A migráció, ami magyar családokat tehet tönkre, mégis alig esik szó róla

  • Középkorú és idősebb magyar nők rendszeresen hetekre-hónapokra hagyják hátra családjukat, hogy Németországban és Ausztriában idős, beteg embereket gondozzanak. 
  • A hazai lehetőségeikhez képest jobban keresnek, de közben érzelmileg és fizikailag is megterhelő munkát kell végezzenek, otthonuktól távol, ráadásul ez a családjuk életére is hatással lehet. 
  • Hogy hány nőt és családot érinthet ez Magyarországon, azt nem is lehet pontosan tudni, de most készült egy kutatás, ami egy kétezer fős településről elinduló nők történetén keresztül mutatja meg, hogyan néz ki a globális gondozói piac. 

Miközben a magyar közélet a sokmilliárdos kormányzati propagandának hála évek óta állandó migrációs fenyegetésben él, léteznek a migrációnak olyan oldalai is, amelyekről alig esik szó, pedig mélyen érintik a magyar társadalmat. 

Arról persze sokat hallani, hogy több százezer olyan magyar állampolgár van, aki az elmúlt években-évtizedekben külföldre költözött, hogy ott vállaljon munkát. Azokra viszont, akik papíron továbbra is Magyarországon élnek, viszont rendszeresen külföldre járnak dolgozni, kevesebbet figyelem jut. 

Ebbe a kategóriába tartoznak azok a középkorú és idősebb nők, akik az elmúlt években nyugati országokban vállaltak gondozói munkát. 

Hogy pontosan hányan lehetnek, azt nehéz megmondani. Egyrészt az Európai Unión belüli szabad mozgás lehetősége miatt, másrészt pedig mert sokan közülük feketén, nem bejelentve dolgoznak. Az MTA KRTK Regionális Kutatások Intézete 2018 végén kiadott egy kötetet, amely éppen ezt a jelenséget vizsgálja. Cikkünk a kötetet szerkesztő Váradi Monika Mária egyik tanulmánya, a Kisfalusi nők a globális gondozási piacon című írása alapján készült. 

Ez marad a közmunka után

Váradi Monika Mária egy kétezer lelkes alföldi települést vizsgált. Az elmúlt időszakban a helyi becslések szerint több mint százan indulhattak el külföldre, hogy idősgondozóként dolgozzanak. Döntő többségük nő volt, az első számú célországuk pedig Németország. Fontos hangsúlyozni, hogy ők nem végleg költöztek el a faluból: jellemzően 4-6 hetes váltásokban dolgoznak, azaz egy-másfél hónapot ápolnak egy-egy idős hozzátartozót egy-egy német családnál, majd ugyanennyi időt itthon  töltenek. 

A több tucat érintettel folytatott beszélgetésre épülő tanulmány alapján az hamar kiderül, hogy történeteiket nem lehet egyetlen sablonba illeszteni. Fizikailag és érzelmileg is rendkívül megerőltető munkába vágnak bele, ami ugyan a hazai lehetőségekhez képest jóval jobb keresettel járhat, ugyanakkor cserébe hetekre-hónapokra hátra kell hagyniuk saját családjukat, és egy idegen háztartásba belépve kell megtalálniuk a helyüket. 

A helyiekkel folytatott beszélgetésekből kiderült, hogy a településen a családok felét-harmadát érintethette a nők külföldi idősgondozói munkavállalása.

A kétezer fős falu hasonló gondokkal küzd, mint a legtöbb hasonló település az országban: a népességfogyás és a szegénység mellett komoly problémát jelent a munkahelyek hiánya is, mint az egyik helyi fogalmazott, a közfoglalkoztatás nélkül meghalnának. A külföldi munkavállalás nem az elmúlt években indult el, korábban például spárgázni jártak az emberek Németországba.

A gondozói munkába álló nők célja minden esetben hasonló volt: a további ellehetetlenülés és lecsúszás megakadályozása, illetve a fiatalabb generációk támogatása. Miután a településről egyre többen indultak útra Németországban, a 2010-es évek elején elindult egy képzés is a faluban, amellyel európai gondozói tanúsítványt lehetett szerezni. A képzés lehetősége vélhetően tovább növelte a külföldi idősgondozás mellett döntő nők számát, épp ezért e falu történetéből és számaiból nem szabad országos trendeket kiolvasni. Tehát ezekből az adatokból még megbecsülni sem tudjuk, hogy hány magyar nő dolgozhat így. 

