A magyar nyilvánosság nem értesült róla, de november 19-én Budapestre látogatott Kuo Seng-Ku (Guo Shengkun) kínai politikus, a Kínai Kommunista Párt Politikai Bizottságának tagja, egykori rendőrminiszter, ma a párt Központi Politikai és Jogi Ügyek Bizottságának vezetője. Kuót magyar oldalról fogadta Kövér László és Pintér Sándor is. Gazdasági témák mellett Kuo arról beszélt, hogy hazája szívesen fűzné szorosabbra Magyarországgal a biztonságpolitikai és rendőrségi együttműködést. A magyar belügyminiszter és a magyar országgyűlés elnöke pedig biztosították arról, hogy ezt ők is szeretnék.

Bukás helyett terjeszkedés

„Kína a saját autokráciáját exportálja” - nyilatkozta néhány nappal a magyar-kínai biztonságpolitikai csúcstalálkozó előtt Marco Rubio, az egyik legbefolyásosabb amerikai republikánus szenátor. Rubio nem Magyarországot figyelmeztette, csak felhívta a világ figyelmét arra az egyre aggasztóbb jelenségre, hogy a mára szinte totális megfigyelőállammá váló, egyúttal pedig külpolitikailag egyre aktívabb Kína rájött arra, hogy számtalan egyéb terméke mellett magát az elnyomást is egyre több helyen tudja eladni.

Nehéz lenne elnyomást exportálni, ha nem lenne rá kereslet. A kommunista Kína, amelynek bukását évtizedek óta jósolják nyugati közgazdászok és társadalomtudósok, mára olyan stabil nagyhatalommá tudott válni, amire joggal pillantgatnak példaképként a világ ilyesmire fogékony politikai vezetői. Amíg a nyugati, liberális-szabadpiaci-demokratikus modell tűnt az egyetlen járható útnak, törvényszerűnek tűnt, hogy csak arra lépve lehet sikeresnek lenni. A Kínai Kommunista Párt azonban 2018 szeptemberében túlszárnyalta a szovjetek rekordját egy ország élén, és, bár továbbra is vannak az elkerülhetetlen összeomlást hirdető hangok, nem sokan fogadnának arra, hogy ez akár középtávon is bekövetkezhet.

Autoriter hajlamú és kellően cinikus politikusok számára kifejezetten jó hír az új, magabiztos, az egész világban aktív szuperhatalom megjelenése. A monopóliumokkal szemben a fogyasztóknak nem sok esélye van, így amíg az amerikai-nyugati modell volt az egyetlen választható az ideológiák szupermarketjében, a kisebb országok vezetőinek nem volt mozgástere. Most viszont minimum megpróbálhatják versenyeztetni egymással a két ajánlatot, a nyugatit és a keletit, ha pedig kellően gátlástalanok, akkor szinte biztosan az utóbbit fogják választani. Ahogy azt afrikai autokraták szeretik mostanában hangoztatni, jobb a „feltételmentes” kínai segítség.

Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy az országuknak jobb, hanem nekik, és persze az sem igaz, hogy a kínai segítség feltételmentes lenne, hiszen nagyon is kérnek valamit cserébe. Igaz, nem az emberi jogok tiszteletben tartását, hanem csak pénzt és befolyást. És arról valahogy nem beszélnek ezek a szemérmes autokraták, hogy a kínaiak nemcsak logisztikai vagy éppen útépítési szaktudásukat állítják partnereik szolgálatába, hanem szívesen átadják nekik az otthon már bőven bizonyított elnyomás-knowhowt.

A venezuelai kapcsolat

Hogy ez a sötét tudástranszfer pontosan hogy zajlik, hogy lehet ma elnyomást exportálni, azt a legalaposabban a Reuters novemberi cikke mutatta be, amelyben a fent idézett mondat is szerepel Marco Rubio szenátortól.

