A legnagyobb közhely, ami Tandori Dezsőről elmondható, hogy rengeteget ír. Annyit ír, hogy az elolvashatatlan. Az élet rövid, Tandori hosszú - írta róla gonosz és szellemes kritikusa, Farkas Zsolt, hogy aztán így folytassa: 

A probléma egyrészt az, hogy Tandori mindent tud. Nem lehet neki újat mondani. „Mindent tud, hogy elmondhassa, mindez semmi.”

De az életmű beláthatatlansága legfeljebb az irodalomtörténészeknek jelenthet problémát, akiknek azt rendszerezni kellene, vagy egyáltalán: általános kijelentéseket tenni róla. Ők tényleg megszívták. Az egyszeri, egyszerű olvasó viszont épp ellenkezőleg: az egyetemes magyar művészet egyik legeredetibb elméjétől olvashat verset, gyerekverset, regényt, krimit, drámát, tanulmányt és külön is felbecsülhetetlen mennyiségű fordítást, aminek egy része bőven tekinthető saját műnek, annyira tandorisította őket. Azt és annyit kaphatunk belőle, amit és amennyit csak akarunk. És akkor még a rajzokról nem is beszéltünk!

Sok aggodalmaskodást lehetett már hallani, hogy Tandori nem csak beláthatatlan, hanem érthetetlen is. Ennél én optimistább vagyok, és hiszek abban, hogy sokan el tudják fogadni: nem csak egyféleképpen lehet olvasni. Hogy nem kell mindent az elejétől a végéig megemészteni, és nem kell minden mondatot azonnal érteni. Ha valaki ezen túljut, erre ráérez, az 

megmárthatja az arcát ebben a mindig friss, mindig más, vég nélküli, szabad áramlásban, ami a Tandori szövegfolyama. 

Itt neki lehet kezdeni, de az antikváriumokban is akad Tandori bőven, meg hát ugye folyamatosan jelennek meg a könyvei.

Részlet Papp Gábor Zsigmond 1996-os dokumentumfilmjéből:

Életrajz helyett pedig itt ez a részlet az 1997-es Pályáim emlékezetéből:

Mielőtt Szpéróra rátérnénk

Ennek a könyvnek a

                                      KEZDETE,

azt hittem eleinte

(kezdetben), csak az lehet, hogy

   1938. december 8-án megszülettem

a Vöröskereszt kórházában (a Sportkórházban?), Budán, hazahoztak, és első v. második éjszakámat két összetolt fotelban töltöttem, nem a család szegénysége okán, csak, és aztán az ostromot a két fotel megúszta, de láttam őket, a 80-as évek elején, házunk előtt a lomtalanító autóra várni, támlájukat én törtem össze ráüldögélésekkel stb., az asztalon, mely mellett álltak soká, soká gombfociztam, első gombfoci-tanítómesteremtől lestem el az írás vágyát, meghalt (a vágy? a mester) (a vágy?), aztán iskolákat jártam, egyetem mellé főleg, inasiskolai pedellus lettem (nevelőtanár), majd felnőttoktató (1971 óta magam rabja, ld. a bécsi est, a sok fordított könyv kiterítve, Faulkner után szabadon, „Itt fekszem…” v. „Míg fekszem kiterítve). Míg fekszem kiterítve, folyton mindenféle egyebet is kell csinálnom, kellett mindig, míg feküdtem kiterítve (s mert nem „padlón voltam”, ez a „fekszem…” maga a cselekvés volt, a vágy, hogy ne kelljen cselekednem, hogy megszűnnöm lehessen stb., nem véletlen, ha valaki „Hamlet…” és „Rimbaud…” című, témájú könyvekkel kezdi), most ezzel a könyvvel megvagyok, nem tudom, hogy vagyok meg vele, jóban leszünk-e, talán a tarkasága miatt igen, a színes lapoknak úgy fogok örülni, mint madarak az ennek-annak, madár leszek rá, rá fogok egyszer erre a könyvre ülni, vijjogni és csiperegni fogok, és közben, mint valami Kafka-hősnek folyni fognak a könnyeim, csak mert ez papíron van, papír-szárazon. Ha ez szép élet volt, szép életem volt, s ha ez az lesz, az is lesz.

Idézet vége.

A 75. születésnapjára már mondtunk verset neki, a Madárzsokét. A 80. születésnapra Ács Dani a Talizmánt választotta.