Amióta a foci szórakoztatóipari termék is, egyre gyakoribbak az egy-egy csapatot bemutató filmek és tévésorozatok. Amikor 1998-ban az ilyesmiben mindig úttörő franciák leforgatták a Les yeux dans les Bleus című dokumentumfilmet a hazai vébén a végső győzelemig menetelő válogatottjukról, még kuriózumnak számított. Ma viszont már szinte folyamatosan jelennek meg a tévésorozatok a Juventusról és a Manchester Cityről, a franciáknak van filmjük az idén ismét világbajnok csapatukról, és még a 2016-os EB-re végre kijutó magyar válogatottról is forgattak egy szórakoztató, a fanatikus drukker és a laikus számára egyaránt élvezhető filmet. 

Nyilván csak idő kérdése volt, hogy ennek a szórakoztatóipari futballkorszaknak legjobb csapata, a 2008-2012 között Pep Guardiola által irányított Barcelona is megkapja a maga mozgóképes feldolgozását. A pillanat pedig 2018 végén jött el, amikor megjelent a Take the Ball, Pass the Ball (nagyjából Szerezd meg, add tovább!), című dokumentumfilm és hagiográfia. 

Szemben a fent sorolt példákkal, ez a film nem együtt forgott az eseményekkel, hanem nagyjából egy évtized távlatából tekint vissza a nagy időkre, amikor Guardiola csapata majdnem minden megnyerhető trófeát megnyert, olyan forradalmian lehengerlő focival, amilyet a sportág történetében csak kevesen tudtak bemutatni.

Így ezúttal nem az öltözőben félmeztelenül pezsgőfürdőző játékosokról kapunk korábban soha nem látott felvételeket, hanem csak az egykori főszereplőket látjuk beszélő fejként, ahogy visszaemlékeznek és magyarázzák a nagy időket. Látjuk, mi történt a pályán, és kapunk néhány bejátszást edzésekről, de a lényeg inkább az ezekhez fűzött magyarázat a téma legnagyobb szakértőitől.

A filmben Guardiola szinte valamennyi meghatározó tanítványa hosszú perceket kap, sőt, még olyan, a világverő csapat életében csak epizódszerephez jutó játékosok is, mint az izlandi Gudjohnsen és a cserekapus - és egyébként a film zenéjét is szerző - Pinto. Csak David Villa és Pedro hiányoznak egy kicsit. Van, akiről nem derül ki semmi új (Dani Alves tényleg egy bohóc, Messi tényleg tök érdektelen a pályán kívül, Iniesta tényleg egy ufó, Eto’ónak tényleg nagy a pofája), más viszont kifejezetten kellemes meglepetés, elsősorban Victor Valdés, akiről eddig talán csak a családja tudta, hogy értelmes, önmagán is nevetni képes ember.

Ahogy abban a Barcelonában, úgy ebből a filmben is vannak kiemelkedő játékosok. Egyrészt Henry, aki szemben a legendás Masíában szinte együtt felnövő csapattársaival, kívülről érkezett, és így jól látta a csodálatos fákat és az erdőt is. Tapasztalt tévés szakkommentátorként pedig minderről nemcsak lelkesen, hanem értelmesen is tud beszélni. Másfelől pedig Xavi, akiről Guardiola is megmondta, hogy akinek a gombászás a hobbija, az rossz ember nem lehet. A középpályás lefegyverzően átlagemberszerű stílusa párosul a foci iránt rajongó, ahhoz szinte mindenkinél jobban értő profiéval, aki a klasszikus kocsmai módszerrel, poharakkal és snacktálkákkal magyarázza el, hogy rúgtak a 2011-es BL-döntőben gólt a Manchester Unitednek.

A film egyébként éppen ezzel a döntővel kezdődik, majd 109 percen át kacskaringózik végig többé-kevésbé tematikus epizódokra osztva négy szezon eseményein. A cél nyilván az volt, hogy az alkotás a foci iránt csak kevéssé érdeklődőket és a Barcelona elvakult rajongóit is megfogja, így megkapunk unalomig ismert sztorikat (a háború Mourinhóval) és jeleneteket (Messi maradoniánus getafei gólja) és olyanokat is, amik eddig teljesen elsikkadtak. Látványos Pinto és a kivédett mallorcai tizenegyes sztorija is, de a legjobb talán az a rész, ami alig néhány percben meséli el Dimitro Csigrinszkij barcelonai balladáját.

