Amikor 2015-ben kijött az első évad, Pablo Escobar és az őt alakító Wagner Moura karizmája lenyűgözte a világot. A sikere annyira átütő volt, hogy Hollywood azóta külön kis világot rendezett be köré: 

• a Netflix a Narcos most már négy évada mellett 
• készített dokumentumfilm-sorozatot a drogbárókról (Drug Lords, a 2. évadnál jár)
  
• háromrészes dokufilmet és egy harmadik évadánál járó sorozatot El Chapóról;
• de a kínálatukba bekerült egy másik doku Escobar életéről (Countdown to Death),
• egy dokufilm és egy külön sorozat Escobar egyik bérgyilkosáról (De sicario a youtuber, Surviving Escobar);
• miközben a mozikban megjelent a Pharaon-féle BCCI és a medellíni kartell találkozását elmesélő Beépülve: Az Escobar ügy,
• a Loving Pablo Penélope Cruz és Javier Bardem főszereplésével,
  
• míg a Barry Seal: A beszállítóban Tom Cruise hozza-viszi a cuccot Escobarnak.

De jöhet a századik film Escobarról és kollégáiról, akkor is a Narcos marad az etalon, amely mellett a szintén netflixes El Chapo például kifejezetten igénytelen másolatnak hat. Vonzerejének csak egyik összetevője, hogy Wagner Mourát lehetetlen túlszárnyalni, és a körülötte forgolódó karakterek, vagy éppen a harmadik évadban a Cali-kartell vezetői is emlékezetesek. A másik, hogy a Narcos okos sorozat, amely nagy tárgyi tudással, többek között az ügyet feltáró amerikai ügynökök konzulensi segítségével mutatja be a politikai machinációkat, a társadalmi hátteret, a média és az Egyesült Államok szerepét.

Attrakció lett belőle

Az egyik legismertebb Dél-Amerikával foglalkozó újságíró, Jon Lee Andreson év elején körbejárt Kolumbiában, hogy megnézze, mi jelent ma Escobar emléke - és azt találta, hogy a Narcos óta az valóságos üzletággá fejlődött. Korábbi alkalmazottjai és rokonai mind próbálják eladni a sztorijukat, amelyekből aztán könyvek, filmek és dokumentumfilmek lesznek. Testvére és a kartell egykori könyvelője, Roberto Escobar például idegenvezetőként kalauzolja a turistákat Pablo menedékhelyein. De az általa alapított Escobar Kft. csak kis szereplő az egyre bővülő piacon: az utcai árusok a Ferenc pápa képei melletti polcon kínálják az escobaros pólókat, sapkákat, hamutartókat és kulcstartókat.

A sorozat abban sem hazudik, írja Anderson, hogy a drogbárót sokan tartják amolyan Robin Hoodnak a mai napig, miközben mások, egyebek mellett 

Escobar sokezernyi áldozatának hozzátartozói attól vannak kikészülve, hogy szórakoztatóipari termék és filmhős lett ebből a tömeggyilkos drogkereskedőből.

Márpedig Kolumbiában nem csak elvont társadalom-lélektani szempontok miatt érdekes, hogy kivel azonosulnak a fiatalok: Escobar bérgyilkosai közül például többen emlegették a gengszterfilmeket, mint inspirációt a pályaválasztáshoz.

Medellín polgármestere arról beszél a New Yorkerben megjelent cikkben, hogy minden erejével igyekszik szabadulni „a múlttól” és elhatárolni magát a narcotraficanték világától. Azt gondolná az ember, hogy ez nem lehet nehéz, hiszen Escobar idején, 1991-ben Medellín volt a világ gyilkossági fővárosa 6 ezer megölt emberrel. De a szegényeknek is adakozó drogbárónak továbbra is sok a híve, a turisták pedig egytől egyig azért jönnek ide, hogy lássák Escobar városát.

Escobar vonzerejét jól jelzi az első róla szóló nagy tévésorozat, az El Patrón del Mal története. Alonso Salazar újságíró írta az egyik legnagyobb hatású tényfeltáró könyvet a drogbáróról, a 2001-es Pablo példabeszédét. Ebben azzal a Gabriel García Márquez által is terjesztett regényes elképzeléssel vitatkozik, hogy Escobar valahogy „hipnotizálta” az országot, és ezért történhetett meg, hogy egy bűnöző foglyul ejtette az államot. Salazar szerint ez önfelmentő hazugság: 

Escobar a kolumbiai társadalom meglévő hibáit, a korruptságát, bigottságát és erőszakosságát használta ki, 

és amit tett, az kétségbe vonta az egész kolumbiai állam integritását. Ahogy azt is megmutatta, érvel Salazar, hogy mennyire tehetetlen a nemzetközi közösség, és hogy mekkora pusztítást okozott az USA drogháborúja.

Ennek a könyvnek a jogait az újságíró - és Medellín 2008 és 2011 közötti polgármestere - eladta megfilmesítésre. Salazarnak nagyon fontos volt, hogy jó kezekbe kerüljön a sztori, de biztonságban érezte magát, mivel az egyik producer egy Escobar által meggyilkolt szerkesztő fia volt, a másik pedig Escobar egyik túszának a lánya és az egyik meggyilkolt politikus unokahúga. Utóbbi, Juana Uribe mégis azt nyilatkozta, hogy a nézőik jó része vonzónak találta Escobar figuráját: „Az emberek szeretik a banditákat, akármit csinálsz.”

