A cikk eredetileg az Abcúgon jelent meg, Szurovecz Illés írása. 

Bár magyarok százezreit érinti, kevesen szoktak higgadtan, szakszerűen, mégis érthetően beszélni a magyar kivándorlásról. Emiatt nem csak az elmúlt évek “Wizzair-generációjáról”, de a száz éve elköltözött felmenőinkkel is nehezen tudunk mit kezdeni. Ezen próbál változtatni az új, “Mit tudunk a kivándorlásról?” című kötet, amely a 20. század magyar migránsaitól a kivándorlók párkapcsolati problémáin át a berlini magyar prostituáltak helyzetéig egy sor érdekes, kivándorláshoz kapcsolódó témát jár körbe.

Hová és milyen célból vándoroltak ki magyarok az elmúlt években? Miért nem lehet pontosan megmérni, mennyien vannak? Mitől érzik magukat sikeresnek odakint? Megsínyli-e a párkapcsolat a migrációt, vagy éppen megerősödik tőle? Hogyan alakul a Kanadába, Angliába vándorló romák sorsa, és miként lesz egy magyar nőből Berlinben prostituált? Beérik-e még Magyarországgal az erdélyi magyarok, vagy inkább ők is nyugatra mennek?

Többek közt ezeket a kérdéseket próbálja megválaszolni a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület új, “Mit tudunk a kivándorlásról?” című kötete, amely a szervezet 2016-17-es, Gólya presszóban tartott műhelybeszélgetéseiből nőtt ki. Ezekre migrációval, kivándorlással foglalkozó szakértőket hívtak meg, hogy beszéljenek kutatási eredményeikről. A könyv fejezetei az ott elhangzott beszélgetéseik leiratát tartalmazzák, így élvezetesebbek és közérthetőbbek a szokásos tudományos szövegeknél, itt-ott még érdekes sztorizgatások is előjönnek bennük.

Ezzel azt szeretnék elérni, hogy végre ne úgy gondolkozzunk a magyarok kivándorlásáról, “mint egy különlegességről, egy furcsa nép sajátos sorsáról, hanem mint egy megérthető, kezelhető társadalmi folyamatról, amely illeszkedik a globális mintázatokba” – mondta Kováts András, a Menedék igazgatója a kötet bemutatóján.

A kivándorlásról való értelmes párbeszédet az is nehezíti, hogy az elmúlt évek “Wizzair-generációját” – ahogy Kováts egyik Angliába kivándorolt interjúalanya nevezte – hol az Orbán-kormány elől menekülő ellenzéki tömegként, hol egyszerű, szerencsét próbáló fiatalokként próbálják ábrázolni, akiknek semmi bajuk a magyarországi viszonyokkal.

De nemcsak velük, hanem még a 20. század elején, a 30-as években, a második világháború után, vagy az 56-ban kivándorolt felmenőinkkel sem tudunk mit kezdeni. Erről szól a kötet egyik legérdekesebb fejezete, amelyben Fejős Zoltán történész, a Néprajzi Múzeum volt főigazgatója beszél a kivándorlás emlékezetéről. Ebből egyrészt kiderül, mekkorát tévedett József Attila azzal, hogy az 1900-as évek elején “kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk”, hiszen valójában csak 400 ezren lehettek. Másrészt, hogy mégis mennyire fontos a Hazám című vers, amely Fejős szerint a magyar kivándorlástörténet egyetlen “emlékezeti helye” manapság.

Miközben az olaszok, a lengyelek vagy a németek múzeumban mesélik el a saját kivándorlásuk, vagy akár ezzel együtt a hozzájuk érkező bevándorlás történetét, Fejős szerint itthon legfeljebb hozzá hasonló megszállottak foglalkoznak ezzel. “Nem tudunk az egészről beszélgetni. Kik ezek, mik ezek? Kivándorlók? Emigránsok? Még a régieket is ideértve, aztán a későbbiek már egyre problémásabbak” – idézik a kötetben.