A migráció feminizációja 

A külföldi idősgondozás lehetősége a válság utáni években futott fel igazán: a magyar családok romló életfeltételei mellett sokat számított az is, hogy a német és az osztrák munkaerőpiacon egyre többen kerestek gondozókat, és az ottani munkaerőpiac tartalékai gyorsan kimerültek. A nem hivatalos csatornákon szerveződő munkavállalásból fokozatosan intézményesült a gondozási migráció piaca. 

Ez a folyamat párhuzamosan zajlott azzal, ahogy a migráció világszerte egyre inkább feminizálódott: míg a XX. század jelentős részében elsősorban a férfiak voltak azok, akik a jobb munkalehetőségek reményében más országokba vándoroltak át, és feleségeik maximum csak kísérték őket, a század végére jelentősen felerősödött a nők elvándorlása. 

Fotó: STEPHANE DE SAKUTIN/AFP

Ennek a változásnak fontos előidézője volt Váradi írása szerint, hogy az egyre öregedő nyugati társadalmakban a nők a megelőző évtizedekben tömegesen léptek be a munkaerőpiacra, ez pedig a háztartási és gondozási szükségletek folyamatos keresletét teremtette meg. Ezt a keresletet viszont nem lehetett az adott országok munkavállalóival kielégíteni, mert a gondozói feladatok igénylői nem tudtak vagy nem akartak olyan bért fizetni, amiért megérte volna a helyieknek munkába állni. 

Emiatt a huszadik század végétől folyamatosan nőtt a fejlett országokba bevándorló, és ott háztartási munkákat, gyerekfelügyeletet és idősgondozást végző nők száma. Nemcsak Kelet-Európából, de például a Fülöp-szigetekből, Vietnamból, Eritreából, Indonéziából vagy Peruból is sokan keltek útra azért, hogy gondozói munkát találjanak maguknak. 

Ezt az elmúlt évtizedekben megszilárdult rendszert szokás a szakirodalomban globális gondoskodási láncnak nevezni, és ez a lánc nyilvánvaló egyenlőtlenségektől terhelt. 

Mert míg a nyugati társadalmakban élő, jobb módú háztartások a megvásárolt gondozói munka révén érzelmi többlethez jutnak, addig a munkákat elvállaló nők hónapokat vagy akár éveket töltenek távol saját családjuktól, gyermekeiktől és nem vesznek részt az otthoni gondozói feladatok ellátásában. A nyugat-európai országokba elsősorban a posztszocialista országokból indultak meg sokan, és létezik olyan elemzés, ami az

új európai cselédség megjelenéseként tekint ezekre a nőkre.

Az európai gondozási migráció azonban egy fontos ponton eltér a globális gondoskodási lánc működésétől: a földrajzi közelség miatt a más országokban munkát vállaló nők gyakrabban járhatnak haza. Ami ugyan csökkenti a keresetüket, de cserébe a családjukat is többet láthatják, ami kisebb érzelmi terhet jelent. Ezzel együtt is, a Váradi kutatásában megszólaló nők beszámolóiból kiderül, hogy sokak számára így is rendkívül nehéz, hogy ilyen sokat távol kell lenniük családjuktól. 

Az elmúlt években a külföldön dolgozó gondozónők ügye Lengyelországban és Ukrajnában is a politikai diskurzus része lett, miközben Magyarországon alig esik szó erről a jelenségről. Emögött Váradi szerint az a magyarázat állhat, hogy a két másik országból fiatalabb nők és kisgyermekes anyák is útnak indultak, a helyi jobboldal pedig erre hivatkozva stigmatizálta a gyermekeiket hátrahagyó anyákat. Magyarország esetében viszont több kutatás alapján is azt látni, hogy inkább a középkorú és idősebb nők keltek útra a gondozói munkákért, akik maximum már felnőtt gyerekeket hagytak itthon. 