Közben az is nyilvánvaló, hogy a medellíni polgármester jóravaló törekvései ellenére 

ez nem a múlt: 

Kolumbia még mindig a legnagyobb kokaintermelő az ENSZ tavalyi jelentése szerint, és a drogkereskedelemnek köszönhető, hogy a világ 50 legveszélyesebb városából 42 Latin-Amerikában található. Kolumbiában három, Mexikóban 12. A mexikói Los Cabosban és Acapulcóban 100-nál több gyilkosság jutott 100 ezer emberre.

Mexikó még közelebb van

A negyedik évad helyett az alkotók belevágtak egy új sorozatba, amely a Narcos: Mexikó nevet kapta. Ugyanaz a minőség: pergő párbeszédek, elragadó figurák és színészek, néha már-már költői vagy művészfilmes jelenetek (Don Neto vérrel borított feje a fülhallgatóval!) és nyomasztó hatalmi játszmák. Ami hiányzik: a központi karizma. Escobart nem tudja pótolni a szürke, hivatalnokszerű kartellvezér, Félix Gallardo, és bár Diego Luna nem alakítja rosszul, de a két partnere, Don Neto és Rafa Quintero így is lejátssza a színről.

Ismerős a történet: a vidéki szegénylegény okosabbnak és kegyetlenebbnek bizonyul mindenki másnál, végtelen vagyonra tesz szert, felépít egy államot az államon belül, de mindez egyre jobban idegesíti a vetélytársakat és az amerikai hatóságokat. Kiki Camarena (Michael Peña) is hasonló köröket fut a DEA frissen odavezényelt, lelkesedésével a kialakult alkukat veszélyeztető tagjaként, mint Murphy ügynök Kolumbiában. Ezek a hasonlóságok egyrészt megvilágító erejűek, másrészt azért csökkentik az izgalmakat.

Jelentős különbség viszont - és plusz érdekesség a világ számos távoli országában - az állam szerepe: míg Kolumbiában a kartell gyakorlatilag kezében tartja a hatóságokat, Escobar hatalma csúcsán nyíltan hadat üzen a kormánynak és merényletsorozatával térdre is kényszeríti azt, addig Mexikóban egy korai illiberális államot látunk. Vannak választások, ellenzéki pártok és kritikus média, de éppen ettől lesz az évtizedeken át uralmon lévő állampárt rendszere „tökéletes diktatúra”, ahogy Mario Vargas Llosa nevezte. 

Itt a legnagyobb gengszterek a kormányban ülnek, és a drogdílerek még tudják, hol a helyük, és azt is, hogy bármikor agyonlövik őket, ha nem fizetik meg a védelmi pénzt.

A 70-es évektől a 80-as évek első feléig jutunk a mexikói kartellek történetében. A következő évadokban valószínűleg - és remélhetőleg - elérünk a jelenig, amelyben például épp New Yorkban áll bíróság elé az itt még csak kisfőnökként feltűnő El Chapo. De a mexikói Narcos már az első évadban is sokkal közelebb került az első számú célközönségéhez - és nem csak azért, mert a főszereplők java még bőven életben van.

Te tetted ezt, Amerika

Az amerikai néző itt már nem a messzi Kolumbia regényes múltjával szembesül, hanem a szomszédos ország hétköznapjaival, amely az amerikai napi politikát is uralja és megosztja. Amikor az amerikai elnök egyik fő üzenete, hogy a latinók bűnözők, a mexikóiak drogokat hoznak be és így tovább, akkor a Narcos fontos közszolgálatot teljesít, ha millióknak mutatja be részletesen, mi vezetett idáig.

A drogkereskedők ellen véres háborút indító elnök, Felipe Calderon szerint az, hogy

„A szomszédunk a világ legnagyobb drogfogyasztója, és itt mindenki drogokat akar nekik eladni. Ugyanakkor a szomszédunk a világ legnagyobb fegyverkereskedője is, és bőven ellátja munícióval a drogkereskedőket.”

A Narcosban bevallottan amerikai nézőpontból, a Kábítószer-ellenes Hivatal (a DEA) ügynökeinek elbeszélésében ismerjük meg a történetet. Miközben az egyes ügynökök valóban hősként jelennek meg, azt a gyakori vádat nem tartom jogosnak, hogy a DEA munkáját vagy az amerikai jelenlétet úgy általában idealizálná a sorozat. Pontosan látjuk, milyen korlátai vannak a DEA munkájának, amely néha egyenesen értelmetlennek vagy károsnak tűnik, ahogy azt is látjuk, ahogy az amerikai bürokrácia és politika elszabotálja vagy elbénázza a lehetőségeiket.

Az más kérdés, hogy vajon elég hangsúlyosan jelenik-e meg az alapigazság, amelyet a Narcosnál sokkal sötétebb remekmű, a Sicario egyik kulcsjelenetében foglalt össze a CIA-ügynök Josh Brolin:

amíg az amerikai népesség 20 százalékát nem sikerül leszoktatni az illegális drogokról, addig a kontrollálható, viszonylag kevés gyilkolással járó drogcsempészet a legtöbb, ami remélhető.

link Forrás

A Narcos első három évada segített megérteni Kolumbiát, és ha most a fekete-fehér szlogenek helyett meg tudná mutatni Mexikó sokszínűségét és Amerika szerepét a nyomorukban, azzal talán a politikai közbeszéd is előrébb lenne. Közben pedig azon is lehet gondolkodni, hiszen állandó témája a sorozatnak, hogy miben hasonlít és miben különbözik az elmúlt években sokat bírált orosz vagy kínai befolyásszerzés attól, amikor az amerikaiak segítenek be külföldi kormányoknak, itt éppen a drogkartellek elleni harcban.