Az ukrán középhátvéd Guardiola legrosszabb barcelonai igazolása volt, mindössze 12 meccsen kapott epizódszerepet. Itt ő is elmondja, hogy milyen nehéz dolga volt a minden rossz labdaérintésénél felhördülő Camp Nouban, de ennél is érdekesebb, amit Henry árul el: Csigrinszkij nem azzal bukott meg a Barcelonában, hogy nem volt elég jó focista, hanem mert egy meccsen kétszer sem követte Guardiola utasításait, aki aztán le is cserélte a felidőben.

Érdekes lenne Guardiola véleményét is meghallgatni, de ő, ahogy azt egyik mesterétől, a most éppen a Leeds Uniteddel csodát tevő Marcelo Bielsától tanulta, sajtótáájékoztatón kívül nem áll szóba újságírókkal. A film készítőinek is csak annyit sikerült elérniük, hogy egy rá jellemzően önmarcangoló, szenvedélyes és kicsit összefüggéstelen monológot mondjon a kamerájukba. Amiben álszerényen arról beszél, hogy majd csak évtizedek múlva fogjuk tudni megmondani, valójában mekkora csapat volt az ő Barcelonája, és hogy helye van-e az olyan legendák mellett, mint Pelé Brazíliája, Sacchi Milanja és Johan Ajaxa.

Johan ugye az a Cruyff, aki legjobb tanítványa, Guardiola csapatát még látta, de ebben a filmben már nem szerepelhetett. Az ő gondolatait, világlátását fia, Jordi tolmácsolja, aki egyébként maga is Guardiola csapattársa volt egy ideig. Mellette szót kapnak a klub kevésbé ismert arcai is, például a minden szakértő által körberajongott Laureano Ruiz, akit a Masía atyjaként, Cruyff és Guardiola munkájának megalapozójaként szokás emlegetni.

A Barcelonához szigorúan kötődő beszélő fejeken kívül csak néhány újságíró kap szerepet, Fabio Capello kedvesen eljátsza a stafétabotot átadó nagy öreg szerepét, Michael Carrick pedig a csetlő-botló szerencsétlenét, aki mintha egy kölyökcsapat középpályásaként állt volna ki a világ legjobbjai ellen. Kár, hogy mást nem ültettek kamera elé, Arsene Wengertől Sergio Ramosig sokaknak lett volna mit mondaniuk Guardiola csapatáról.

Így a Take the Ball, Pass the Ball inkább szórakoztató és helyenként nagyon érdekes sztorizgatás, mint választott témáját minden oldalról körbejáró, annak legmélyére ásó dokumentumfilm. A pályán, az öltözőben és a csapat tágabb környezetében zajló események közül szinte csak a pozitívumokról van szó, a megromlott emberi kapcsolatokról, az iszonyatos stresszről (Guardiola ennyit változott az a négy év alatt) és főleg a félig csúnya, félig csak szomorú végkifejletről kevés szó esik, a valódi okairól pedig végképp semennyi. Pedig lehetett volna még boncolgatni, hogy miért is lépett le Guardiola a negyedik szezon végén, mennyire tehetett erről a minden nagy csapatot utolérő kifáradás és a legendásan nyomasztó katalán légkör.

Kicsit erőltetett - és Barcelona-drukker szemszögből kontraproduktív is - a film végső üzenete is, ami valami olyasmi, hogy Cruyff nemzé Guardiolát, Guardiola nemzé Xavit, és amikor Xavi messiásként visszatér, ismét eljő a földi paradicsom. Ahogy Jonathan Wilson kulcsfontosságú Futballforradalmak című könyvében levezette, a foci története valóban néhány mester és az ő tanítványaik története, de arra semmi garancia nincs, hogy Xavi tényleg akkora edző lesz, mint Guardiola. Ahogy ebből a filmből világosan kiderül, lehet, hogy ő nem elég őrült ehhez.