A Reuters cikke azt járta körül, hogy egy évtized alatt hogy sikerült Venezuelában kínai segítséggel bevezetni egy olyan igazolványrendszert, amely mára komoly fegyver lett a gyilkos, saját népét éheztető rezsim kezében. A történet 2008-ban kezdődött, amikor az akkor még Hugo Chávez által vezetett Venezuelából delegáció érkezett Pekingbe, ahol a ZTE telekommunikációs óriáscégtől megtudták, hogy Kína olyan igazolványokat tervez bevezetni, amelyek adatok rögzítésével nyomon tudják követni és számon tudják tartani az állampolgárok viselkedését, mozgását, anyagi helyzetét, mindennapjait.

Anthony Daquin, a venezuelai delegáció egyik tagja hamar ráébredt, hogy egy ilyen igazolványrendszer bevezetése milyen súlyos visszaélések táptalaja lehet, de amikor egy évvel később hangot is adott ellenérzéseinek, hazája titkosszolgálatának emberei elrabolták és megverték. Ő külföldre menekült, Venezuelában pedig hosszas előkészítés után 2017 elején útjára indították a carnet de la patria-t, azaz a „haza igazolványát”.

A ZTE segítségável fejlesztett, egyedi QR-kódot tartalmazó plasztikkártyák tulajdonosaik különböző adatait központi szerverekre továbbítják. Bár kiváltásuk elvileg nem kötelező, a kormány szerint az ország 32 millió lakosából már 18 milliónak van ilyen igazolványa. A ZTE pedig nem csak a fejlesztésben segített, emberei ma is ott ülnek a venezuelai állami telekommunikációs cég, a CANTV egy részlegében. Abban, amely a begyűjtött adatokat kezeli.

A Reuters úgy tudja, hogy a CANTV adatbázisaiban az állampolgárok születésnapját, családi állapotát, munkahelyét, keresetét, ingatlanait, kórtörténetét, közösségi média jelenlétét, párttagságát, részvételét egyes szavazásokon, valamint az államtól kapott különböző juttatásait tárolják. A venezuelai állam szerint persze ezekkel az adatokkal ők semmi rosszat nem tesznek, a Reuters cikke viszont elég világosan feltárja, hogy dehogynem.

Már maga a kártya hiánya is komoly hátrányokhoz vezet, mint például annak az idős, cukorbeteg venezuelainak az esetében, akinek az orvosa nem volt hajlandó felírni inzulint, és még jobboldalinak is nevezte, csak mert nem tudta prezentálni saját igazolványát. Bár a CANTV azt állítja, hogy a kártyák csak azt regisztrálják, hogy valaki részt vett-e egy választáson, azt nem, hogy kire szavazott, a Reuters példákkal támasztotta alá, hogy sok választóval elhitették, az igazolványaik bizony erre is tudják a választ.

Minden jel arra mutat, hogy a most már Nicolás Maduro által vezetett venezuelai kormány egyre szélesebbé szeretné tenni a kínai technológiára épülő igazolványrendszert. A gazdaságilag teljesen összeomlott országban, ahol a helyi valuta már gyakorlatilag semmit nem ér, a lakosság jelentős része abból él, amit közvetlenül az államtól kap. A gyógyszereket, élelmiszercsomagokat, olcsó benzint pedig egyre inkább csak azok kaphatják meg, akiknek van igazolványa. A Reuters szerint az egyik nagyvárosban az ételosztó bizottságot arra utasították, figyelmeztessék a segélyt felvevőket, hogy az igazolvány segítségével az állam bizony le tudja követni, hogy kire szavaztak, így kvázi éhezésre ítélve azokat, akik nem igényelnek plasztikkártyát, vagy esetleg nem szeretnének a kormányra szavazni.

Az elnyomásbolt kínálata

„A Maduro-rezsim egyre bizalmasabb viszonya a ZTE-vel csak egy újabb példája annak, hogy a központi vezérlésű kínai cégek hogy fenyegetik az amerikai nemzetbiztonsági érdekeket” 

- összegezte a Reutersnek Marco Rubio a washingtoni álláspontot a kínaiak elnyomásexportjával kapcsolatban. Amely elnyomásexport természetesen nem korlátozódik Venezuelára

A Quartz szintén novemberi cikkében arról ír, hogy az utóbbi egy évben Kína több olyan előadásnak adott otthont, ahol olyan országok képviselőit oktatták megfigyelésre és cenzúrára, mint Marokkó, Egyiptom és Líbia. Nem tudni, hogy ezeken pontosan mi hangzik el, de az tény, hogy ilyen találkozók után vezettek be például Ugandában és Tanzániában olyan kiberbiztonsági törvényeket, amelyek nagyon hasonlítanak a Kínában alkalmazottra.

