Az egyre inkább nagy költségvetésű valóságshow-ra hasonlító topfutball és a streamszolgáltatók tartaloméhségének nászából új műfaj született: a bennfenteskedő futball-dokumentumsorozat. A műfaj persze nem új (lásd a kiváló Magyar Csapat – Még ötven percet), de valahogy pont a tavalyi szezonban jutott eszébe a Netflixnek és az Amazonnak is a nagy ötlet. Elsőként az örökös olasz bajnokkal foglalkozó sorozatot mutatták be (First Team: Juventus), aztán jött az argentin verzió (Boca Juniors Confidential), és az eddigi legambiciózusabb produkció, az All or Nothing: Manchester City.

link Forrás

Az érintett klubok szurkolóit nyilván nem kell meggyőzni a formátum létjogosultságáról, sőt a boldogsághoz nekik valószínűleg már annyi is elég lenne, ha a szokásos év végi season review-t kapnák meg egy kicsit profibb kivitelezésben. Ennél persze többet tudnak ezek a sorozatok, de már a műfaj buktatói is látszanak. Egyrészt a producerek nyilván olyan csapatokat választanak alanynak, ahol fut a szekér, van siker, pénz & csillogás, így aztán túl sok izgalomra nem számíthatunk. Másrészt a koreográfia is nagyon hasonló mindegyikben. A gerincet a FIFA-stílusban tálalt meccsek adják, előtte és utána megkapjuk az edzésmontázsokat, a játékosok és a menedzserek felváltva nyílnak meg a kamerának, miközben a kiemelt főszereplőket el is kísérik a stábok mindenhova, hogy láthassuk az úgy nevezett embert a sztár mögött.

Kis túlzással olyanok ezek a sorozatok, mint a hollywoodi blockbusterekhez készült werkfilmek. Mindkettőben nyilatkoznak a sztárok, mindkettőből kiderül, hogyan dolgoznak a színfalak mögött a háttéremberek azért, hogy a néző végül megcsodálhassa a sokmilliós büdzséből előállított végeredményt, de végső soron mindkettő marketingcélokat szolgál. Nehéz például elhinni, hogy az Amazon 10 millió fontot utalt a Manchester Citynek az All or Nothing elkészítéséért cserébe, fordítva sokkal logikusabb lenne – a sorozat akkor se építhetné jobban a City Football Group imázsát, ha maga Manszur sejk rendelte volna meg. Könnyen belátható, hogy a kluboknak csak addig éri meg beengedni a stábokat a kamerák elől korábban elzárt klubhelyiségekbe, amíg gyakorlatilag övék a végső vágás joga.

Papíron a Netflix legújabb bemutatóját is különféle hátsó szándékok szülték. A Sunderland azóta már távozott amerikai tulajdonosa, Ellis Short azért adott zöld lámpát a filmeseknek, hogy könnyebben tudjon új vevőket felhajtani, de kizárt, hogy arra szólt volna a megrendelés, amivé végül a projekt vált, ahogy nyilván a Netflix döntéshozói is egy felemelő comeback sztorira számítottak inkább. A nyolc epizódból álló Sunderland ‘Til I Die ehelyettkőkemény, nagybetűs DRÁMA lett, a széthullás és a káosz kíméletlen krónikája, és nem mellesleg az eddigi legjobb futball-dokumentumsorozat, amelyből pontosan kiderül, milyen gyönyör és gyötrelem drukkernek lenni.

link Forrás

Nagyjából az első rész első jelenetéből lehet érezni, hogy itt valami mást fogunk kapni. Istentisztelet zajlik a St. Mary's templomban, narrátor helyett maga a pap mondja el a szószékről, mennyit jelent ennek a városnak a klub, és aztán fohászkodik is a csapat sikeréért, később pedig temetkezési vállalkozók mesélik el, milyen Sunderland-tematikájú temetéseket kérnek a hardcore Sunci-drukkerek. Jönnek persze a kötelező betétek is, Martin Bain CEO, a játékosok és az új menedzser, Simon Grayson óvatos optimizmussal nyilatkoznak a #besztlígbe való visszajutásról (10 év PL-tagság után a 2016/17-es szezon végén esett ki a másodosztályba a Moyes mágus menedzselte csapat), de majdnem ugyanennyi játékidő jut a szurkolóknak is. A stáb által kiválasztott 4-5 bérletes folyamatosan kommentálja az eseményeket, láthatjuk őket a meccs előtt, az otthonaikban, a kocsmában, a stadion felé menet, ők azok, akiknek tényleg élet-halál kérdés, hogy nyer-e hétvégén az imádott csapat. (A sorozat producere az a Fulwell 73 nevű cég, amely Sunderland-szurkolók tulajdonában van, vagyis olyanok állnak a projekt mögött, akik pontosan tudják, mint jelent ebben a városban élni, és ezért a klubért rajongani.)