A sofőr a kulcs

„A férjemmel egyszerre lettünk munkanélküliek. Napszámba jártam, spárgázni, az élet teljesen kiszámíthatatlan, bizonytalan volt. Voltak falubeli ismerősök, akikről tudtam, hogy járnak ki, kértem őket, ha istent ismernek, szóljanak, ha van hely” – meséli a kutatás egyik interjúalanya, és az ő tapasztalatai a tanulmány alapján általánosnak mondhatók: a legtöbben informális csatornákon, ismerősökön keresztül találtak maguknak munkát Németországban. 

Kulcsszerepe van a külföldi munkavállalás megszervezésében az úgynevezett sofőröknek. Ők azok, akik 4-6 hetente kisbusszal szállítják Magyarország és Németország között a nőket, de bekapcsolódnak a szervezésbe is: rajtuk keresztül lehet munkát találni, nekik kell 150-200 euró között fizetni egy helyért. 

Ezen a befizetésen túl a munkát vállaló nőknek általában nincs már több költségük, az útiköltségeket innentől kezdve jellemzően a fogadócsaládok fizetik ki a sofőröknek. A sofőr befolyása viszont végig jelentős marad: egyrészt mert ő tárgyal a családdal, így rajta múlik, ki hova kerül, másrészt pedig a váltások időszaka is az ő időbeosztásához igazodik, rajta múlik, mikor kell kiutazni és mikor lehet visszajönni. A kutatás során megszólalt nők többsége ezzel együtt is elégedett a sofőrjével, sokan évek óta ugyanazzal az emberrel utaznak ki. 

A nők persze kevésbé lennének ráutalva a sofőrökre, ha legálisan, ügynökségen keresztül vállalnának munkát, de ez Németországban még mindig kevéssé jellemző. Ausztriában sokat tettek a gondozói piac kifehérítéséért, a németeknél viszont még mindig elterjedt, hogy a felvett nők nincsenek bejelentve. Az okok összetettek: egyrészt a nyugdíjaskorú magyar nők úgysem tudnák növelni a nyugdíjalapjukat, ezért nem is nagyon törekednek erre, másrészt legtöbbször a fogadók maguk sem forszírozzák.

Mint Váradi írja, a legális foglalkoztatást inkább az aktívkorú vagy kisebb gyermeket nevelő nők szorgalmazzák, illetve azok, akik magabiztosan beszélnek németül. A nyelvtudás kritikus szempont: a Németországba gondozónak induló nők többsége egyáltalán nem vagy csak pár szót beszél németül, emiatt pedig a bejelentett munkavállalás sokak számára elérhetetlen. De a nyelvtudás hiánya kihat az érdekérvényesítő képességükre és tárgyalási pozíciójukra is. Mint a kutatásból kiderült, nagyon ritkán előfordul, hogy valaki egy kiköltözött magyar családnál kap munkát, és ez komolyan tudja befolyásolja a kinti élményeket. Az ilyen családoknál gondozói feladatot ellátó nők felszabadultabbnak és otthonosabbnak írták le munkakörülményeket. 

A főzés kétélű fegyver lehet

Nehéz általánosan leírni, hogy milyen munkakörülmények várnak a Németországba érkező nőkre. Az interjúk alapján a helyzet fogadó családról fogadó családra változik. Az alkalmazók számára sem mindig egyértelmű, hogy mi a szerepük, de jellemzően nem cselédként hivatkoznak rájuk.

A gondozói munkával töltött hetek alatt ez a munka állandó, szinte napi 24 órás készültséget igényel, naponta általában két óra szabadidő jár csak a gondozóknak, különben mindig kéznél kell lenniük. 

A kutatásban megszólaló nők elmondása alapján eleinte gondot jelentett számukra a munka testi része is, amit ők egyszerűen csak szarpucolásnak hívnak. 

Sokan közülük nem dolgoztak korábban ápolóként, sosem kellett tisztába tenniük idegen idős embereket. De nem ritkán okoz gondot a demens, idősebb betegek agresszivitása is, ahogy arról is többen számoltak be, hogy a fogadó család nem biztosított számukra elegendő ételt, és úgy kellett maguknak eldugniuk a konyhából dolgokat, ha nem akartak éhezni. 