Ez a típusú elnyomásexport csak akkor valósulhat meg, ha a fogadó ország, vagy legalábbis annak vezetői, vevőek rá. Az utóbbi években egyre agresszív külpolitikát és gazdasági terjeszkedést folytató kínaiak ugyanakkora a saját érdekeik mentén ennél jóval többre is készek. A már említett „feltételmentes” kínai segítség eredményeként született például az Afrikai Unió új székháza az az etiópiai Addisz-Abebában, amiről 2017-ben derült ki, hogy a kínaiak 2012-ben nemcsak felépíteni segítettek, hanem az egészet be is poloskázták úgy, hogy a rögzített adatokat automatikusan másolták is át egy Sanghajban található szerverre.

Mivel ahogy Rubio is utalt rá, a nagy kínai telekommunikációs cégeket a pekingi pártvezetés irányítja, valamennyi kínai tech- és infrastrukturális beruházás esetében minimum fennáll a veszélye annak, hogy ezek egyúttal az új szuperhatalom titkosszolgálati és megfigyelési céljait szolgálják. Ahogy a világ szinte valamennyi országában, úgy Magyarországon is építkezik a két kínai óriáscég, a Huawei és a ZTE, az afrikai és venezuelai példák fényében pedig minimum aggodalomra ad okot, hogy magyar állampolgárok adatai, kommunikációja kínai infrastrukturát érintenek.

Ilyen titkos kínai megfigyelőnyílásokat pedig nemcsak épületekbe vagy mobilhálózatokba lehet beépíteni, hanem ma már gyakorlatilag mindenbe. A Bloomberg nagy vihart kavaró októberi cikke egyenesen azt állította, hogy a Kínában gyártott alaplapokba sokáig olyan chipet rejtettek, ami gyakorlatilag meghackelte a legnagyobb amerikai techcégeket az Apple-től az Amazonig. Az internethez csatlakozó, adatokat rögzítő és továbbító tárgyak mindegyike alkalmas lehet kémkedésre - például az autók is.

A bevált hazai

A beruházásokba rejtett titkosszolgálati akciók, az összejátszás bizonyos helyi politikai erőkkel persze nem kínai találmányok. Minden nagyhatalom ezt csinálta és csinálja. Nagy különbség azonban, hogy míg például az amerikai demokráciaexportot, különösen annak elképesztően elfuserált epizódjait is joggal lehet kritizálni, az elnyomás, amit Kína exportál, sokkal, de sokkal sötétebb dolog. Ahogy a totális megfigyelőállamot kiépítő Kínát bemutató februári cikkünkben fogalmaztunk: 

„a kísérleti kínai modell egy tökéletes megfigyelőállam lehetőségét vázolja fel, amihez képest már nemcsak a Black Mirror, de az 1984 világa sem tűnik annyira vészesnek”.

A 2000-es években még ha nagyon óvatosan is, de a szabadság irányába lépegető ország mára egyértelműen 180 fokos fordulatot hajtott végre, és amióta Hszi Csin-Ping az államfő és egyben a párt vezére, Kína folyamatosan áll elő az elnyomás egyre modernebb, de egyúttal egyre ravaszabb és brutálisabb eszközeivel.

A kínai elnyomás legmodernebb eszközeit ma az ország nyugati részében tesztelik, ahol a muszlim ujgur kisebbség több mint tízmillió tagja él. A Tibetben az 1950-es évek óta alkalmazott módszereket itt - részben egyébként ugyanazok a brutális szakemberek - az okostelefonok korára adaptálták. Az ujgurok adatait QR-kóddal rögzítik az általuk vásárolt késeken, mindannyiuk DNS-mintáját központi adatbázisban tárolják, és a legkisebb mozgolódás hírére Pekingből egyszerűen lekapcsolják az egész régióban az internetet.