A Sunderland ‘Til I Die-ban nincsenek félideji pep talkok, mint az All or Nothing: Manchester Cityben, de annyira nem is hiányoznak. Egyrészt Guardiola motivációs beszédeihez képest Grayson hasonló próbálkozásai valószínűleg inkább lehangolóak, mint tanulságosak lennének, másrészt ez a sorozat nem igazán a futball szakmai, hanem emberi oldaláról és közösségépítő hatásáról szól. Még a klub szakácsnőjével sem azért töltünk annyi időt, mert olyan érdekes lenne, hogy mit adnak enni a játékosoknak a másodosztályban (nem is derül ki), hanem mert neki sem csak egy munkahely a klub, ő is pont ugyanolyan szurkoló, mint a többiek. Nem véletlen, hogy a főcímben sem a klub múltjának dicsőségesebb pillanataiból villannak fel epizódok, hanem a helyi Lake Poets Shipyards című dala szól, arról, hogy milyen nehéz is a bányász (és a munkás) élet. Azt pedig részletesebben talán nem is kell bizonygatni, hogy ha egy lecsúszófélben lévő város éppen a munkanélküliségtől szenved, akkor a hétvégi bajnokin sokkal több múlik a három pont sorsánál. „A csapatunk sikeréből a városunk sikere és prosperitása következik”, szónokolja Marc Lyden-Smith atya a szószékről, és Sunderland népe ezt tényleg elhiszi, még ha ennyire nyíltan nem is mondja ki senki.

link Forrás

Sunderland ‘Til I Die-bana kőkemény Champo-meccsek is sokkal izgalmasabban vannak tálalva mint a City űrfocija az All or Nothingban. Többnyire nem fentről, a szokásos közvetítéses szögekből látjuk a mérkőzéseket, hanem földközelből, a játékosok szemszögéből. Ha a támadó, mondjuk a saját nevelésű George Honeyman kihagy egy helyzetet, akkor az ismétlésben nem a szituációt mutatják meg újra, hanem a játékos közelijét, lassítva. A becsúszások, ütközések, rúgások hangjai is fel vannak erősítve, hogy még jobban átérezzük a játék fizikalitását, ésközben minden második snitten a közönség reakcióit láthatjuk, a random dokkmunkásarcú drukkerekét, és azokét a bérletesekét, akiket 8 epizódon át követ a stáb. A meccs után, a stadion előtt felvett interjúkban sincs finomkodás, a csapat zuhanórepülése miatt egyre csalódottabb szurkolók erősen kurvaanyázzák a játékosokat és a menedzsmentet, hogy aztán persze újra ott legyenek a következő meccsen is. A vége felé már annyira dühösek és elkeseredettek, hogy rátámadnak a lelátón a stábra és összetörik a kamerát. Kell ennél jobb hitelesítés egy dokumentumsorozatnak?

Amíg az All or Nothingban nagyjából az a legkomolyabb dráma, hogy Mendy lesérül a szezon elején, itt epizódról epizódra fokozódik a tét. Az ígéretesen induló szezon katasztrofálisan folytatódik, a thrillerszerűen tálalt deadline day-en nem sikerül rendesen bevásárolni, egyre megalázóbb vereségekbe fut bele a csapat, és Graysont rekordidő alatt vágják ki. Vannak közben szaftos botrányok is, Darron Gibson egy szurkolói kocsmában, erősen bebaszott állapotban kiosztja a csapattársakat, akik szerinte nem elég motiváltak, majd a kamera előtt kér tőlük bocsánatot. Martin Bain ügyvezetőnek is becsületére válik, hogy még a legkilátástalanabb helyzetekben is hajlandó magyarázni a bizonyítványt; baromi érdekes végignézni, ahogy próbálja fenntartani azt a látszatot, hogy képes kezelni a válságot, miközben az egyre gyűröttebb arca teljesen másról árulkodik. Izgalmas fordulat Chris Coleman belépése is, a Walesszel elődöntőig jutó menedzser nagyon karizmatikus figura, aki egy pár hétig tényleg képes reményt adni a klubnak és az egész városnak.

Sajnálatos, hogy pont a csapatkapitány, John O'Shea nem szólal meg a sorozatban, ötszörös bajnokként és BL-győztesként az ő nézőpontja különösen érdekes lett volna (nem derül ki, miért nem akart részt venni a sorozatban, ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy kikérte erről Sir Alex véleményét...), helyette mások viszik a show-t, Honeyman (a szurkolók kedvence), Jason Steele kapus (aki megpróbál eligazolni, de nem sikerül neki), a házi gólkirály, Lewis Grabban (ő le tud lépni januárban a süllyedő hajóról, hogy aztán közellenségként térjen vissza), a megmentőnek hozott, egy gólig jutó Ashley Fletcher, és az akadémisták, akiket Coleman hoz fel jobb híján az első csapathoz. Van klasszikus antagonista is, az a Jack Rodwell, akit még a PL-korszak csúcsán igazoltak le, és elfelejtették belevenni a szerződésébe a kieséskor esedékes fizetéscsökkentést, így most (azóta már nem) heti 70 ezer fontért ücsörög a padon, és nem hajlandó távozni. (Az egyetlen fuck akkor hagyja el a mindig decens Bain száját, amikor megtudja, hogy a januári deadline dayen se sikerül megszabadulni a kullancstól.) A szeretni való jófiú szerepét a Crystal Palace-től kölcsön vett Jonny Williams alakítja, aki imponáló őszinteséggel beszél az önbizalomhiányáról, sőt azt is megengedi a stábnak, hogy lefilmezzék az első látogatását a sportpszichológusnál.

Az All or Nothingban az utolsó rész már klasszikus filler epizód volt, kupákat emelgettek a játékosok slow motionben, itt jut sztori a végére is. A klubot gyakorlatilag kivéreztető tulaj eltakarodik végre, az új menedzsment érkezésével pedig megint lehet reménykedni, mert ahogy az egyik die hard drukker mondja, rosszabb már úgysem lehet.

Az új évad ezekben a pillanatokban is forog, és már most biztos, hogy igazi dráma és kötelező néznivaló lesz az is; ha feljut a csapat a League One-ból, akkor azért, ha nem, akkor meg pláne.