Ahhoz, hogy ez megváltozzon, itthon is rendes kutatásokra, a témával foglalkozó intézetekre és múzeumokra lenne szükség, de szerinte ez nem azt jelenti, hogy “az elsiratás tónusán” kellene beszélni a magyarok migrációjáról. “Kell, hogy legyen benne érzelem, de ne érzelgősséggel legyen föltámasztva az egész”. Ha ez sikerülne, könnyebben tudnánk mit kezdeni a külföldön élő magyar diaszpórával is, amellyel kapcsolatban Fejős szerint még mindig az a tipikus hozzáállás, hogy megkérdezzük a harmadik generációs clevelandi mérnök srácot, mikor jön már haza Magyarországra.

Na jó, de most mennyien vannak?

Ez az, amit pontosan sosem lehet megmondani, legfeljebb a néhány havonta előbukkanó, egymásnak ellentmondó számok között válogathatunk. Kapitány Balázs és Rohr Adél, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) munkatársai a velük készült beszélgetésben részletesen elmondják, miért van ez.

Kapitány felidézett egy 2017-es államigazgatási egyeztetést, ahol a különböző minisztériumok képviselői azzal nyugtatták egymást, hogy csak 30 ezren hagyták el Magyarországot. Ezt arra alapozták, hogy ennyien jelentkeztek ki a lakossági nyilvántartóból, amit viszont sokan nem tesznek meg. A másik véglet az egymillió, amely az ENSZ 500 ezres becsléséből (ebben még az 56-os kivándorlók is benne vannak) és egy olyan felmérésből áll össze, amely 370 ezer jövőbeli kivándorlót talált Magyarországon.

Az igazság valahol a kettő között van, de hogy pontosan hol, azt nem tudni. Ennek több oka van, például az, hogy sok országban egyáltalán nem tartanak népszámlálásokat, vagy ha tartanak is, pontatlanok, esetleg rá se kérdeznek az emberek születési helyére. Így hiába próbálnánk megszámolni, hogy egy országban hányan élnek olyanok, akik valahol máshol születtek, ez egyáltalán nem megy olyan könnyen. Ha mégis megtesszük, azzal szembesülünk, hogy a hatvan évvel ezelőtt, gyerekként kivándoroltak is megjelennek a statisztikákban.

Ugyanígy azt sem tudjuk, hová számítják a negyvenes évek elején Kolozsvárról, az akkori Magyarországról kivándoroltakat. Ráadásul a határon túli magyarok könnyített honosítása is zavarja a képet, hiszen közülük sokan magyar állampolgársággal, magyarországi lakcímmel a zsebükben költöznek nyugatra úgy, hogy egy percet sem éltek Magyarországon. Az angliai vagy németországi statisztikákban ők mégis magyar bevándorlókként jelennek meg.

Valamilyen számot persze muszáj mondani, ezért a KSH-ban két dologból indulnak ki:

• egyrészt a magyar népszámlálásból, amelyben rákérdeznek, hogy a háztartás tagjai közt van-e, aki külföldön tartózkodik,
• másrészt a Munkaerő-felmérésből, amely a külföldön dolgozókat méri.

De még ez is pontatlan, hiszen benne vannak a határszéli ingázók, miközben kihagyja azokat, akik már családostul külföldre mentek. Kapitányék egy 2012-es kutatásban inkább kiválasztottak kilencezer címet a lakcímnyilvántartásból, akiket négy évvel később újra felkerestek. Így képet kaptak arról is, hogy időközben mennyien mehettek ki, vagy térhettek haza. Persze sokakról így sem tudni semmit, egyszerűen azért, mert a kérdezőbiztosok nem találták őket otthon, és más úton sem sikerült beazonosítani, vajon külföldre mentek-e vagy sem. Ez alapján 2012-ben úgy becsülték, hogy 335 ezer 18-49 éves magyar vándorolt ki. Négy évvel később csak kis növekedést mértek, sőt a korábban külföldön levők felét Magyarországon találták, ami akár visszavándorlásra is utalhat.

Az egymásnak ellentmondó számok általában politikai párharcok részévé válnak, ami Kapitány szerint azért szomorú, mert “teljesen lehetetlenné teszi a tudományos beszédet”.