Ahogy a 444 augusztusi cikke is megállapította, a kínaiak arra jutottak, egy sikeres országnak nem demokráciára, hanem minél több adatra van szüksége. Ezért gyűjtenek be minden elképzelhető adatot az utcákon a tömegek arcát szkennelő kamerákig bezárólag, és ezért fordítanak hatalmas összegeket mesterséges intelligencia-fejlesztésre. Ezt lehet egy, az összeomlástól rettegő, paranoid rezsim kétségbeesett önvédelmi reflexeként is értelmezni, de ettől még tény, hogy Kína mára a legvadabb sci-fiket is felülmúló sikerrel állította a technológiai fejlődést az elnyomás szolgálatába.

Disztópikus lázálmokba illik például az a pontrendszer, amit egyelőre még csak néhány kínai városban alkalmaznak. Ez, a helyiekről begyűjtött ezerféle adat alapján, amelyek leginkább azt értékelik, hogy az adott ember mennyire jó és hasznos polgára a kínai társadalomnak, osztályozza az alanyokat, akik aztán a pontjaik száma alapján férhetnek hozzá bizonyos szolgáltatásokhoz, vehetnek például vonatjegyet.

A Reuters szerint a venezuelai igazolványrendszer is erre épül, csak a ZTE által a latin-amerikai országnak egy kevésbé szofisztikált eszközt fejlesztett. Az viszont így is látszik, hogy ahogy egy nagyhatalomtól lehet venni mindent az atomerőműtől a vadászrepülőig, a kínaiak készek szövetségeseiknek, vagy legalábbis üzletfeleiknek átadni annak a technológiának egy részét, amit ők otthon a diktatúra fenntartására használnak. Ez pedig igen vonzó üzleti ajánlat, aminek egyenes folyománya a szabadság és a demokrácia visszaszorulása a világban.

Gátat szabni

A kínai elnyomásexport minden bizonnyal annyira vonzó a gyenge demokratikus intézményrendszerű, egyébként is az autokrácia vagy már a diktatúra felé kacsintgató ázsiai, afrikai és kelet-európai országok számára, hogy azok gyarló politikusai csak akkor tudják visszautasítani, ha erre külső erő késztetik őket. Ez a külső erő pedig nyilvánvalóan csakis a megtántorodva és elbizonytalanodva, de még mindig a világ domináns szuperhatalmaként működő Amerika lehet.

Korábban is voltak az ennek elkerülhetetlenségére figyelmeztető hangok, de Donald Trump elnökké választása óta az amerikai külpolitika központi kérdése lett Kína bármi áron megállítása. Gazdasági, politikai és katonai eszközökkel egyaránt. Ahogy néhány napja a New York Timesban a befolyásos bolgár politológus, Ivan Krastev megfogalmazta:

„...konszenzus van arról, hogy ha Amerika nem szab ma gátat Kína geopolitikai ambícióinak, holnap már lehetetlen lesz. Amerika azért aggódik Kína miatt, mert ráébredtek, hogy a liberális demokráciákra a szovjet kommunizmusnál sokkal nagyobb veszélyt jelent az ő piacbarát, big data-alapú autokráciájuk.”

A „gátat szabni” geopolitikai környezetben persze sok minden lehet, a most éppen felfüggesztett kereskedelmi háborútól a valódi, atomfegyverekkel vívottig. A kínai terjeszkedés megállítása, az ő módszereik visszaszorítása viszont része kell, hogy legyen, különben Amerika elveszíti a versenyt. A két szuperhatalom között hányódó országok népének az a része, amely szabadon, és nem ujgurként képzeli el következő évtizedeit, leginkább ebben bízhat. Esetleg még a technológiai fejlődés által nyújtott olyan lehetőségekben, mint ami 2017-ben történt Venezuelában, miután ellenzéki hackerek bejutottak a carnet de la patria rendszerébe. Ennek eredményeként amikor Maduro elnök élő tévéadásban mutatta meg, hogy kell az igazolvánnyal szavazni, az ő kártyája szkennelése után a rendszer csak annyit írt ki: „ez az ember nem létezik”.