most pedig ott van neki a szerkesztőségi munka, plusz heti kétszer takarít egy bankban is. De hajléktalannak számít ő egyáltalán? Hiszen van munkája, sőt, albérlete is.

„Minden ember hajléktalan, akinek az állandó lakcíme közterület vagy lakcím nélküli vagy egy olyan hely lakik, amely nem megfelelő otthonnak. Ez lehet bármi, akár albérlet is, hiszen többnyire nem vagy oda bejelentve” - mondja ő.

Az újságot pedig szerinte nem csak az terjeszti, akinek nincsen fedél a feje felett, hanem az is, akinek talán van hová mennie, de arra már nem telik, hogy ételt vegyen vagy be tudjon fűteni télen.

„A terjesztők többsége ma már albérletben lakik” - mondta Kepe Róbert is. A többiek átmeneti szállásokon, éjjeli menedékhelyeken. Olyan lapterjesztő, aki az utcán vagy más közterületen él, csak 8-10 fő lehet. A főszerkesztő szerint az, aki beleteszi az energiát a terjesztésbe, az tud stabilan pénzt keresni, így akár egy albérletet is megengedhet magának.

Csurika 15 éven keresztül árulta a lapot a Hegyalja úton, mostanában pedig az Ecseri útnál próbálkozik.

Hogy mitől jó egy placc?

Csurika a járdaszigetekre esküszik, ahonnan sofőröknek árulhatja a lapot. Próbálkozott aluljárókban is, de azt mondja, nem ment jól, sokan csak néztek rá megalázóan és tovább is mentek. De az autósok másik kategória, ők van, hogy már húzzák le az ablakot, mire odaér melléjük egy-egy pirosnál.

„Főleg, ha látják, hogy minden nap ott az ember, tényleg dolgozik, és nem csak koldul. Az engedélyt kirakom jól látható helyre, több lap van a kezemben, és egyet összehajtva már nyújtok is, hogy lássa, tényleg odaadom azt a lapot, amit neki szánok” - magyarázta. Kepe Róbert szerint mindenhol hagyják dolgozni a terjesztőiket, a rendőrök és a közterület-felügyelők is ismerik őket.

Azért van, hogy kapnak beszólásokat, sőt, Csurikának egyszer rohadt gyümölccsel fizettek egy lapért. „Nem kidobja, hanem odaadja nekem. Sokszor van ilyen, hogy ránk akarják sózni a lyukas szakadt szarjukat. Volt egy nő, aki februárban hozta a tavaly lejárt csokikat, hogy egyem meg. Nem győzök figyelni, mi az, ami már lejárt. Azt hiszik, hogy a hajléktalan embernek az jó” - mondta. Mondjuk, ennek az ellenkezője is megtörtént már vele: egy törzsvásárlója egyszer meghívta magához karácsonyra. Ez azóta kedves emlék.

Aki eddig nem szeretett minket, az most még kevésbé szeret

Menjél inkább dolgozni! - Erzsi, Csurika, Antal, mindannyian megkapták már ezt egy-egy járókelőtől, a válaszuk pedig általában az, hogy ők jelenleg is dolgoznak. Szilárd ennél szenvedélyesebben szokott reagálni:

„Ember, ötkor keltem, két kilométert gyalogoltam a vonathoz, utaztam 40 kilométert, majd eljöttem még két átszállással idáig. Előtte megírtuk, megszerkesztettük, és meg is vettem a saját portékámat, most pedig itt vagyok, hogy átadhassam neked!”

A raszta férfi 14 éve terjeszti a Fedél Nélkült. Hol itt, hol ott bukkan fel a körúton, és pontosan tudja, mit akar mondani az embereknek. Tőle származik a cikk elején álló idézet is. Amikor elkezdett dolgozni, még drogfüggő volt, és kellett neki a pénz. „Aztán szépen lejöttem mindenről, közben meg rájöttem ennek a munkának a lényegére, és odaadtam magam neki” - mondta.