“Mi, kutatók azzal szembesülünk,hogy ellopták a fogalmainkat. A migráns most mást jelent ugye, mint, ami a statisztikai évkönyv mellékletében van, és mást jelent a bevándorló, más jelent a kivándorló”. Szerinte félő, hogy a jövőben sem tudunk majd értelmesen beszélni a kivándorlásról, ami miatt értelmes szakpolitikára sincs esély ezen a területen. Úgy látja, a kivándorlásnak nincs gazdája a kormányzatban, egyetlen minisztérium sem kapkod utána, mert “mindenki azt érzi, hogy ez egy veszélyes, vesztes ügy”.

Kapitány szerint a megoldás nem a “Gyere haza, fiatal!”-hoz hasonló programokban van, inkább az állami bürokráciának kellene felkészülnie, hogy ha valaki haza akar költözni, akkor hasznos információkat találjon. Ehhez például arra lenne szükség, hogy ne terjedjenek “különféle rémtörténetek” arról, hogy magyar TAJ-szám vagy oltási könyv nélkül képtelenség beíratni a gyereket magyar iskolába.

Hiába holland a párod, nem biztos, hogy boldog leszel Hollandiában

A kivándorlás kérdését sokszor hajlamosak vagyunk úgy elképzelni, mint amit ki lehet számolni kockás papíron: többet fogok-e keresni odakint, elég lesz-e ez az ottani megélhetésre, tudok-e majd félretenni. A migrációban viszont legalább ilyen fontos szerepet játszik egy sor érzelmi kérdés is, például hogy mit kezdjen az ember a párkapcsolatával, ha külföldre költözik.

Tóth-Bos Ágnes pszichológus Hollandiában tart konzultációt külföldi pároknak, vagyis részben szakemberként, részben saját tapasztalatból is ismeri a problémát. A beszélgetésből kiderül, hogy Tóth-Bos 2011-ben költözött ki holland párjával, akivel azóta megházasodott. Ezen kívül nem volt különösebb motivációja arra, hogy elhagyja Magyarországot, egy évvel később haza is jött “alvási zavarokkal és mindenféle problémákkal”, majd átálltak a távkapcsolatra.

Azt mondta, odakint hiányoztak neki  “a kedvenc helyek, a kedvenc emberek”, tele volt honvággyal és identitkáskereséssel, miközben nehezen viselte a borongós időjárást is. Ráadásul ebben az egy évben munkát sem talált, pszichológus diplomájával még egy orchideakertészetből is visszautasították. A távkapcsolatot azonban nem látta fenntarthatónak, ezért hamarosan ösztöndíjjal visszatért Hollandiába, ami már elvezette a mostani munkájáig is.

Tóth-Bos az egyetemen hollandiai magyarok jóllétét és motivációs hátterét kezdte kutatni. Eredetileg azt hitte, akinek sikerül anyagilag előrelépnie, az sikeresnek érzi magát külföldön, de a hollandiai magyaroknál ez nem igazolódott be. “Még azt sem tudom mondani, hogy attól lesz valaki boldog, hogy van egy jó munkája Hollandiában”. Ugyanígy az sem számít, ki, milyen régóta él kint.

Kérdés, akkor mitől függ a hollandiai magyarok boldogsága. Tóth-Bos szerint, bár erre nehéz konkrét választ adni, többször beigazolódott, hogy “ha valaki nagyon a magyarokhoz hasonlítja magát, akkor kevésbé boldog, mint aki a hollandokhoz”. Emellett, aki megvalósítja kint a belső motivációit, például új barátokat szerez, akkor boldogabbá válik, de csak akkor, ha ez a vágy nem volt túlságosan erős. Ezt a saját példáján is látja: számára fontos volt, hogy munkát találjon, és boldogabb is lett, miután sikerült neki. Ugyanakkor mások, akiknek a munka nem ennyire központi kérdés, nem élnek folyamatosan félelemben, hogy mi lesz, ha megint nem találnak állást.