Ha valaki nagyon elégedetlen a családjával, elvileg könnyen továbbállhat, mivel bőven lehet munkalehetőségeket találni Németországban, de aki nem beszéli a nyelvet és nincsenek ismerősei, nem boldogul könnyen. Jobb a helyzete azoknak, akik legálisan, ügynökségen keresztül dolgoznak, ők tudják jelezni, ha rosszul bánnak velük. 

Legyen bármilyen megterhelő és nehéz ez a munka, a megszólaló nők elmondása alapján az érzelmi involválódást mégsem lehet elkerülni: egyszerűen azzal, hogy folyamatosan egy idős embert kell gondozzanak, kialakul közöttük egy kapcsolat. Ezt erősíti az is, hogy a Németországban dolgozó magyar nők keveset járnak el a befogadó otthonából: gyakran még a szabadidejüket sem töltik házon kívül. A nyelvtudás hiánya mellett számít az is, hogy nincsenek olyan közösségi terek, ahova mondjuk a környéken dolgozó magyarok járhatnának össze. 

Ennek egyik magyarázata, hogy a Németországban és Ausztriában dolgozó nők nem új hazát keressnek maguknak, meg sem próbálnak beilleszkedni az adott országokban. Léteznek viszont Facebook-csoportok, ahol a német családoknál dolgozó magyar nők egymással kommunikálnak, itt nyelvleckék mellett olyan praktikus tanácsokat is megosztanak egymással, minthogy melyik családot érdemes elkerülni. 

A beszámolók alapján nagyon sokat számít a kinti viszonyokban, hogy hogyan jön ki a gondozónő az idős ember családtagjaival. A tanulmányban megszólaló nők meséltek arról is, hogy milyen stratégiákat alkalmaztak azért, hogy elfogadják őket a családban. Ilyen stratégia lehet például a főzés, de mint Váradi megjegyzi, ez egy kétélű fegyver: egy jól sikerült magyaros vacsora ugyan közelebb hozhatja a családot és a gondozót és áthidalhat szakadékokat, de másrészt viszont észrevétlenül egy elvárássá és ezzel fizetetlen pluszmunkává alakulhat át. 

A gondozó pozíciójának fontos fokmérője, hogy étkezésekkor együtt ehet-e a családdal, illetve hogy családi ünnepek idején jelen lehet-e. Ez különösen lényeges szempont, ha úgy jön ki a váltás, hogy karácsonykor is kinn kell lennie a gondozónak. A kint, a saját családtól távol töltött karácsonyt többen is a legnehezebb időszakok közé sorolták, hasonlóan ahhoz, mint amikor a kinti munka miatt maradtak le valamilyen fontos otthoni családi eseményről, mondjuk unokájuk megszületésééről. 

Felboríthat mindent 

Az idősgondozóként dolgozó nők életének egyik alapélménye a honvágy, ugyanakkor számos nehézséggel kell szembenézzenek azokban a hetekben is, amikor itthon lehetnek. Sokak visszatérő tapasztalata a státuszvesztés: ezt főleg a magasabban kvalifikált, esetleg diplomás nők élik meg, akik itthon nem tudtak képzettségüknek megfelelő munkát találni, és így váltak idősgondozóvá. Vannak ugyanakkor olyanok is, akik falubeli ismerőseik előtt hangsúlyozzák a munka árnyoldalait és helyzetüket a cselédekhez hasonlónak írják le. Ez a stratégia akkor jön elő, ha a faluban élőktől azt kapják meg, hogy könnyű az ő életük, hiszen „kijárnak és egy rakás pénzt keresnek”. 

Ennél is komolyabb gondokat okozhat a külföldön végzett munka kérdése a családokon belül. Váradi tanulmányából kitűnt, hogy ez az a kérdés, melyről a legnehezebben beszélnek az érintettek, és nem volt olyan férj, aki hajlandó lett volna interjút adni a kutatóknak. Azt azonban több helybeli megerősítette, hogy ez a kérdés folyamatos feszültségek forrása a családokban, és volt olyan lakos, aki szerint legalább 15 család bomlott már fel a településen a migráció miatt. 

