A kommunizmus áldozatainak emléknapján egy személyes emlékkel kezdeném, hogy utána olyan tempóban haladjak az általános felé, mint az egyszeri kisdobos szerda reggel háromnegyed nyolckor.

Én 1988. telén, szinte az utolsó lehetséges pillanatban lettem hajszál híján a kommunizmus áldozata. 

A dolog úgy történt, hogy miután 1988. augusztusában elvittek előfelvételis sorkatonának Lentibe, az állampárt politikai tisztjei addig-addig beszéltek arról, hogy Nyugat-Európa irányából borzasztó veszély fenyegeti a függetlenségünket, hogy a tél érkeztével nem maradt más megoldás, mint elutazni a Bakony nyugati nyúlványai között elterülő gyakorlótérre, ahol végre a gyakorlatban is megtanulhatjuk, hogy mi a teendő, ha támad a Nyugat.

Természetesen életemben nem voltam még hadgyakorlaton, így minden új volt, furcsa és csodálatos. 

A legcsodálatosabb talán az, amikor olyan “vadas marha spagettivel” konzerveket kaptunk ebédre, amik pont annyi idősek voltak, mint a nálam öttel fiatalabb húgom. Az ebéd kezdetén még nem tudtam ezt, mert békés festőművészcsaládban felnőtt 18 éves ex-ministránsként éppen az egyik őrmester iménti szavait próbáltam értelmezni, azon lamentálva, hogy vajon mekkora fasza lehet a Fehér Istennek, ha egyszer Mészáros őrm. elvt. azon akar szétszórni minket. 

Fogtam a jéghideg melegítős konzervemet meg a kenyeret, kicsit arrébb evickéltem a hadtápsátortól a sáros domboldalon, leültem egy bokor mellé, az e célra szolgáló, úgynevezett kanálgép segítségével kinyitottam a dobozt, egy pillanatra megborzongtam a látványtól, miközben az a szó suhant át az agyamon, hogy “patkányzsír”, aztán erősen koncentrálva megpróbáltam elképzelni a hatalmas, hófehér istenfaszt. 

Percek óta ábrándozhattam, amikor szórakozottan felnéztem, majd egyszerűen tátva maradt a szám. A domboldal, vagyis ami 5 perccel ezelőtt még egy egészen szokásos sáros-füves, kopár domboldal volt, most úgy nézett ki, mintha a NATO-csapatok bombák helyett sakálrészeg műszaki egyetemistákkal bombázta volna meg Rezi környékét: a környéket több száz naracsba hajóan sárgás trutymófolt borította. Egy szemüveges tápos ugyanis véletlenül leolvasta, hogy az eleve patkánygyanús konzervjeink a hetvenes évek közepén készültek, mire az egész társaság kiöntötte az ebédjét.

Ha nem nézek föl és véletlenül belekanalazok, én lehettem volna a kommunizmus egyik utolsó áldozata. Pont ezért nem hittem volna, hogy 48 órán belül sokkal közelebb fogok jutni ehhez a pozícióhoz.

A dolog úgy történt, hogy beosztottak politikai fűtőnek, aminek kezdetben örültem, mert így nem kellett résztvennem magán a gyakorlaton. A politikai fűtőség azt jelentette, hogy megállás nélkül tüzelnem kellett az egyik magas beosztású poltikai tiszt sátrában álló kis vas dobkályhában. A politikai tisztek olyan emberek voltak, akik elvileg az országot uraló pártot képviselték a laktanyában, a gyakorlatban viszont állami pénzből nem csináltak semmit az alkoholizáláson felül, ha leszámítjuk azt, hogy a gonosz Nyugattal riogattak minket.

A begyújtás úgy történt volna, hogy kitéptem pár lapot az állampárt magántulajdonúnak álcázott, a hátsó oldalra tördelt meztelen csöcsökkel kapóssá tett propagandalapjából, a Reformból, összegyűrtem, fát tettem rá, majd alágyújtottam. Csakhogy undorítóan nedves idő volt, a fát meg a szabad ég alatt tárolták, így baromi nehéz volt begyújtani, a tiszt ráadásul permanensen magatehetetlen részeg volt és végig érthetetlen dolgokat motyogott felém a kezébe temetett arccal ülve a kempingágyán, ami eléggé feszélyezett, így már a szolgálatom első napján alternatív módszert dolgoztam ki, hogy gyorsan túl legyek az egészen. Az egyik szervízteherautó személyzete ugyanis lejárt löncshúskonzervért cserébe szívesen adott gázolajat, ami úgy derült ki, hogy arra bóklásztam és az egyik csóka megkérdezte, hogy kell-e gázolaj okosba. Fura elképzelni, hogy másoknak mire kellhetett, de én egyből rájöttem, hogy begyújtáshoz ideális lesz, így azonnal megkötöttük az üzletet: az övé az összes reggelim, cserébe minden hajnalban kitesz a jobb hátsó kerék mellé egy kiskanna gázolajat. 

Két napig minden rendben is ment, a harmadikon azonban azt látom, hogy a szokásos kicsi helyett egy egészen nagy kannával rakott ki az emberem. Álmos voltam, felkaptam a kannát, bevittem a sátorba, szokás szerint megtömtem a kályhát fával, alágyűrtem egy lapot a Reformból, egy szál gyufával meggyújtottam a papírt, felpattintottam a kanna fémkupakját és épp löttyintettem volna, amikor váratlanul megszólalt a politikai tiszt, a hadgyakorlat során először érthető magyar nyelven, hogy

- Mi az isten csinál, maga barom?!

- Begyújtok gázolajjal, mert vizes a fa - feleltem az igazságnak megfelelően.

- De az egy benzines kanna - mutatott rá a tiszt.

Beleszagoltam és tényleg az volt!

Furcsa idők voltak, amikor

• létezett mindent uraló állampárt,
• amelyiknek a komisszárjai ott voltak minden munkahelyen meg a hadseregben is,
• hogy rezzenéstelen arccal próbálják beadni nekünk, hogy a Nyugat a szabadságunk ellensége,
• de mi meg fogjuk védeni magunkat az oroszok segítségével,
• és amikor az állampárt magántulajdonú sajtónak álcázott pártlapokon keresztül tolta a propagandát

Soha többé nem lesz ilyen - gondoltam 89 nyarán, amikor leszereltem és már honvédnak szólítottak minket elvtárs helyett.

Ez volt életem konkrétan legnagyobb tévedése.

Nincs aktuálisabb ünnep, mint a kommunizmus áldozatainak emléknapja, kellemes ünnepet kívánok mind a 9,8 millió áldozatnak.