Sokan a párkapcsolatuk miatt választják a migrációt, Tóth-Bos kutatása alapján ez a hollandiai magyarok 16 százalékára igaz (a legtöbben anyagi okok miatt). A párkapcsolati okokból kivándorlók közt “nagyon nagy a depressziósok aránya”, mert folyamatosan ott lebeg a “mit adtam fel érted?” kérdése. Ráadásul beilleszkedni akkor sem könnyű, ha az embernek holland párja van, és holland barátok is körülveszik őket. Tóth-Bos kutatása alapján ennek semmilyen hatása nincs arra, hogy ki, mennyire érzi jól magát bevándorlóként. Ezeknél a pároknál gyakran visszatérő kérdéssé válik, vajon hol tudnának ketten együtt boldogan élni, míg végül sokszor egy harmadik országban kötnek ki.

Kellenek-e bevándorlók?

Egy másik, gyakran felmerülő kérdés, hogy vajon Magyarországnak szüksége van-e bevándorlókra, különösen a hiányszakmákban. Erről Hárs Ágnes, a TÁRKI kutatója azt mondja, érdemes lenne nyitni más országokból érkező orvosokra és egészségügyi dolgozókra, ami “már most is létezik, csak nem tömegesen”. Hársék egyik kutatásából kiderült, hogy most is nagyjából ötven olyan szír orvos dolgozik ma Magyarországon, akik a menekülthullámmal érkeztek, “az ápolóknál, szakszemélyzetnél pedig még könnyebb lenne a helyettesítés”.

“Politikailag elég nehezen tudom ezt most elképzelni, de egy idő után annyira félni fog mindenki attól, hogy nem lesz orvos, hogy el fogják fogadni” a külföldieket. (Az ország két szélén már két évvel ezelőtt sem találtunk háziorvost). Hárs szerint ahogy Dániában vagy Norvégiában nyelvtudás nélkül is körzeti orvosokat csinálnak a magyar orvosokból, “talán egy idő múlva lehetséges lesz”, hogy egy magyar faluban egy szír orvos praktizáljon. Segédmunkát végezni viszont már ma is sokan jönnek Magyarországra. Többféle csatornán, legálisan, feketén, kölcsönző cégeken keresztül, sttisztikákban nem megjelenően jönnek, nagyrészt Ukrajnából”.

A munkaerőhiány miatt az ukránok a szakképzettséget igénylő munkákban is kapósaknak tűnnek, ahogy ezt egy tatabányai cégvezetőtől is hallottuk. Sőt, némely cégnek még mongolokat is megéri kiképezni, akikből aztán szorgalmas munkarő válik. Alacsonyabb státuszú, építő- és vendéglátóipari munkákat pedig menekültek is végeznek itthon, egy részük épp a Menedék támogatásával. Erről ebben a cikkünkben írtunk bővebben.

Hiába a nagy pénzek, nem lépnek előre a stricik és a prostituáltak

A könyv néhány fejezete egy-egy speciális magyarországi csoport kivándorlási szokásait vizsgálja. Ilyen például a Durst Judittal készült beszélgetés, amelyben végigvették, hogyan kezdtek Kanadába, majd később Angliába vándorolni a sokáig röghöz kötöttnek hitt, szegénységben élő romák. A University College London és a Magyar Tudományos Akadémia munkatársának eredményeiről korábban mi is írtunk már. Ebben a cikkben bemutattuk, hogyan segíti a rokonság a romák kivándorlását, majd mihez kezdenek magukkal odakint pénz és képzettség híján.

Egy másik fejezet a Németországban élő magyar prostituáltak helyzetét mutatja be Katona Noémi kutatásain keresztül. Ebből kiderül, hogy az érintettek többsége alacsony iskolázottságú és hátrányos helyzetű, jelentős részük állami gondoskodásban, gyerekotthonban nőtt fel. Bár első látásra vonzónak tűnik, mekkora pénzeket tudnak keresni a kint dolgozó prostituáltak és stricik, valójában szinte senki sem tud előrelépni. “Bár hatalmas pénzt halmozhatnának föl, általában ez nem így történik”.

A könyvben előkerülnek más témák is, amelyeket most nem mutattunk be részletesen. Ilyen az erdélyi magyarok kivándorlása, a külföldön továbbtanuló fiatalok, a kivándorlási hajlandóság mérése és az, hogy milyen globális folyamatokba illeszkedik a magyar kivándorlás.