A feszültség egyik forrása lehet, hogy a nők külföldi munkavállalásával felborult az adott családok évtizedek óta viselt rendje, melynek alapja volt, hogy a házimunkáért a nő a felelős. Másrészt pedig ezekben a családokban megváltozott a kenyérkereső személye is: a gondozóként dolgozó nők nem bejelentve átlagosan 1200-1500 eurót kapnak egy hónapra, ami lényegesen több mint amit férjük itthon maradva megkereshet, még akkor is, ha ezt a pénzt a családnak két hónapra kell beosztania. 

Váradi feltételezése szerint e feszültségek miatt a hátrahagyott apák státuszvesztése és a maszkulin identitás krízise erőteljesen jelen van ezekben a családokban, de mivel a férjek nem kívántak részt venni a kutatásban, ezt empirikusan nem tudták megerősíteni. 

És ugyan a nők többsége elsősorban anyagi okok miatt döntött a külföldi munkavállalás mellett, voltak olyanok is, akik vállaltan a társuktól való függetlenedés lehetőségét, esetleg egy rossz kapcsolatból történő kilépés lehetőségét látták meg így. 

A válaszadó nők között mindössze ketten voltak, akik fiatalabb gyereket hagytak hátra Magyarországon. Mint kiderült, a két nő anyja is kijárt már gondozóként Németországba, így ők már második generációsként léptek be erre a piacra. Ők, világszerte rengeteg nőhöz hasonlóan, a legnehezebben kezelhető helyzettel találták szembe magukat: a gyermekük anyagi biztonságának megteremtése ugyanis együtt járhat a család érzelmi biztonságának megrendülésével. 

A Németországban dolgozó magyar nők helyzetét tovább bonyolítja, hogy a globális gondozási piac versenyében kell helytállniuk: a magyar idősgondozók konkurenciáját a még keletebbről érkező, még olcsóbban dolgozó nők jelentik. Ezzel a versennyel maguk is tisztában vannak, és a tanulmány alapján ezt a világot kőkemény rivalizálás jellemzi. A házvezetői szerepek túlvállalása, önkizsákmányolás, a váltótársakról terjesztett hazugságok mind előfordulnak, és elmesélt történeteikben érezhetően átjönnek az általuk vélt civilizációs különbségek, például arról, hogy a román és a lengyel nők szerintük rosszabbul dolgoznak, piszkosabbak. Az egyik válaszadó nő például érezhető büszkeséggel mesélte, hogy a német háziorvos figyelmeztette a kinti családot,

nehogy lecseréljék a magyar gondozójukat egy olcsóbb románra, mert odalesz a rend a házban. 

A külföldi idősgondozás bevállalását jellemzően távlati célok motiválják: az adósságtörlesztés mellett a gyermek iskoláztatása, későbbi lakásvásárlás és így tovább. Emiatt viszont gyakran előfordul, hogy a külföldi munkavállalás végpontja folyamatosan eltolódik, a nők újabb és újabb célok miatt további műszakokat vállalnak be kinn. 

De mint Váradi írja tanulmánya végén, a gondozóként megkeresett bér csak a hazai viszonyok között mondható relatíve magasnak, és a kinti munkavállalás számos rejtett költséggel jár. Így ugyan sok nő érzi magát e munkája miatt kevésbé kiszolgáltatottnak, mintha itthon maradt volna, és nagyobb kontrollt éreztek maguk és családjuk élete fölött, az a fajta anyagi biztonság, amit ilyenkor megéltek, valójában törékeny. Akkora megtakarítás nem tud összejönni ebből a munkából, ami hosszabb távon tudná tervezhetőbbé, kiszámíthatóbbá tenni a család életét.  

A Magyarországról külföldi gondozói munkára induló nők kérdése ma még alig merül fel a hazai közbeszédben. De ahogy öregszik a magyar társadalom, és ahogy súlyosbodni fog az a gondozási válság, melynek első jeleit már világosan látni, alighanem ez a kérdés is egyre nagyobb figyelmet kap. 

Váradi Monika Mária tanulmányát, illetve az általa szerkesztett Migráció alulnézetből kötetet az MTA KRTK Regionális Kutatások Intézete oldalán lehet elolvasni.