És mi a lényeg? Szilárd azt mondja, neki elsősorban küldetése van a lapterjesztéssel: szűkíteni a rést a társadalmi rétegek között.

A hajléktalanságot szerinte stigmatizálják, sokan csak az emberek anyagi hátterét nézik, és nem veszik figyelembe a szellemi értékeket.

„Nézd, itt van egy hajléktalan, aki nem büdös és nem koszos, ír és tud neked élményt adni egy újságon keresztül. Szórakoztat és szolgáltat. Ne kiabáljatok a hajléktalannal, hiszen már a harmadik kötete jelenik meg, csak épp a rendszer olyan, hogy nem bír belőle megélni!” - magyarázta.

Ő maga ugyan nem számít hajléktalannak, van ugyanis telke és háza vidéken. Csak épp 23 millió forintos hitel van rajta, amit még az édesanyja hagyott rá, és haszonélvező lakik benne. „Én be sem mehetek, most akkor hajléktalan vagyok vagy nem?” - kérdezte. Úgy gondolja, rengeteg potenciális hajléktalan van - albérletben élő fiatalok, családok -, akiknél ha egyszer beüt a krach, kikerülhetnek az utcára. A hitelét például ő sosem fogja tudni visszafizetni, ezért inkább a Fedél Nélkül tölti ki az életét.

„Nagyon jól promózom az újságot” - mondta. A terve, hogy elad naponta 50 újságot a közép- és felső rétegnek. „Én hiszem, hogy ebből legalább öt embernek meg fog tetszeni, és az az öt ember két hét múlva a következő számot egy másik hajléktalantól fogja venni” - magyarázta. Így ezen hosszútávon a kollégái nyernek.

Szilárd magáért az újságért is odavan. „Már az nagyszerű, hogy hajléktalanok emberhez méltó környezetben tudnak alkotni, érvényesülni. Van egy hely, ahol ezeknek az embereknek az értékeit elismerik” - mondta. A színészekkel készített interjúkat szívja magába, mindent elolvas, azt pedig nagy dolognak tartja, hogy olyan emberek adnak interjút a lapnak, mint például Törőcsik Mari.

A terjesztésről az a tapasztalata, hogy az utóbbi években sokkal szélsőségesebbek lettek az emberek reakciói. „Aki eddig nem szeretett minket, az most még kevésbé szeret, aki kedvelt, az még jobban kedvel” - mondta. Találkozik olyan emberekkel, akik tíz éve először vásárolnak tőle újságot, közben pedig a minap történt meg vele először az is, hogy belerúgtak. „Azt mondta, hogy takarodjak, elmentem” - mondta szomorúan.

Korábban kipróbálta már magát újság nélkül is, szerinte jobban keresett vele, de azt nem szereti csinálni. „A kettőnek köze nincs egymáshoz, mi egy kortárs irodalmi folyóiratot értékesítünk, a megengednéd-e hogy ajánljak pár jó írást, és a kérek egy kis aprót, az két különböző dolog” - magyarázta. Ő maga viszont nem ír. Azt mondja, ha írna, akkor politizálni szeretne, de az mostanság nehéz. „Kemény diktatúra van” - mondja.

Jó napot, itt a szabad sajtó!

Kepe Róbert szerint mostanában előfordul, hogy egy-egy terjesztőjüket azért éri atrocitás, mert felületet adtak a Népszabadság volt újságíróinak, vagy mert a Menhely Alapítvány kuratóriumi elnöke, Győri Péter idén elindult ellenzéki jelöltként a józsefvárosi polgármester-választáson. „Az, hogy a terjesztőket a mi politikai besorolásunk miatt érje atrocitás, az új dolog” - mondta.

