Mi az, ami minden magyar embert foglalkoztat, aki nem egy légmentesen lezárt dobozban él?

Hát a poloskainvázió.

Ritka az, amikor egy műalkotás egyszerre legyen értelmezhető magasművészeti, popkulturális és lájk + share-síkon is. Ez leginkább akkor jöhet össze, ha egy erős mű témája a lehető legszélesebb néptömegeket foglalkoztatja, ráadásul vizuálisan könnyen megfogalmazható.

Nagy Gabriella Bogaras táj című friss képe ilyen. A grandiózus tájairól, nagyszabású légköri jelenségeiről és állatábrázolásairól ismert művész a magyar festők közül elsőként nyúlt ahhoz, amihez magyar emberek millió nem mernek hozzányúlni nap mint nap, vagyis a poloskához.

Amikor a világot a felhők fölül szemlélő poloskákon ámulva megkérdeztem tőle, hogy

“Szerinted a poloskák irányítanak MINDENT?”

sokféle válaszra számítottam, de arra nem, hogy

“Erre még nem gondoltam. Ezek csak nászutasok.”

Hoppá! Tehát a kép felfogható a Nagy Poloskainvázió előzményfestményeként is. Ezen a ponton szagot fogtam:

“A poloska mint motívum a személyes bogárélményeid miatt jelent meg, vagy egy festői probléma megoldásához kellett valami, ami épp a poloska lett, de lehetett volna más is?” - kérdeztem a festőt.

“Valóban festői megoldás"

- kezdte Nagy, hogy aztán előjöjjön a farbával:

“De saját élmény miatt választottam őket”,

Nekem első pillantásra gyanús volt, hogy a poloskák itt nem negatív főszereplők, így rá mertem kérdezni:

"A legtöbben utálják a poloskákat, te viszont nászutasként ábrázolod őket. Eszerint téged nem undorítanak?"

Erre a válaszra talán nem számítottál:

"Kettő még nem, de három már igen. Meg olyan sokat dobtam ki a lakásból, hogy megbarátkoztam velük".

Én is kedvelem a poloskákat, örülök, hogy a magyar ember leghűbb otthoni társai lettek, megelőzve a kutyákat, a hangyákat és a hangosan kúró szomszédokat, ezért külön öröm, hogy már egy ilyen tisztán festői, Nagyéhoz hasonló probléma felmerülésekor is - hogyan lesz a tájképből egyetlen motívum belehelyezésével egyszer csak csendélet - ők jutnak a művész eszébe.