Amikor az új hajléktalan-törvényről kérdeztem őket, a legtöbb terjesztő csak legyintett: már évek óta bírságolják a hajléktalan embereket, azt pedig már 2013-ban alaptörvénybe írta a kormánypárt, hogy bizonyos helyeken nem lehet az utcán élni.

Kálmánnak ennél sarkosabb a véleménye egy sor politikai kérdésben, és ő nem tartja meg magának:

belevágja a problémákat egyenesen az országgyűlési képviselők arcába.

Az idős hajléktalan férfi a képviselői irodaház, illetve a parlament előtt árulja az újságot. 2011-ben kezdte, rögtön oda kérte magát. „Változást szeretnék, meg felvilágosítani őket hírekről, hajléktalanságról” - mondta, majd odaszaladt egy fideszes képviselőhöz, és elkezdte neki magyarázni, mit kellene tenni, hogy menjen az országban a szemétszállítás.

„Egyszerű a javaslatom, vissza kellene rakni az ellopott pénzeket és már működne is a dolog” - mondta, de a képviselő elszelelt. Pár perccel korábban szerencsésebb volt, akkor Kocsis Máté frakcióvezetőt sikerült megállítania.

„Azt mondta, egész hiteles lennék, ha a sajtó nem lenne itt (itt ránk gondolt - a szerk), de hát ezerszer nem volt már itt a sajtó, és akkor sem vett soha semmit amúgy. Így jártam, kifogás mindig van mindenre, vagy telefonálás, vagy valami közbejön. Most végül azért adott egy kétszázast” - mondta Kálmán.

Azt mondta, nem tudna különbséget tenni kormánypárti és ellenzéki képviselők között, minden pártban van olyan, aki inkább vesz, más kevésbé. Ottjártunkkor több újságot is eladott, sőt, a jobbikos Staudt Gáborral barterezett is egyet. Fedél Nélkült cserélt el Hvg-re. Igaz, Magyar Narancsot szeretett volna, de olyanja a jobbikos képviselőnek nem volt.

Kálmán 8-9 éve veszítette el a lakhatását, amikor elvált és Budapestre költözött, hogy dolgozni tudjon. Eleinte éjjeli szállón aludt, alkalmi munkákból élt, de aztán annyira megromlott az egészsége, hogy váltania kellett, ekkor jött a Fedél Nélkül.

„Nekem az életben maradásért van szükségem a lapra” - mondta. Ma már talán kevésbé kiszolgáltatott, mint korábban, mert egy munkásszállón él a párjával, de akkor is a lap jelenti a megélhetését. Sőt, számára a lapterjesztés azt is jelenti, hogy lehetősége van szóba elegyedni másokkal.

„Jó napot, itt a szabad sajtó!” - mondja, ha befordul egy képviselő vagy egy irodista a nagy fehér házba.

Már egy köszönés és pár szó is fontos. Ha épp nem beszélget senkivel, Klubrádiót hallgat egy fülhallgatón keresztül, a hétfői adásokat a világért ki nem hagyná. Képben van a parlament működésével, a képviselők egy részét pedig név, arc és választókerület alapján is ismeri.

„Sajtószabadság nélkül semmi nincsen, a nélkül nem lehet élni, anélkül csak rabszolgák vagyunk” - mondta. Ezért le is szögezte, ha nyer a lottón, médiacézár lesz, és segíteni fogja az újságokat. „Na nem a nyaloncot, hanem a szabad sajtót” - mondta. Az interneten is szívesen olvasna újságot, de ahhoz előfizetés kell, neki pedig nincsen.

• És Fedél Nélkül, az meddig fog még megjelenni?
• Amíg be nem tiltják, gondolom - mondja Kálmán.

Kepe Róbert erre nem számít, neki tervei vannak: több cikk, nagyobb felület, nagyobb szerkesztőség. „Azt szeretnénk, hogy tíz év múlva az újság legalább dupla ekkora legyen” - mondta. Kiadatlan kéziratból már így is van vagy 10 ezer.